Napjainkban egyre inkább divat a két világháború közötti magyar lovaskultúra, elsősorban az Örkénytáborban működő lovasok elismerése. A tisztelet, a hajdani lovasok méltatása mellett azonban nem lehet teljes, ha nem tesszük fel a kérdést, hogy mitől voltak sikeresek elődeink, miért váltak az európai és a nemzetközi lovaskultúra meghatározóivá.
Ha a XX. századi magyar lovaskultúrát egy szóval kellene kifejezni, az egyértelműen Örkénytábor, vagy röviden Örkény lenne. Azt, hogy pontosan milyen gondolatokkal és hogyan lovagoltak az akkori tanárok és lovasok mára már igen nehéz rekonstruálni, kultúrájuk elveszett, elsüllyedt a múltban. Pedig Örkénytábor fennállása alig 60-80 év “távolságra” van napjainktól. Sajnos szaktudásukat, elődeik által évszázadok alatt felhalmozott ismereteiket nem csak az intézmény formális bezárása száműzte a feledés homályába, hanem a XX. század második felének agyonhallgatása, a 70-es, 80-as, 90-es évek lovasainak, elődeink kultúráját karanténba záró, az akkor még élő örkényieket kézlegyintéssel elintéző hozzáállása is. (Tisztelet a kivételnek!) Az örkényiek munkájának megismerése ezért napjainkban nem egyszerű, nincs senki, aki az akkori és napjaink lovasai közötti szakmai kapcsolatot megteremthetné, aki a folytonosságot képviselné. Örkény kultúráját kutatni kell.
Persze Örkény csak fémjele a kor lovaskultúrájának és nem szabad elfeledkezni azokról a szakemberekről sem, akik nem nevezhetőek örkényieknek, mégis ugyan azt a szellemiséget, ugyan azokat a nemzeti hagyományokat képviselték hozzáértésükkel. Többek között például Keméry Pár huszár ezredesről, Szerdahelyi Tibor huszár ezredesről, vagy Moys Elemér huszár ezredesről. Sokszor tőlük, írásaikból, mintegy tükörből lehet “rálátni” koruk magyar lovaskultúrájára és így Örkénytábor kultúrájára.
Olasz és német stílus keveréke?
Örkénytábor történetét mindenki szorosan összekapcsolja azokkal a lovastisztekkel, akiket a két világháború között külföldi tanulmányútra küldtek. (Pinerolo, Tor di Quinto, Samur, Bécs, Hannover, Gruziacz) Ezért sokan azt gondolják, hogy az 1930-ban átadott lovardában a külföldi iskolákban megismert stílusok “szerencsés vegyítésével” alakítottak ki speciális lovaglási, lókiképzési módszert, hogy az örkénytábori stílus tulajdonképpen a könnyed olasz és a precíz német stílus ötvözete. Nagyon nagy tévedés! Természetesen nem tagadható az a radikális változás, amit a XX. század technikai forradalma hozott, azaz, hogy a ló elvesztette katonai és gazdasági szerepét, melynek eredményeként egyre inkább a sportcélú felhasználás került a gondolkodás középpontjába. Szintén tagadhatatlan, hogy az első világháború vesztes államaként a sportversenyekbe lassabban integrálódtak a magyar lovasok, de már a húszas évek közepén megkezdődtek lovasaink nemzetközi szereplései és a teljesítményekből, az eredményekből világosan látszik, hogy szakmai téren egyáltalán nem szorultak segítségre. Ki kell jelenteni, hogy nem zajlott olyan folyamat, amelynek eredményekét a külföldi ösztöndíjasok által hazahozott ismereteket kellett volna felhasználni a hazai lovaskultúra erősítésére! Sőt, a vonatkozó írásokból pont az ellenkezője olvasható ki!
De maga az ösztöndíjas rendszer sem tekinthető előzmény nélkülinek, nem ők voltak az elsők, akik nemzetközi kapcsolatokat építettek ki. A lovas elődeink határokat átívelő élő szakmai kapcsolata mindig is élő része volt nemzeti lovaskultúránknak. Elég legyen itt csak utalni Josipovich Zsigmond és a hannoveri iskolát vezető Hans von Heydebreck szakmainál jóval túlmenő baráti kapcsolatára, vagy az egy generációval korábban tevékenykedő Louis Seegerre, a XIX. századi osztrák-magyar lovaskultúra egyik legjelesebb tagjára, aki bár szakmailag nem értett egyet Francois Bauche-val, mégis olyan közeli viszonyban álltak, hogy Párizsban személyesen kipróbálhatta Baucher lovát! Ezek a kapcsolatok nyilvánvalóan nem működtek alá-fölé rendeltségi hanem csak partnerségi viszonyban. Ezek a kapcsolatok nem jelentettek mást, mint a lovaskultúra közösségben való művelését, ápolását!
Klasszikus vagy akadémista stílus
Mindezzel együtt (legalább is a magyar perspektívából) rendkívül érdekes Bent Branderup gondolatsora a klasszikus és akadémista stílus különbségéről. Ő azt állítja magáról, hogy nem klasszikus lovas, mert számára az klasszikus stílusú, aki az elődök által ránk hagyományozott stílusban lovagol. Aki úgy lovagol, mint lovas mestere. Branderup nem így szeretne lovagolni, hanem úgy, ahogyan két-háromszáz évvel ezelőtt lovagoltak. Ezt nevezi a katonai lovasakadémiák lovas- és lókiképzési rendszere után akadémista stílusnak, vagy iskolalovas stílusnak. Branderup tehát különbséget tesz a klasszikus és az akadémista stílus között!
Példaként az iskolalépést, illetve annak ábrázolásait hozza. Azt állítja, hogy a XX. század lovasának nagyon nehéz volt elhinnie, hogy a két-háromszáz évvel ezelőtti lovas könyvek képei az átlós lábak egyidejű mozgásának ábrázolása mellett lépést (iskolalépést) mutatnak, hiszen az átlós lábak egyidejű mozgása az ügetésre jellemző. Ennek kapcsán kifejti, hogy az Academic Art of Riding közösségével azon dolgozik, hogy az elfelejtett lovaskultúrát, az elfelejtett jármódokat (például az iskolalépést) ismét a lókiképzés részévé emelje, a XVII-XVIII. század, napjainknál sokkal alaposabb lókiképzési módszereit ismét használatba és divatba hozza.
Itt kell határozottan kiállni amellett, hogy a XX. század a teljesítményeket a sportlovaglás terén ugyan fokozta, de a lókiképzés lényegét tekintve semmit sem változtatott az évezredek alatt kialakított kiképzési alapelveken! A XX. század lovasa semmivel sem jobb elődeinél. Sőt! A kultúra egyértelműen laposodott, egyszerűsödött, sematikussá, felületessé vált! Ma is van jó lovas és rossz lovas, mai is van olyan lovas, aki lovaglásával kultúrát művel, van, aki csak hátalja a lovát!
Klasszikus és akadémista stílus
Branderup gondolata kapcsán az a legizgalmasabb, hogy a magyar lovaskultúrában még a XX. század első felében is világosan beszélnek az iskolalépésről és például a vágta iskolajármódjairól, a négyütemű iskolavágtáról, illetve a kétütemű redoppról. Nekünk nem kell évszázadokra visszamenni, hogy ezeket a feladatokat saját kultúránkban megtaláljuk. Moys Elemér az 1920-as és 30-as években több helyen és világosan foglalkozik az iskolalépéssel, sőt azt állítja, hogy az iskolalépés gyakorlása a lókiképzés kulcsfeladata! De ugyan ezt lehet állítani Keméry Pálról, aki még az ötvenes években is (!) arról értekezik, hogy a jó vágtaperdülést nem három, hanem négyütemű vágtában kell végrehajtani. Erre pedig csak az a ló képes - folytatja gondolatát -, amelyik képes nagykörön kétütemű vágtára. A szerzők egyértelműen a mára már a feledés homályába veszett iskolajármódokról értekeznek! És ez alig néhány évtizede volt! A magyar lovaglási kultúrában a klasszikus stílus az akadémista stílus! A magyar lovaglási kultúrában a klasszikus és akadémista stílus összeér, egy és ugyan az! Az örkénytábori generáció azért volt olyan sikeres, mert kultúrájukban megőrizték elődeik hozzáértését és ezért mind lovagláselméletben, mind technikában kortársaik fölé nőttek! Az örkénytábori generáció tagjai nyilván tartottak szakmai kapcsolatokat külföldi szakemberekkel, de nehogy már az gondolja bárki, hogy Josipovich Zsigmond tanítványai bármi újat láthattak volna Németországban, Olaszországban, vagy másutt! Az örkényi stílus nem ötvözet, az örkényi stílus maga az élő ezredéves hagyomány. Ezt a hagyományt kell napjaink lovasainak megismernie, kutatnia, ennek a stílusnak az elsajátítása az, amivel ismét erőre kaphat a magyar lovaskultúra.
Közkultúra
De nem csak a legképzettebb lovasok ismerték az akadémista stílust, hanem a közkultúra is ehhez igazodott. A budapesti Kossuth téren nemsokára ismét felálltásra kerülő, eredetileg 1906-ban felavatott Andrássy szobor lova iskolalépésben jár. Amikor felállították, mindenki értette, hogy a hajdani miniszterlelnököt lovának iskolajármódjával tisztelik meg. Az 1937-ben ugyanerre a térre felállított Rákóczi szobor kétütemű vágtát, redoppot ábrázol. A Nagyságos Fejedelem a támadó harci lovas iskolajármódjával került megformálásra. A legegyértelműbb jele a közkultúra színvonalára a komáromi huszárok első világháborús emlékműve. Az 1930-ban felállított dombormű a mai szemlélő számára talán egy megijedt lovat mutat, holott a mű iskolaállj feladatot ábrázol. Az alkotó az iskolaállj feladattal egyrészről a huszárezred kultúráját szándékozott bemutatni, másrészről egyértelműnek tekintette az iskolaállj, mint feladat felismerését az emlékmű átalgos szemlélőjénél. Az iskolajármódok a két háború közötti lovaskultúra természetes részei voltak! Ezt kell a XXI. századi magyar lovaskultúra számára ismét feleleveníteni!
