A lovasrézés megkerültetetlen probléma a lovasképzés során. Lovasérzés, pontosabban helyes lovasérzés nélkül ugyanis nem lehet lovat képezni, azért mert a ló hátáról nem látszik a ló és a lovas csak az érzésein kereszül tud információt szerezni a lóról, annak jó, vagy rossz állapotáról, arról, hogy mit és mikor kellene tennie.
Sokan azt állítják, hogy a lovasérzés a lovas adománya, azzal az egyik lovas a születésétől fogva rendelkezik, a másik nem. (Legtöbbször azok az edzők állítják ezt, “nekem van, neked nincs alapon”, akik valójában maguk sem rendelkeznek helyes lovasérzéssel és ezért nem tudnak beszélni róla, nem tudják azt átadni tanítványaiknak.) Szerintem mindez nem igaz, sőt én ennek pont az ellenkezőjét állítom - a lovasérzés tanulható, maga a tanulás technikája pedig nem különösen bonyolult:
Legelőször a földről, látvány alapján kell képesnek lenni a ló állapotának megítélésére, arra, hogy az jó, vagy rossz. Ehhez komoly elméleti ismeretekkel kell rendelkezni, mert a lovaglásban a "jóhoz közel áll a rossz" és gyakran a látvány, az egyes feladatok puccos végrehajtása megtévesztheti a szemlélőt. (Attól például, hogy egy ló sorozatus ugrásváltást végez egyáltalán nem biztos, hogy jó állapotban van. Szintén meg kell jegyezni, hogy azért mert valami divat még attól sem biztos, hogy jó.) A megítélést tovább nehezíti, hogy tökéletes állapot nincs, az adott helyzetben mérlegelni kell az állapot jó és kevésbé elfogadható elemeit. Ezért kell ismét és ismét hangsúlyozni az elméleti képzettség fontosságát.
Másodszor a földről végzett munka során (futószárazás, veszetőszáron végzett munka, kantárral végzett munka, hosszúszáron végzett munka) össze kell hasonítani a kezünkben tapasztalhatő érzést a látottakkal. Amikor jó állapotban dolgozik a ló, a kéz érzését kell figyelni és a kettőt össze kell kapcsolni. Ez az a pillanat, vagy ez az a helyzet, ami biztosítékot ad lovasnak és a lovas képzőjének arról, hogy ténylegesen is hasonló érzéseket éreznek, ugyan azokról az érzésekről beszélnek. Az érzéssel ugyanis az a probléma, hogy hiába beszélünk róla, nem biztos, hogy ugyan azt az érzést érezzük. De a kézen végzett munka során a lovas képzője és a lovas akár felváltva is kézbe vehetik a szárakat, az saját érzéseiket össze tudják hasonlítani.
Az érzés persze csak többé-kevésbé lesz ugyanaz, mert a két személyhez, a lovashoz és a lovas képzőjéhez nem teljesen egyformán viszonyul a ló, például a ménesvezéri helyzet és ezzel együtt az elfogadás nem teljesen azonos, de az adott érzés annyira mégiscsak egyfoma, hogy beszélni lehessen róla, annyira mégiscsak egyforma, hogy a két személy érzéseit hasonlónak lehessen tekinteni.
Harmadszor, ha kialakul a lovas kezének az érzése, a kéz "okos" lesz, a lovasnak lóra kell ülnie és ott is ugyanazt az érzést meg kell keresnie. Ha nem találja, lóról kell szállnia és földön ismét meg kell keresnie az érzést.
Negyedszer, az okos kéz a ló hátán előbb utóbb "okos" csizmát "csinál". A lovas az "okos" kéz birtokában tanulja meg a csizma használatának érzését és módját.
Ötödször, az "okos" kéz és csizma lehetőséget ad a lovasnak, hogy ülésével is megkeresse az elsajátítandó érzéseket.
Mindebben az az érdekes, hogy míg a lovaglás során az ülés számít elsődleges segítségnek, a kéz és a csizma másodlagosnak (a kéz és csizma segítségeit csak akkor kell alkalmazni, amikor az ülés segítségére nem reagált a ló), addig a tanulás folyamata ezzel pont ellentétes: előbb lesz okos a kéz és a csizma, csak azután az ülés.
Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés. Lovasérzés nélkül csak bizonyos formákba lehet kapaszkodin: ilyenkor legjellemzőbb a ló nyakának nézése. Az érzés nélküli lovas, vagy bíráló számára, ha kerek a nyak, akkor minden rendben van, akármi is történik és kész. A másik lehetőség az, amikor a lovas bizonyos feladatokba menekülve próbálja érzéseinek hiányát pótolni. Legjobb példa erre a sorozatos ugrásváltás: ha a ló valahogy képes végrehajtani, akkor nehézosztályú versenyeken lehet résztvenni, tehát a kiképzés jó úton halad és pont. De ugyan ez a helyzet a középügetéssel is. Ha a ló puccosan dobálja előre a lábait, akkor mindent rendbenlévőnek gondol az érzés nélküli lovas. Csodálkoznak ugyan, hogy a ló sérülékeny, vagy különböző betegségek kapcsán elveszti ellenállóképességét, de ez a "ló hibája". Csodálkoznak ugyan, hogy a ló egyre ellenállóbb, de hát ez a ló sajnos “buta”, “nehezen lovagolható”. Gyenge az ellenálló képessége? Buta? Sebaj, lecseréljük. Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.
Az érzés ráadásul különös dolog. Ha valaki az adott érzésssel még nem találkozott, akkor még csak azt sem érti, hogy környezetében egyáltalán miről beszélnek. Sőt, gyakran el sem tudja képzelni, hogy az a dolog egyáltalán létezik, vagy másképp létezik, mint ahogyan ő azt gondolja. Akkor viszont, amikor a lovas találkozik az érzéssel, minden a helyére kerül, minden értelmet kap. Az érzés birtokában annyira pofonegyszerű lesz a dolog, hogy inkább azt nehéz elfogadni, hogy a környezetben ugyanezt miért nem érzi, miért nem látja mindenki! Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.
Logikailag persze felvethető, hogy miből tudhatja az a lovas, hogy az adott helyzetben rendelkezik-e a szükséges érzéssel, vagy sem. Hiszen pont az előbb fejtegettem, hogy ha valaki, valamit nem érez, akkor az számára nemlétező dolog! Erre való az alázat. Az alázat a lovas egyik legfontosabb tulajdonsága: nyitottságot jelent arra, hogy új érzéssel találkozzon. Ez a nyitottság (ez az alázat) minden ló és lovas felé fenn kell, hogy álljon, még a mester - tanítvány viszonylatban is! Miért? Mert mindenkinek, minden lovasnak más és más az egyéni tapasztalata és akár saját lovasától is tanulhat újabb és újabb érzéseket az oktató. Lovasérzés nélkül nincs lókiképzés.
A lovasképzés során tehát a legfontosabb a lovasérzés átadása, megtanítása, hiszen lovasérzés nélkül nincs lovaglási technika! Érzés nélkül lehetetlen jó pillanatban, jó segítséget adni! Az érzés tanulható, az érzés tanítható! Ha a lovas akarja (!) az érzést elsajátítani, akkor képes rá. Egy lovasoktató, egy tanítványa kapcsán sem indokolhatja sikertelenségét lovasára mutogatva. Persze a lovsérzés átadására csak olyan oktató képes, aki saját maga is birtokosa az érzésnek. Lovasérzés nélkül nics lovasképzés!
