Az a bizonyos forma, amit természetesnek és szépnek látunk, az egyenességből következik, abból, hogy jó irányban halad végig a ló testén a hátulsó lábakban ébredő erő. Ha ez az erő nem jó irányban halad, azaz a ló ferde, akkor a ló olyanná válik, mint a hátsókerék meghajtású autó a jégen: kifarol jobbra, kifarol balra, de szinte irányíthatatlanul halad előre, ha egyáltalán halad.

A jó irányban végighaladó erőt a kéz érzi. Ezt az érzést kell a kézen történő munkában megfigyelni és megtanulni. A megfigyelés azért az elsődleges, mert az egyenes ló esetén a jó irányban (a súlypont felé) lépő hátulsó lábak többletterhet vesznek fel, ami a vállak megkönnyülését, egyben az elülső lábak könnyen látható, déceg járását eredményezik. Ezt a látványt kell összehasonlítani a kéz érzésével. Lóra ülve ugyanezt az érzést kell keresni. Ha megvan, akkor a ló egyenes, járása délceg, felfényesedett.

Ha viszont a ló nem egyenes, akkor nem csak laposabb a járása, hanem a bizonytalan váll és csípővezetés miatt szélesen jár. A széles járás pedig túlterhelheti lábait, a lábak sérülést szenvedhetnek, hiszen annak nem minden ízülete (pl. csánk, lábtő, stb.) hajlékony oldalirányban és a nem teljesen jó irányból érkező erő többszörösen hathat.

(Brandeupnak a széles járásra vonatkozó megállapítása egybeesik Josipovich gondolatával, aki azt álltja, hogy az egyenes ló egymás melleti lábai közel járnak egymáshoz. Ezt a magam részéről a jó és rossz síelő stílusához tudom hasonlítani. A rossz, bizonytalan egyensúlyú síelő szinte terpeszben síel, bizonytalanságát ezzel kompenzálja. A jó síelő viszont - magabiztos egyensúlya okán - összezárt bokával képes lesiklani.)