Dr. Gőblyös István barátom az idén más formában akarta megrendezni a Magyar Lovaskultúra Napját, s lehetőséget kívánt biztosítani rá, hogy az egyik kerekasztalt én moderáljam. Végül azonban hagyományos formában kerül majd lebonyolításra a rendezvény (Lesz wersternlovaglás is, nyugi!), ezért a vitaindítónak szánt előadásomat közzé teszem, nem akarom, hogy nyom nélkül eltűnjön a süllyesztőben, Íme: Western csizma a kerekasztalon
Szalontai Zoltán vitaindítója a Magyar Lovaskultúra Napján

Dr. Gőblyös István barátom megkeresett pár hónapja, hogy 2017-ben is megrendezné a Magyar Lovaskultúra Napját, de ezúttal nem lovak közelében, nem egy fedelesben, lóháton, hanem fehér asztal körül ülve, előadásokkal, kerekasztal beszélgetésekkel. Kérdezte, hogy van-e javaslatom témára, amit érdemes lenne körüljárni, elemezni, eszmét cserélni róla? Nekem – hogy, hogy nem – azonnal az az ötletem támadt, hogy legyen az egyik téma a westernlovaglás. A lovaglásnak ez az egyetlen válfaja, amihez némileg konyítok, így borítékolható volt, hogy mivel fogok előállni. Pista barátom nyitottságát mutatja, hogy nem zárkózott el, így most alkalmunk van beszélgetni a westernlovaglásról (is), amikor magyar lovaskultúráról cserélünk eszmét.
Azt szeretném itt körüljárni Önökkel, veletek együtt, hogy a magyar lovaskultúra és a westernlovaglás két egymástól idegen dolog-e, mint azt sokan állítják vagy gondolják, vagy pedig egymásba fonódó, összekapcsolódó, egymást átszövő dolgok, mint azt én állítom.
Ahhoz, hogy két dolgot egybevessünk, tudnunk kell pontosan, hogy mit vetünk egybe mivel, azaz mindenekelőtt definiálnunk kell a két fogalmat! A bajok itt kezdődnek, hiszen szerintem nincs itt senki köztünk, aki bármelyik fogalmat röviden, tömören, közérthetően le tudná írni, a korrekt definíciót meg tudná adni. S minden probléma innen ered. Vállalkozik itt bárki is arra, hogy akár a magyar lovaskultúra, akár a westernlovaglás fogalmát axióma szintjén definiálja? Ha nem, akkor hívjuk segítségül pl. a Wikipédiát kiindulási alapnak! De jaj, a Wikipedia nem tartalmaz bejegyzést a Magyar Lovaskultúra címszó alatt!!!! A Kultúra címke alatt pedig a következőt találjuk: „A kultúra kifejezés alatt általános értelemben egy embercsoport szokásainak és hagyományainak összességét vagy szűkebb meghatározás szerint az ún. „magas kultúrát” értjük.” Azaz deduktív úton közelítve a Magyar Lovaskultúra alatt a magyarság, mint embercsoport lovakkal kapcsolatos szokásainak és hagyományainak összességét kell értenünk.
S most lássuk a másik fogalmunkat, a westernlovaglást! Ilyen bejegyzés sincs a Wikipédiában!!!! Maga a western szó azt jelenti: nyugati. A lovaglásról pedig ezt olvashatjuk mintegy összefoglalásként: „A lovaglás egy olyan sport, mely megfelelő alázattal, szorgalommal és kitartással művészetté fejleszthető!”. A Westernlovaglás ezek szerint egy olyan sport, amely nyugati (azaz amerikai, vadnyugati) eredetű, és amely megfelelő alázattal, szorgalommal és kitartással művészetté fejleszthető!
Na, most akkor mit is hasonlítunk össze mivel? Sportot kultúrával? Azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a lovas kultúra – mint a kultúra lovakkal kapcsolatos része - tartalmazza a lovas sportot is, s az sem vita tárgya, hogy a westernlovaglás is lovassport. Azaz része a lovaskultúrának. A kérdés már csak az, hogy lehet-e magyar lovassport az, ami western, azaz nyugati? Szerintem evidens, hogy lehet, hiszen Magyarországon magyar lovasok versenyeznek ebben a lovassport szakágban, a Magyar Lovasszövetségnek van külön Western-Reining Szakága. Ez a szakág, ez a stílus így egyik ága a magyar lovassportoknak. Hovatovább 20-30 éves hagyománya is van idehaza a westernlovaglásnak. Magyarok művelik, lovassport is, azaz a kultúra, azon belül a lovaskultúra szerves része!
A következőkben – alátámasztandó vagy megingatandó fenti állításomat - a westernlovaglási stílust vessük egybe a … mivel is? Magyar sítlussal? Angol stílussal? Klasszikus stílussal? Létezik egyáltalán olyan, hogy magyar stílus? Melyik az a lovassport, amelyben magyar stílusban lovagolnak? – kérdezem én. Mondjuk a díjlovaglás? Készséggel elhiszem, ha pl. a bécsi spanyol lovasiskola vezetője vagy Bent Branderup , a The Academic Art of Riding vezetője is így tudja. :)
A western lovaglási stílus alatt idehaza a vadnyugati eredetű, azaz amerikai, az európaitól gyökeresen eltérő lovaglási stílust értenek. Emiatt vetődnek fel az első ellenvetések: mi köze akkor a magyar hagyományokhoz, a magyar lovaglási stílushoz, magyar lovaskultúrához? Ez valami amerikai mocsok, valami sekélyes, felszínes dolog, ami nem kívánatos idehaza. Ha nem is tiltott, de nehogy már a támogatott kategóriába kerüljön a 3T-ből. Megtűrjük, oké, de ne tolakodjon ide a kerekasztalhoz! Ezzel a gondolatmenettel számtalanszor találkoztam már, s találkozom ma is.
Évtizedek óta élek a westernlovaglásban. Ennek ellenére jómagam sajnos csak nagy nehezen és hosszasan tudom megfogalmazni, hogy mi a westernlovaglás. Annyira sokszínű, olyan bonyolult rendszerről, olyan szerteágazó stílusról van ugyanis szó, hogy hamar belegabalyodik az ember a definiálásba. Mutatok pár filmbejátszást példaként a westernlovaglás köréből:
1. Western riding verseny
2. Reining verseny
3. Cutting ló munka közben, verseny szituációban
Ugyan mondaná meg valaki, hogy miben hasonlítanak ezek egymásra? És tessenek elképzelni, hogy nem csak ez a három westernlovas versenyszám létezik, hanem kb. 100 féle, s ezek sokszor annyira hasonlítanak egymásra, mint az élőlények szaporodása. Van eleven szülő, van tojásból kikelő, van osztódással szaporodó, s ki tudja még mennyi féle. A sok-sok, egymásra alig hajazó versenyszám mellett ráadásul ezer ága-boga van a dolognak a versenyszférán kívül is.
Rengeteg előítélet, tévhit, fél információ, félreértés veszi körül ezt a stílust, sokszor maguk a westernlovasok részéről is. Nézzünk meg egy videó bejátszást!
Fiatal westernlovas versenyzőtől kérdezi a riporter, hogy miért ezt a stílust választotta?
Mit hallunk? Ez a stílus laza, nem olyan karót nyelt, mint az angol, ez lóbarátabb, mint más stílus, stb. Ezek szerintem marhaságok, semmi közük a lényeghez, viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy felhergeljék, a westernlovaglás ellen hangolják egyéb stílus híveit. Minél régebb óta, s minél mélyebben foglalkozom westernlovaglással, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy nincs semmi lényegi különbség egyes stílusok között, a western se nem jobb, se nem rosszabb, se nem nehezebb, se nem könnyebb, se nem lazább, se nem merevebb, se nem bonyolultabb, se nem egyszerűbb, mint egyéb lovaglási mód. Amint a mélyre ásunk, azonnal az azonosságok jelentősége válik szembetűnővé. A lovaglásban az a különleges és az igazán nehéz, hogy egy az embertől független, nála sokkal erősebb, az emberétől jelentősen különböző ösztönrendszerrel megáldott, csodálatos élőlénnyel együtt kell működni az ember által kitűzött cél elérése érdekében.
S ez a lényeg! A kitűzött lóhasználati cél határoz meg mindent! Stílust, eszközöket, felszereléseket, tartástechnológiát, takarmányozást, állategészségügyet, stb.
A westernlovaglás talán azért váltott, s vált ki ma is ellenérzést Magyarországon, mert a magyar lovasok vagy az olimpiai sportágakra, vagy a katonai hagyományőrzésre vagy a fogatolásra gondolnak, amikor lóhasználati célról van szó, s eszükbe sem jut a western, nem ismerik, így nem is értik annak lényegét. Amikor én lovasokkal lóhasználatról cserélek eszmét, lovas hagyományokról beszélgetek, első blikkre mindenki a lovak harcászati hasznosítására illetve az abból levezethető, származó hasznosításra gondol. A huszároknál, lovasíjászoknál ez evidens, de az olimpiai szakágak is a lovak katonai célú hasznosításához kötődnek, ezeket is katonatisztek művelték a legmagasabb szinten és a könnyűlovasság kiképzéséhez, harcászati gyakorlatához kapcsolódtak. A fogathajtás talán csak a kivétel, ahol ez a katonai attitűd nem annyira túldimenzionált. Csak elvétve vetődik fel a lovaskultúránkkal kapcsolatban, hogy a magyar lovaskultúra ugyanúgy lefedi a paraszti gazdaságok lóhasználatát (szántás, vetés, ekekapázás, szállítás, közlekedés), a közlekedés és szállítás szolgáltatási ágakat (posta, fuvarozás, utazás) és elég régre visszatekintve a nagyállat tartó állattenyésztést (ménesek, gulyák, nyájak tartása, terelése). A pásztorkodó nagyállat tartás ugyan kitüntetett helyet foglal el a nemzeti emlékezetben, de a napi életben szinte egyáltalán nincs jelen már idehaza. Ugyan minden magyar ember, sőt a világon nagyon sokan tudják, hogy mit jelent az a szó, hogy csikós, de igazi csikóst elvétve találni már csak. Hiszen nincsenek klasszikus ménesek, a magyar csikósok többsége lovaglás elmélet, a lovas pásztorkodás terén elméletileg is, gyakorlatilag is lényegében alulképzett, valójában inkább cirkuszi akrobata, mintsem lovas pásztor. Nincs kitől megtanulniuk a csikóskultúrát, hiszen eltűnt az a generáció, aki még benne élt abban, s az elmúlt évtizedek egyáltalán nem kedveztek a lovaknak, így a lovasoknak, a csikósoknak sem. A gulyások Magyarországon a 48/49-es szabadságharc óta gyalog terelik a gulyákat, s ez a mai napig így van. A Hortobágyon láttam, hogy térdig-derékig érő vizekben kell tavaszokon kiterelniük az állatokat gyalogosan. A csikósok patraca sem azért született meg, mert az remek dolog, kiváló eszköz lovaglásra. Ugyanúgy a 48-as szabadságharc bukása után döntötte lel a bécsi udvar, hogy ne lovagolhassanak nyeregben csikósaink. Ugyanis az egykor magától értetődően lovon terelő gulyások, csikósok pillanatok alatt könnyűlovas haderővé fejleszthetőnek számítottak, s a labancok nem akartak újra magyar könnyűlovassággal csatázni.
Egy ideje a pásztorkodó állattartásról értekezek itt. S nem véletlenül! Mert éppen ez a terület az, ahol a magyar lovaskultúra összekapcsolódik a westernlovaglással. Mi a westernlovaglás lóhasználatának célja ugyanis? A cowboyok, azaz a marhapásztorok feladatainak hatékony ellátása. Azaz munkalovaglás, a lovak használata nagyállat tartó pásztorkodás feladatainak, mindennapi teendőinek elvégzésére. Minden mai westernlovas sport, versenyszám ide kanyarodik vissza, innen ered. S ez sokkal markánsabban észlelhető még napjainkban is, mint egyéb szakágak, sportágak, versenyszámok esetében azoknak a harcászati gyökerekhez való kapcsolata.
Amikor tehát a westernlovaglást el akarjuk helyezni a magyar lovaskultúra rendszerében, akkor elsősorban a pásztorok lovaskultúrájával kell a párhuzamot keresnünk, észrevennünk, s nem a katonai gyökerű lovassportokkal, lóhasználattal. S itt van egy nagy-nagy bibi: Ma Magyarországon pásztorkodó lovaskultúra nem vagy alig létezik. Amerikában ez a lovaglási stílus azért maradt meg, s azért fejlődött hihetetlen magasságokba, ugyanúgy művészi szintre, mint a díjlovaglás például Európában, mert ott mind a mai napig élő hagyomány a cowboy éra, ott a kontinens felfedezése óta töretlenül jelen van a pásztorkodó lovaskultúra. Ott ma is hatalmas ménesek és marhacsordák élnek, óriási profitot termelő egész iparág ez ott, s ma is extenzív körülmények között tartják, tenyésztik, termelik a marhákat, s lovakkal végzik a körülöttük adódó feladatok jelentős részét.
A westernlovaglás tehát korántsem a westernfilmekből megismert vadnyugati fenegyerekek lovaglási módja, hanem a mindennapi kenyérkereső foglalkozások egyike a marhatenyésztő államokban mind a mai napig.
Oké, vetheti ellen bárki: de miért kellene nekünk a kiveszett pásztorkultúránkat az amerikai cowboyoktól visszatanulni? Van nekünk írott és filmes emlékezetünk, s még él egy-két nagy öreg is, tanuljuk vissza az eredetit a nyugati helyett! Emlékeztetnék azonban arra, hogy ha az amerikai indiánok nem átallják Kassai Lajostól újra megtanulni a lovasíjászatot, akkor miért kellene nekünk átallni, hogy a marhatartás csínját-bínját amerikai cowboyoktól tanuljuk újra? Mondhatja azt is valaki, hogy nincs ma szükség már Magyarországon extenzív pásztorkodásra, ezért nincs is reményteli jövője. Ezt nem lehet már újra éleszteni, elég ha megőrizzük az emlékét becsülettel. De ez sem így van! Az elmúlt években rengeteg állami tulajdonban lévő földterület került bérlők kezébe. A Nemzeti Parkjaink területének nagy része pl. legelő volt, s ezek is bérlőkhöz kerültek, s kifejezetten pásztorkodó állattartás, a húsmarhák extenzív tenyésztése volt a megcélzott hasznosítási cél. Kötelező állategységet írtak elő a gazdáknak, akiknek nagy része tőkeszegényen vágott bele a gazdálkodásba. A legköltséghatékonyabb extenzív tartási technológia a lovak használatával valósítható meg, mint azt Amerikában bizonyítva látjuk, így idehaza is felmerült egyre több gazdában az igény erre. Az olcsón üzemben tartható és messze hatékonyabb lovak használata a drága gépek (terepjárók, motorok, quadok, stb.) helyett a marhacsordák körüli feladatok (terelés, őrzés, válogatás, stb.) során rentábilisabb gazdálkodást tesz lehetővé, ami a tőkeszegény magyar gazdák számára vonzóvá is tehetné a lovat, ha ismernék a lovas pásztorkodás kultúráját.
Na, most akkor vesse fel valaki azt, hogy mit lehet tanulni egy iskolázatlan cowboytól? Miféle lovaskultúra birtokosai lehetnek ők? Erre az a válasz, hogy eszméletlenül sokat lehet tőlük tanulni, s ezt az egész világ tudja. Hadd említsek itt pár nevet: Tom Dorrence, Ray Hunt, Pat Parelli, Clint Anderson, Monty Roberts. Őket az amerikai cowboy kultúra nevelte ki, s óriási hatással voltak az egész világ lovaskultúrájára. Amikor a Hortobágyon jártam-keltem, engem nagyon meglepett és megfogott az, hogy bárki pásztoremberrel is beszélgettem, nem nagyon tudtam eldönteni, hogy egyszerű csikós-, gulyás-, juhász-e az illető vagy a Magyar Tudományos Akadémia valamely testületének tagja? Olyan művelt, magukat kifejezni tudó, tájékozott, nyitott emberek a pásztorok, hogy az ember elszégyelli magát, hogy milyen előfeltevésekkel elegyedett velük szóba. S ez igaz az amerikai cowboyokra is. Szó sincs a westernfilmekből megismert jellemtelen, rongyos, csavargó-lótolvaj, kulturálatlan elemekről. Amikor Amerikában közöttük forgolódtam, ugyanazt a rátarti büszkeséget, a hivatásuk iránti rajongást, természet és emberszeretetet tapasztaltam köztük, mint a magyar pásztorok világában. Egy nagy különbség van a kettő világ között: Amerikában sokan vannak akik marhákkal, lovakkal foglalkoznak napi szinten, s ezt a családjaik évszázadok óta teszik, míg idehaza már alig-alig van olyan pásztorember, aki a múlt egyenes ági örököse. Döbbenten tapasztalom sokszor, hogy gulyásoknak el kell magyarázni, meg kell nekik tanítani, hogyan kell egy csordát terelni úgy, hogy ne tapossa szét mások vetését, ne széledjenek szét, ne tegyenek kárt kerítésekben, egyéb javakban. Mutasson nekem valaki egy magyar pásztort – csikóst vagy gulyást , aki 100-ból legalább 50-szer elkap lóhátról egy futó marhát pányvakötéllel. Olyan amerikai cowboy nincs, aki ezt ne tudná szinte 100 % hatékonysággal a lasszójával. Amerikában egy alkalommal megismerkedtem egy nagyon gazdag emberrel egy lovas verseny nézőterén, aki még ottani viszonylatban is dúsgazdagnak számít. Mondjuk ő Texas Mészáros Lőrince. Meghívott bennünket magyar westernlovasokat a dallasi Stockyard esti rodeójába. Ott ült közöttünk a nézőtéren egy nagy hírű amerikai westernlovas versenyzővel együtt, s egyszer csak felálltak, s eltűntek. A következő percekben azt láttam, hogy mindketten kibéreltek egy-egy lovat, s beneveztek a nézőtérről a team roping versenybe, ami az arénában éppen kezdetét vette. Ebben a versenyszámban az a feladat, hogy egy ketrecből kiengedett 300-350 kg körüli súlyú szarvasmarhát a két lovasnak a lehető legrövidebb időn belül le kell terítenie lasszóval úgy, hogy az egyikük a boci szarvát, a másikuk a két hátsó lábát lasszózza meg. A milliárdos olajvállalkozónak 3 másodperc alatt sikerült a marha hátsó lábait megfognia. Ezzel csak azt akartam példázni, hogy a cowboy kultúra arrafelé annyira a mindennapi kultúra része, hogy a milliárdos nagyvállalkozótól, a fogorvoson és ügyvéden át a hotelportásig szinte bárkiről kiderülhet, hogy a lasszózás virtuóza, s elterel egy több ezres csordát árkon-bokron át minden gond nélkül 1000 km távra is akár. Nyilvánvaló tehát, hogy van mit és tudunk is tőlük tanulni, s a tanultakat a hazai viszonyok között alkalmazni.
Jó, rendben tehát, a pásztorkodásban lehet helye a westernlovaglásnak. De mi a helyzet a lókiképzés, a lovas sportok terén? Említettem Pat Parelli nevét. Ő tőről metszett cowboy. Ray Hunt neve is ismerős sokak számára, s Monty Robertsről is köztudott, hogy a salinasi rodeó volt a gyerekszobája. Van-e olyan lovasember ma Magyarországon, aki tagadni meri, hogy ezek az emberek jelentősen hozzájárultak az általános lovaskultúra fejlődéséhez? Ők valamennyien westernlovas sportolók is voltak, meghatározó szerepük volt a westernlovaglás versenyszámainak fejlesztésében, s különösen kiemelkedő volt tevékenységük a lovak kiképzése terén. A westernlovasok – legalábbis az általam megismertek jelentős része - nagyon gyakorlatias emberek. Sokan specializálódnak, s csak egy-egy részterülettel foglalkoznak behatóan. Az amerikaiak ráadásul lényegre törők, szeretik az egyszerű megoldásokat, nem misztifikálják túl a dolgokat. Az eredmény számít, nem a körítés. Az európai szemlélettől ez valamelyest eltér. Amerikában a lovardák, tenyésztési központok, versenyarénák, az összes lovas létesítmény pont úgy néznek ki, ami szükséges és elégséges. Semmi sallang, semmi nagyzási hóbort. Ez a lelki beállítottság tetten érhető a lovakkal való viszonyukban is. Ott nem valamiféle magasztos eszmék elérésében testesül meg a teljesítmény, hanem nagyon egyszerűen pénzben mérik. Ki a jó lovas cuttingban? Aki részletes szakkönyvet írt róla? Nem. Aki sok pénzt nyert pénzdíjas versenyeken! Melyek a legkeresettebb fedező mének? Amelyek tenyésztői szemlét nyertek? Nem. Amelyek a legtöbb pénznyereménnyel bírnak. A piac dönt el mindent. Itt nincs a szubjektivitásnak nagy tere a lovaskultúrában. A célszerűség és eredményorientáltság mindent eldönt. Baj ez? Nem tudom megmondani. Nekem tetszik ez, az én mentalitásomtól nem idegen. A westernsportokban is ezt szeretem. A való világhoz, a marhatenyésztő rancheken, farmokon, gazdaságokban végzett napi munkaműveletekhez szorosan kapcsolódik, életszagú. Ugyanakkor itt találtam meg a legnagyobb kihívásokat is a lovaglásban. Mert az általam legkedveltebb cutting versenyszámban például nem csak a lovat kell maximális kontroll alatt bemutatni a verseny során, hanem vele együtt, vele egy egységet alkotva egy – a csordából kiszakított- önálló akarattal rendelkező, ellenkező, rafinált bocit is kontrollálni kell úgy, hogy a szárat tilos használni ehhez. S akkor még nem beszéltem az egész csorda, cirka 40-50 állat kontroll alatt tartásáról, ami szintén követelmény. Cuttingban nem terem babér annak, aki a szárral tudja csak a lovát centiméter pontossággal irányítani, maximális sebesség mellett. Itt aztán nem lehet mellébeszélni! Vagy Te, van a lovad, s a mutatványt úgy kell produkálni, hogy a kezed semmiféle hatást nem válthat ki a lóra. Ezt csak művészi szintre kiképzett lóval lehet jól megcsinálni. S ahhoz, hogy erre a szintre eljussunk a lovunkkal való együttműködésben, gyakorlatilag ugyanazt az utat kell bejárni, mint minden más szakág, minden más lovas produkció esetében, ha azt művészi szinten végzik. Legyen szó akár lovasíjászatról, díjlovaglásról, fogathajtásról, bármiről. Az út, amin végig kell mennünk a lovunkkal: a kiképzési skála. Akárcsak egy díjugratónak, díjlovasnak, bárkinek. Egy barátom mondta egyszer, hogy mi wersternlovasok másképpen vagyunk teljesen egyformák az angol lovasokkal. Ezt vallom én is. Westernlovasnak lenni nem érdem, nem szégyen, hanem életforma. Akárcsak díjlovasnak lenni, díjugratónak lenni. Ami megnyilvánul ugyan külső jegyekben is, de a lényeget nem ez jelenti, hanem a lovak, a lovaglás szeretete, az alázat, a szorgalom, a kitartás, a másik megbecsülése. Viktor Fröschl - akit talán e körben is sokan ismernek - a saját kiképzési rendszerét rescpect system-nek nevezi. Ebben a rendszerben a lovas adja meg a lovának a maximális tiszteletet, s a lótól is várja el ugyanezt a saját irányába! Szerintem lényegében ugyanez a vezérelve, ars poeticája a díjlovas mestereknek is, Kassai Lajosnak is, s minden komoly lovas embernek. Az enyém is ez, a jó westernlovasoké is ez.