Vonatkozó cikkemet ide kattintva lehet olvasni. Az alábbiakban Tényi Adrien kiváló hozzászólását teszem közzé:
A csikó a lendületet nem képes összeszedettségként értelmezni, és ilyen téren nem is szabad „bedobni a mélyvízbe”. Sem fizikailag, sem szellemileg nem alkalmas ilyesmire. Viszont szükség van arra, hogy a csikót is ahhoz szoktassuk, hogy lendületesen mozogjon, a lábait ne dobálja, a hátsó lábai minél nagyobb szögben elmozduljanak. Ettől erősödnek meg a megfelelő izmai, és ettől alakult ki a lóban az „igény a lendületességre”, ráadásul a lendületes mozgás nem ad lehetőséget a tipegésből fakadó mozgáshibák és egyensúlybéli hiányosságok kialakulására. Idővel ez a fajta lendület szépen, lassan konvertálható az általad említett összeszedettséggé. Ez persze hosszú munka. Munka közben „jutalomként” rendszeresen kirágatjuk a szárakat. Ennek az én olvasatomban a követkető funkciói vannak: a jól végzett feladat után a nyomás levétele a lóról, az izmok és az elme pihentetése, a csikókori iram-lendület (vagy iram-előrelovagoltság) állapothoz való visszatérés. A ló ebben a nyújtott nyakú, előre súlyozott állapotban megtalálja az otthonos, legelő testtartáshoz hasonló állapotot, lekerül róla a zabla által okozott nyomás, és ezzel relaxált állapotba kerül. Mint, mikor az ember munka után belép az otthonába. Jó, mert ismerős és kényelmes. Valójában ez azt sugallja, hogy a lendület, az „előre” több módon is megvalósulhat. Iram és összeszedettség között kell „elosztani” a lóban lévő lendületet. Egyszer az egyik, máskora másik javára billen a mérleg. A jól képzett, ügyes ló a végletekig képes az egyik és a másik közti váltásra. Ha azt kérem, iram nélküli végletes összeszedettségben fejezi ki a lendületet, ha azt, összeszedettség nélküli iramban, ami nem az elrohanást, hanem egy ritmusos, kvázi nyújtott jármódot jelent, amelyben a zabla után nyúlva, egyenesen megnyúlva, elengedetten közlekedik a ló. Minél ügyesebb és képzettebb a lovam, annál ügyesebben és gyorsabban tudok váltogatni a kettő között és annál precízebben tudok tőle köztes állapotot kérni. Nem utolsó sorban pedig annál nagyobb összeszedettségre képes. Az ideális állapot, ha pl. piaffe-ból pár lépés alatt könnyedén ki tudom rágatni a szárakat. Nem kitépetni a kezemből, nem belefektetni a lovat, nem kirángattatni, hanem puhán leengedni a ló fejét, és engedni előre billenve fokozatosan magas iramú és minimalizált összeszedettségű ügetésbe átcsapni. Ehhez persze kell, hogy a lovamnak legyen lendülete. Ez pedig ott kezdődik, hogy megkérem a csikót a kezdetek kezdetén, hogy kicsit gyorsabban menjen, mint amúgy menne. Ezt amúgy szívesen csinálja, hiszen lehet szaladni. Később pedig az erősödik meg benne, hogy a kiegyensúlyozott előre haladó mozgás alapvetően örvendetes. Az első lépés az „előre” felé tehát valóban a hagyományosan értelmezett előre. Persze nem úgy, ahogy a díjlovas versenyeken látjuk: annak köze nincs ehhez, mert ők elmulasztják ezt a lépést. Meg akarják lovagolni azt a lendületet is, amelyre még az igény sem alakult ki a lóban, és mikor már kiüresedett a ló, és sikerült végre a lendület helyére hátratépni a fejét, akkor megpróbálják sarkanytúval pótolni azt a lendületes ló alapvető érzékenységét a csizmára. Ezért tapasztaljuk azt, hogy az elejére eltett ló széles klimpírozások közepette tagolatlanul gurulni kezd előre. Persze ehhez kell a jó alapadottságú ló, mert a kevésbé látványos mozgású lovon esélytelen lenne ezt szépnek láttatni. A személyes tapasztalatom, hogy pont a látványos mozgású lovakat szokás a legjobban elrontani, mert nem merül fel az igény arra, hogy a lovat megtanítsák mozogni, önmagát és az embert hordozni, hiszen „már magától is szépen csinálja”.
A lendület nem más, mint „a szél a vitorlában”: az erő a lóban, ami kitölti a keretet. A lóban adott a lendület. Ha a keret tág, nagy területen oszlik el hosszában, és kicsi a sűrűsége, olyan, mint a „langyos lehellet”, ha a keret szűk, összesűrűsödik kis helyre és robbanékonnyá. Az utóbbi állapot az izmok nagymértékű terhelésével és a testtartás megváltozásával jár, ezért csak az edzett ló képes ügyesen végrehajtani. A testtartás megváltozásának hozadéka, hogy a hátsó lábak fölé tolódik a ló testsúlya, tehát viszonylagosan valóban előrébb tolódnak a hátsó lábak. (Valójában nem a hátsó lábak mennek előrefelé, hanem az egész test hátra.) Kellő lendület hiányában azonban nem ez az állapot jön létre, hanem az ellentéte: a ló az elejére esik, a fara felbillen. Az összeszedett állapot okozta izmokat érő többletterhelés alól a lovat a szárak kirágatásával és a kiképzéstani előre hagyományos előrébe való átengedésével lehet mentesíteni. A két fogalom tehát nem elválasztható, hanem egymás sziámi ikrei.
Az egyenesen és előre pusztán annyit jelenthetett, hogy „fiam, ne maszatolj, vedd két csizma közé a lovat, és engedj neki akkora szárat mindkét oldalon, hogy kényelmesen tudjon előre menni”. A fentiek ennek már csak folyományai.
