Sziráki Ancsa írása:
Bizonyos körökben azt mondják, hogy nem szabad paskolni a lovat, mert az számára ismeretlen, hisz a ménesben nem alkalmazzák egymás közt a lovak – hogyan is tennék – és emiatt ijesztő lehet számára, félre értelmezi az emberi elismerést. Ez mind igaz, egy csikónál, aki még csak tanulja a közös nyelvet ember és ló között, viszont egy „rutinosabb” ló már tudja, mivel megtanulta, hogy ez is egyfajta dicséret, munkájával szembeni elismerés, egy bizonyos reakciójának megerősítése (persze az engedés után!). Ugyanakkor innen kezdődik, hogy egyedre vetítsük, melyik lónál melyik dicséret alkalmazható, melyiket hogyan értelmezi az a bizonyos ló. A simogatás egy közelebbi kapcsolatot feltételez, ami által – úgymond – beengedem az intim szférámba a jószágot. Ebből viszont egyes, erre hajlamos egyedeknél történhetnek visszaélések, úgymond „ránő az ember fejére”, munka közben kezdi el feszegetni a határokat, „ha ezt lehet, akkor még mit” alapon. Az ilyen jellemű lovaknál vélem úgy, hogy célra vezetőbb a paskolás használata, mert az egy bizonyos távolságot teremt a két fél között, nagyjából úgy, mint amikor a főnök elvi okokból nem tegeződik az alkalmazottjával, egy alá-fölérendelt viszonyt teremtve ezzel. Amelyik ló már érti a paskolás jelentését – és talán azért, mert a ménesben ez ismeretlen – elfogadja, hogy amit csinált az helyes, de nem értelmezi közeledésnek, mint egy simogatást (amelyik ló a ménesben simogat, az arra a bizonyos időre félre teszi a rangsort, bár az is igaz, hogy mindig a rangban magasabb kezdeményez, és – ebben nem vagyok biztos – ő is fejezi be azt). Tehát nem elvetendő egyik dicséreti forma sem, csak meg kell ítélni, mikor, milyen szituációban, és milyen jellemű lónál alkalmazható.