Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

Josipovichék figyelmeztetettek...

2017. május 29. 10:32 - patkószeg

screenshot_2017-05-29_10_29_05.png

Bár lovas versenyek korábban is voltak, napjaink lovas versenyeinek formái a Nemzetközi Lovas Szövetség 1921-ben történt megalakulása után véglegesedtek. A díjugratás, díjlovaglás, military szakágak ekkor nyerték el mindmáig érvényes leglényegesebb szabályaikat, így az akkori gondolkodás alapvetően határozza meg mindmáig a lovasok elképzelését az ideális lóról, az ideális lókiképzésről

És hát a kor nem volt egyszerű. Ha csak az olimpiákat nézzük, az 1920-as antwerpenire az első világháborúban vesztes országok nem kaptak meghívást, az 1924-es párizsi olimpiáról ugyan már csak a németeket zárták ki, de ennek ellenére magyar lovas – lévén a lovassportokban csak férfiak és katonatisztek vehettek részt – nem indult, az 1928-as amszterdami olimpia pedig számunkra, magyaroknak ha nem is a mi hibánkból, de vaskos botránnyal ért véget évekig tartó magyarázkodást eredmnyezve. Könnyen belátható, hogy lovassportok végleges kialakítása során a lókiképzésre vonatkozó különböző nemzeti szemléletek eltérő módon tudtak érvényesülni. Gondolhatná persze bárki, hogy a lovakkal csak egyformán lehet bánni éljen is a kiképző a világ bármely országában, a nemzeti sajátosságok mégis csak – ha máshogyan nem, de kultúrális különbségeket eredményeznek. És hát győztes hatalomként a franciák a maguk baucherista szemléletével alapvetően alakították péládul díjlovaglás mára természetesnek gondolt formáját. Ám ez bizonyos kérdésekben eltért a klasszikusnak mondható szemlélettől, amire Josipovich Zsigmond és hazai kollégéi, bár eredménytelenül, de felhívták a figyelmet.

Lovaglás két kézzel

Talán a leglátványosabb eltérés a klasszikus megközelítéstől a két kézzel történő lovaglás lehetősége, illetve kötelezettsége. Használati ló kiképzése, különösen katonaló képzése során nem kétséges az egykézbe vett szárakkal való lovaglás fontossága és szükségessége. A lovas egyk kezének, jobb kezes lovas esetén a jobb kéznek, mindig szabadnak kell lennie, hogy azt a ló iránytásától függetlenül más tevékenységre tudja használni – munkavégzésre, vagy akár fegyverforgatásra. Az elmúlt évezredekben ezért a képzett lovas egykézbe vett szárakkal lovagolt, ezt osztatlan szárkezelésnek nevezzük. Osztott szárkezeléssel – hagyományosan – csak fiatal lovat lovagoltak a hajlítómunka könnyebb megértetése érdekében, de mihelyt a hajlítás lényegét a ló megértette a lókiképzők áttértek az osztatlan szárhasználatra. Ezért a díjlovas versenyen való osztott szárkezeléssel történő lovaglás megütközést váltott ki az ortodox elveket valló magyar szakemberekben. „Én magam, mint a régi iskola neveltje, régente nagy ellensége voltam az osztott száraknak, s ez érthető is, mert az én inaséveimben az osztott szár a rossz lovasok segítsége volt, hogy lovaikat állásba hozzák. Az ilyen lovasok kezében az osztott szár méreg. Most, hogy az Olimpiászt láttam, magam is megkiséreltem így lovagolni és azt találom, hogy produkciólovaglásnál ez óriási előny.” Írta Burián Mihály az amszterdami olimpia tapasztalatait összefoglaló cikkében. Gondolata világos. A használati lókiképzéssel, a klasszikus lókiképzéssel állítja szembe a produkciólovaglás, mai kifejezéssel a show szempontjait. És hát most, a díjlovaglás közel egy évszázados kultúráját számba véve a díjlovak merevségének egyik okát az osztott szárkezelés engedélyezésének tudhatjuk be. Az osztott szárkezeléssel a lovasok lovaikat a fejénél akarják általában vezetni, megfeledkezve arról, hogy a képzett lóvat a vállánál kell fordítani. A helyesen képzett lovat általában a külső szárral a vállán kell fordítani, míg a képzetlen, a merev ló a zablánál, a belső szár hatására fordul. A belső szár használatára a képzett ló (kissé egyszerűsítve a lovagláselmélet vonatkozó részeit) hajlítással reagál, menetirányát nem változtatja. Szemben áll ezzel a merev, nem gimnasztikáztatott, a hajlítás külső oldalán nyújthatatlan izmokkal rendelkező ló, aminél a lovas azt tapasztalja, hogy a fej elfodítására változtatja menetirányát a ló. Persze! A merev ló a fej elfordítása a csípő másik irányba történő kiesését eredményezi. Ettől fordul a képzetlen ló. Ráadásul minél merevebb, annál fordulékonyabb. Osztatlan szárkezelés esetén persze szinte csak indirekt szárhatást tud a lovas érvényesíteni – a fordulékonyság csak a vállak vezetésével érhető el. Az osztott szárkezelés a lovasnak helytelen gondolatot, elképzelést sugall, végeredményben merev lovakat eredményez. 

Lovaglás két zablával

A modern díjlovaglás elképzelhetetlen a nagykantár (alátétzabla és a feszítőzabla) látványa nélkül. Hagyományosan ez nem így volt, a klasszikus megközelítésben a képzett lovat kizárólag feszítőzablával lovagolták. A kantár a kizárólag feszítőzablával ellátott felszerelést jelenti mindmáig, ettől eltér a kiskantár, ami a csikózablával ellátott kantárt jelenti és a nagykantár, ami a két zablával felszerelt eszközt nevezi meg. Itt kell hangsúlyozni, hogy a feszítőzabla a rendkívül minimális, kívülről szinte láthatatlan segítségek elérésére szolgál. Persze helytelen használata erőszakossághoz, durvasághoz, érzéketlen durva szájhoz vezet. Burián Mihály a már fent említett cikkében erről így ír: „S ha már itt tartunk vessük fel a csak kantárszáron történő vezetés kérdését. Meggyőződésem szerint ez a végső próbája az abszolúte átlovagolt lónak.” Burián álláspontja szerint helytelen a versenyeken a négy szár használatának (a két zabla) engedélyezése. És hát valljuk be, hogy Josipovich tanítványának és tisztelőjének messzemenően igaza volt. Napjaink díjlovas kultúráját látva világosan látszik, hogy a dupla zabla használata okolható a támaszkodásról vallott téves elképzelés térnyerésének, a helytelen támaszkodás pedig végső soron az engedelmesség hiányát eredményezi. Napjainkban a díjlovak a négyszögön kívül szinte semmire sem használhatók, átengedőségük, átlovagoltságuk szinte nulla.

Ugrásváltás minden egyes ugrásra

A piaffe és passage mellet a nagydíj leglátványosabb feladata a minden egyes ugrásra történő ugrásváltás. Holott a feladat „nem tartozik a lovaglóművészet alapelemei közé” – írja Josipovich Zsigmond a díjovas versenyekről. És meg is magyarázza, hogy miért: „...amíg a klasszikus iskolától átvett gyakorlatoknak bizonyos céljuk van, vagyis ezek vagy a ló gyakorlati alkalmazásában, mint például a hátralépés, röviden hátra arc, a pirouette, vagy fontos szerepet játszanak a ló teljesítőképességének fokozására, vagy a tökéletes engedelmesség elérésére és a járás kifejlesztésére – mint az oldaljárások, a piaffe, a passage – szolgálnak, s a ló természetes képességét fokozzák, addig a minden vágtaugrásra való ugrásváltás tisztán mutatvány, amely sem gyakorlati, sem – mint a fent említett gyakorlatok – speciális kéiképzési értéket nem jelent.” Röviden a minden vágtaugrásra való ugrásváltás puszta cirkusz, az a francia – egyébként klasszikustól eltérő, baucherista szemlélet ráerőltetése a modern díjlovaglásra. A baucherista és a magyar szemlélet közti különbség leginkább az amszterdami olimpián csúcsosodott ki. A magyar lovasok az olimpiára a klasszikus elveknek megfelelően készültek fel, ennek megfelelően a versenyzők lovainak állapotát tekintve Keméry Pált és lovát látták legjobbnak a jelen lévő szakemberek. A többi lovas teljesítményét látván a magyar versenyzők mégis a versenytől való visszalépés mellett döntöttek, mert számukra a sorozatos ugrásváltás a kiképzés eredményeként (ezért néha hibákkal) előlovagolható feladat volt, addig a baucheristák, mint a cirkuszlovakat betanították a feladat végrehajtására. Versenyzőink hiába mutattak volna be kiváló idomítottságú lovakat, hiába mutattak volna be remek lovaglásokat, a sorozatos ugrásváltások miatt reálisan nem számíthattak tényleges tudásukkal összhangba kerülő helyezésekkel. És hát midmáig ez a helyzet áll fenn. A sorozatos ugrásváltást a ló könnyen megtanulja, ám a sorozatos ugrásváltást végrehajtani képes ló nem feltétlenül elégíti ki a nehézosztályra, vagy a nagydíjra vonatkozó tartalmi követelményeket. És ez becsapja a lovasokat és a nézőket is. Nehezen érthető ugyanis a felszínes megközelítés számára az, hogy ha egyszer a leglátványosabb feladatot végrehajtja a ló, akkor miért lesz az idő előrehaladtával (versenyévről versenyévre) egyre ellenállóbb, egyre nehezebben lovagolhatóbb. Hát azért, mert a sorozatos ugrásváltásnak nincs kiképzési jelentősége. A minden ugrásra történő ugrásváltás elvárása pedig egyenesen inkorrekt, mert a ló a vágtaugrások ütemével nem tudja ide-oda halítani gerincoszlopát, végrehajtott mozgása, bemutatott lábsorrendje valójában természettől idegen, műanyag mozgás.

1 komment
Címkék: Lovas Nemzet

A bejegyzés trackback címe:

https://zablaeskengyel.blog.hu/api/trackback/id/tr8412547653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Quendel Gáspár 2017.05.30. 20:06:52

Olvastam anno egy cikket, amiben a franciák (e cikk szerint is baucheristák) hasonlóan szedik le a keresztvizet a hivatalossá vált díjlovaglásról és a probléma okaként a németek erős lobbitevékenységére panaszkodva.
Valóban erős felfogásbeli különbségek vannak a latin és a germán lovaglás között, de miután a "germán" lett az olimpiai sportág ezért ma már a "latin" lett a különleges.
Bár Nuno Oliviera baucherista volt, szerintem azért nem lehet szakmaiatlansággal vádolni.
süti beállítások módosítása