A Zabla és Kengyel az alábbi adoma rögzítésével kívánja szeretetteljes tiszteletét kifejezni és emléket állítani a napokban elhunyt LOVASEMBERNEK. A lovasember kifejezést használom, bár Ferdinándy Géza, a magyar katonai hagyományoknak megfelelően, nem csak lovasként, hanem öttusázóként és párbajtőr vívóként is versenyzett. Sőt a magyar sporttörténetben egyedülálló módon mindhárom sportágban a válogatottságig vitte. Szóval lovasembernek nevezem, mert mi lovasok jól tudjuk, hogy a Jóisten kétfajta embert teremtett, a lovasembereket és a többieket, Ferdinády Géza, Géza bácsi, pedig lovasember volt, mégpedig a szó legkiválóbb értelmében.

Géza bácsi azonban nem csak lovas volt, hanem lovasedző is. És, mint lovasedző, emlékeim szerint, a második leghangosabb. Köztudomású ugyanis, hogy a lovasedzők egyik jellemzője a nagy hangerő. Ez szükséges feltétele a szakmának. Esőben, szélben, sokszor akár 20-30 méterről kommunikálni az amúgy is magával, illetve lovával elfoglalt lovassal nem egyszerű dolog. Nagyon nagy hangerő kell hozzá. És hát Géza bácsi a második leghangosabb volt a hangosok között. Azért csak a második leghangosabb, mert Víg Ferenc volt a leghangosabb. Víg Ferkó, ahogyan mindenki szólította, a dózsás öttusásoknak volt az edzője. Minden áldott nap ott állt a Nemzeti Lovardában a nagypályára vezető kapu sorompója mellett, ami nincs messze a temetőfaltól. Víg Ferkónak olyan hangereje volt, hogy ha a dózsás osztály a vágtapálya másik végén, a Kerepesi útnál, a benzinkútnál járt, akkor is könnyedén adott vezényszót.

Géza bács tehát a második leghangosabb edző volt, hangereje, mint a hajókürt. A történethez még az is hozzá tartozik, hogy az idősödő szakember heti rendszerességgel járt ki a Fény utcai piacra, aktuális bevásárlását elintézendő. Egy alkalommal előrehajolva vizsgálgatott egy pultot, amikor egy úriembernek nem nevezhető alak elkezdett kotorászni a farzsebében. Géza bácsi, aki egyébként igen stramm, jó kiállású ember volt, felegyenesedett, megfordult, ezzel az arca kb. arasznyira került a másik, meglepett arctól és teljes erőből csak annyit mondott: EMBER!!! A hangerő olyan letaglózó volt, hogy barátunk hanyatt beleverte magát a szemben lévő zöldségespultba. Még a végén Géza bácsinak kellett magyarázni a segítségül siető "tesóknak", hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá a zsebeshez.