Az alábbiakban a hétvégén lezajlott, Hagyományőrzés és klasszikus lókiképzés című nyílt napon elhangzott előadásom egyik gondolatsorát teszem közzé:

PRIORITÁSOK ÉS A NEMZETI JELLEGŰ LÓKIKÉPZÉS

A jól kiképzett lónak az elengedettségtől a kényelmesen lengő hátig, az önhordástól a zászlózó farokig annyi kívánalomnak kell megfelelnie, hogy azok felsorolása is szinte lehetetlen. Ezek mindegyikének megfelelő színvonalon, egyszerre kell teljesülnie, mégis minden lókiképző valamilyen sorrendet, prioritást állít fel: meghatároz magának egy, vagy több olyan kívánalmat, ami a többi fölött áll. A western pleasure stílusú lovaglás például az elengedettség végletekig való fokozását favorizálja. A paso fino stílusú lovasok a szorgalmat fokozzák a lehetőségek határáig. A modern díjlovas a ló képességeit szeretné azok teljességében felmutatni. A barokk lovas a lókiképzés művészetét állítja gondolkodásának középpontjába és a ló mozgáskultúráját csiszolja a lehető legfényesebbre. A prioritások különbözőek, ennek megfelelően a végeredmény is eltérő.

Mi, magyar lovasok is rendelkezünk prioritással, amelyet nemzeti hagyományuk határoz meg! Ezek a hagyományok a magyar könnyűlovas-huszár haditechnikához kapcsolódnak. A magyar harcos, a magyar lovas a legkorábbi emlékektől a XX. század elejéig következetesen a könnyűlovasság kultúráját tartotta magáénak. Így volt ez a honfoglalás idején is és a koraközépkori Magyar Királyságban is. A könnyűlovas kultúra a XV. századra nyugat európai hatásra ugyan hanyatlásnak indult és a kultúra fennmaradása a még csak részben asszimilált katona testvérnépeknek, a jászoknak és a kunoknak köszönhető, de a XVI. századi török-magyar háborúban ismét erősödésnek indult. Ennek a kultúrának, a török kiűzését követően, a közel kétszáz éves szünet után az európai hadszíntéren megjelenő huszárság volt a megtestesítője. Ekkorra az európai lovaglás a királyi és fejedelmi udvarok szinte öncélú, akadémikus kultúrájába fordult és a magyar huszárok, mélyen az ellenség területén megjelenő, terepen is nagy sebességgel, az akadályok leküzdésére is képes lovaskultúrája rendkívüli meglepetést, megrökönyödést és heves szakmai vitákat váltott ki még a legkomolyabb szakemberek körében is. Ez az újfajta lovaglás az alapja a modern stílusnak és ezt az újfajta lovaglást testesíti ma meg leginkább a militaty szakág. Az ilyen irányú képzettséggel rendelkező lovakat pedig campagne lovaknak nevezik. Mindezzel együtt nem feledhető, hogy a fentebb részletezett tulajdonságok mellett a magyar lovaskultúra részét képezte a párviadalok igényeit kielégítő magasiskolai képzettségű ló is. Míg Nyugat Európában mindmáig zajlik a modern és klasszikus lovaglásról szóló vita, addig a magyar lovaskultúrában mindig is megtalálható volt mind a két stílus, egymást kiegészítő, értelemszerűen harmonikus jelenléte: hiszen a magyar huszárnak - egyéni harcos lévén - hol ezt, hol azt kellett használnia!

A magyar hagyományok ezért a gyakorlatiasságot tekintik prioritásuknak úgy a campagne szintre kiképzett ló esetében, mint a továbbképzett, a magasiskolai képzettséggel is rendelkező ló esetében. A campagne ló esetében ez élesen szemben áll a terepen ész nélkül történő lovaglással, az úgynevezett anglomániával, a magasiskola esetén pedig a kultúra tűzzel teli és nem a végletekig kilúgozott, vér nélküli, akadémista stílust jelenti! A magyar lovast alapvetően nem az egyes feladatok végletesen tökéletes végrehajtása vezérelte, hanem annak tartalmi része, azaz a lényeg!