Vasárnapi rendes napi programomhoz tartozik Hadik András szobrának meglátogatása: tiszteletadás a legnagyobb magyar huszár, a mohács utáni magyar történelem legfényesebb katonai sikerek részese, vezetője előtt. A közhittel szemben abban a korban a tehetség, a kitartás, a bátorság még alacsony származás ellenére is a lehető legmagasabb pozíciókig feljuttathatott bárkit, személye a XVIII. század Magyarországának, Mária Terézia birodalmának társadalmi mobilitását testesíti meg.

Bár ez is minden alkalommal eszembe jut, szobrát mégsem ezért szeretem, hanem azért, mert valahogyan minden alkalommal erőt tudok meríteni látványából. A Zabla és Kengyel blogban már sokszor taglaltam, hogy milyen lovat is szeretnék magamnak. Legrövidebben úgy tudom megfogalmazni, hogy olyat, mint amilyet a szobor formáz. A könnyed, minden helyzetben együttműködő, erőtől duzzadó, magas képzettségű huszárlovat. És én ezt látom a szoborban.

(Még annak ellenére is, hogy a lovat a generális halála után jóval később alapított bábolnai shagyia arab ménes egyik törzsalapító ménjéről mintázták.)