Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

Az ugrásváltás

2019. június 05. 12:07 - patkószeg

Babochay György jóvoltából az alábbi, 1977-ben megjelent cikk került a kezeim közé, amit ezúton is szeretnék megköszönni:

1976. december 24.-én, 90 éves korában meghalt Waldemar Seunig. Osztrák családból származott, 1887. augusztus 8.-án a mai Jugoszlávia területén született. Édesapjától már öt éves születésnapjára pónit kapott ajándékba, tizenkét éves korában lett első lovának tulajdonosa; ezt a lovat a cigányoktól cserélte, kerékpárját adta érte.

Gimnáziumi tanulmányainak elvégzése után 1906-ban a wiener-neustadti Theresianumban tanult tovább, majd az 1. számú ulánus ezredben teljesített szolgálatot. 1913 és 1914-ben a bécsi katonai lovaglótanárképző intézetben képezték tovább, ahova csak a legjobb lovasok kerülhettek. Itt nagyon mély és maradandó benyomást gyakorolt rá Josipovich Zsigmond, aki megalapozott magas tudása és emberi magatartása révén az akkori lovasélet kiemelkedő alakja volt. Ezután 1921-ben és 1922-ben a francia lovasság kiképző központjában, Saumer-ben gyarapította tudását a tudását, 1922-től 1932-ig a jugoszláv lovas kiképző központ vezetője volt Belgrádban. 1926-ban és 1927-ben a bécsi spanyol iskolában is aktívan tevékenykedett. Ebben az időben eredményesen vesz részt egész Európában díjlovagló versenyeken és nemzetközi bíróként is működik, 1938-tól részt vesz a Németország lovassportjában és lovas kiképzésében. Később az Egyesült Államokban, Kanadában, Hawaiban és Belgiumban tart lovagló tanfolyamokat. Első könyve „Von der Koppel bis zur Kapriole” 1943-ban jelent meg. Ez a könyv a nemzetközi lovasirodalom egyik legjelentősebb alkotása, 1973-ban már az ötödik kiadása jelent meg. Rendkívül termékeny életművének ismertebb könyvei a következők: „Reitlehre von Heute”, „Frauen. Pferde. Bücher.”, „Meister der Reitkunst und ihre Wege”, „Am Pulsschlag der Reitkunst”, „Horsemanship”, Nur zu meinem Vergnügen”, „Reitergedanken am langen Zügel”.

Dr. Josef Neckermann, az ismert és eredményes díjlovas mondta róla: „Waldemar Seunig személyében a lovaglás egyik kiemelkedően nagy alakja távozott közülünk. Mindig a legnagyobb tisztelettel közeledtünk hozzá. Olyan ismereteket köszönhetünk neki, amelyek nagy mértékben járultak hozzá a díjlovaglás pozitív irányú fejlődéséhez. A régi iskola tanítványa volt, de a lovaglás művészetét mai, aktuális feladatnak tekintette és mindig azon igyekezett, hogy a lovaglás mai művelőinek eleget tegyen, igényüket kielégítse.”

Alább közöljük az ugrásváltásról írott tanulmányát.

Az ugrásváltás

Walder Seunig tanulmánya

Amióta az ugrásváltás a minden ugrásra történő váltásig helyet kapott az olimpiai díjlovagló programban, sokan egészségtelen túlzásba estek. Igy – hasonlóan a piaff és a passage tanításánál tapasztaltakhoz – olyan lovakat is kínoznak a minden ugrásra történő ugrásváltás tanításával, amelyek sem alkatilag, sem vérmérsékletileg, de gimnasztikai előkészítettségükben sem alkalmasak erre a célra. Azonban ha testileg és lelkileg ép, elengedett, lendületes mozgású és egyenesre állított lóval foglalkozunk, akkor a lovas már a ló második kiképzési év vége felé megkezdheti az egyszeri ugrásváltás gyakorlását, melyet egyébként a ló már bizonyára magától is felkinál.

Mielőtt rátérnénk tulajdonképpeni tárgyunkra, vessünk egy pillantást a lovasművészet ezen ágának keletkezésére és történetére és az ugrásváltást megelőző lábsorrend-változás bemutatására.

Az ugrásváltással – melynek alapfeltétele a megfelelően átlovagolt ló – Németországban a 18. század második felében találkozunk először. A hannoveri Prizelius „Bereiter” c. könyvében, amely a hetvenes években jelent meg Braunschweigban, ir tudomásunk szerint először az egyenes vonalon végrehajtott, szabályos ugrásváltásról. Tanulmányában Seydlitzel és kortársaival szemben Pinter von der Aue és Gueriniere elméletét követte, amikor a „balance”-ban (egyensúly-ülés) való lovaglás mellett foglalt állást, az akkor kultivált, merev térdekkel, szinte a nyeregben állva lovaglással szemben, mely stilus egészen a 18-19. századfordulóig dívott. Prizelius a stílus iránti ellenszenve az ugrásváltás szeretetével magyarázható, ugyanis az csak a teljesen az ülőcsontokon nyugvó ülésben hajtható végre.

Steinbrecht még 1885-ben sem tekintette az ugrásváltást külön gyakorlatnak – szemben tanárával, Seeger-rel és Seidler-rel. Ugyanakkor Baucher, az egyik leghiresebb francia mester már bemutatta az általa feltalált minden ugrásra történő ugrásváltást. Elődei a 17. és 18. század mesterei, Franciaországban sem tekintették még az ugrásváltást külön gyakorlatnak, hiszen Hueriniere 1750-ben megjelent „Ecole de cavalerie” c. könyvében utal arra, hogy a kellő időben alkalmazott ugrásváltás kíméli a lábakat és megóvja a lovast a bukástól. Más francia klasszikus mesterek az egyszeri ugrásváltást igen nehéz gyakorlatnak tartották, ugyanis az a körülmény, hogy az akkori iskolalovak hátulsó lábai állandó megterhelés alatt voltak, megakadályozta a vízszintes egyensúly létrejöttét, mely pedig szükséges a hátulsó lábak folyamatos és szabad váltásához. A temperamentum hiánya mellett ez volt az oka annak, hogy a francia mesterek a minden második ugrásra történő ugrásváltást (de deux temps) részesitették előnyben a minden ugrásra történő ugrásváltással (changement de pied au tac au tac) szemben.

Mint már említettük, Baucher mutatta be először a minden ugrásra történő ugrásváltást a párizsi és berlini cirkuszközönség ámulatára a múlt század 20-40-es éveiben. A berliniek ezután 1886-ban a német Hangertől láttak hasonlót, majd James Fillis, ez a zseniális lovas mutatta azt be tökéletesen végrehajtva.

Ha vitatni is akarnánk azt, hogy az ugrásváltás minden ugrásra a tökéletes átlovagoltság kritériuma és ha nem tartjuk is a klasszikus iskolához tartozónak, minden lovasnak, aki olyan versenyen akar indulni, ahol megkövetelik ezt a gyakorlatot, igyekeznie kell e feladatot tökéletesen végrehajtani.

Az ugrásváltás során bekövetkező lábsorrend változást az alábbiakban próbáljuk vázolni.

A lábsorrend – ciklus – alatt valamely mozgásnem azon szakaszát értjük, amely bizonyos végtag helyzetből, ugyanannak a végtag helyzetben visszatéréséig tart. A ciklus egyes fázisokra oszlik, melyeket a mindenkori alátámasztó lábak szerint csoportositva alátámasztási konstellációnak, alátámasztási fázisnak nevezünk. Lebegési konstellációnak vagy fázisnak viszont azokat a szakaszokat nevezzük, amikor mind a négy láb a levegőben van.

Ahhoz, hogy a lábsorrend változásokat megfelelően emlékezetünkbe vésshessük – szemünk tökéletlensége miatt – lassított felvételre van szükségünk.

Ha a ló a bal vágtából jobbra vált át, akkor mindkét lábpár (elülső és hátulsó) , mindegyike egymás után kétszer a bal lábbal érinti a talajt és az éppen felemelt bal hátulsó lábról ugrik ismét a bal hátulsó lábra és az éppen felemelt bal elülső lábról ismét a bal elülső lábra. Befejezi tehát lebegési fázisát, miközben a lábak – mind külsők és belsők – funkciójukat a levegőben felcserélik. A helyes lábváltásnál a hátulsó lábpárnak másodperc töredéknyi idővel előbb kell váltania, mint az elülsőnek, mert ha ez megfordítva történik, akkor a ló keresztez (hátul jobbra, elöl balra vágtázik).

A vágtaugrás melyik pillanatában adjunk segítséget az ugrásváltáshoz?

A ló az ugrásváltást csak a lebegés pillanatában (amikor mind a négy lába a levegőben van) tudja végrehajtani. Feltételezve, hogy a ló az ugrásváltást már tudja, a lebegési fázisban adott segítség késő. Ugyanis bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy a váltási parancs a lovas agyából kiindulva, annak segitségei által a ló számára érzékelhetővé váljék és idegei útján az agyához érve, lábait az ugrásváltás mechanizmusára késztesse.

Miután a vezetési időérzet (segitségek érzékelése) és az általuk kiváltott reakció (ugrásváltás végrehajtása) embernél és lónál mintegy tizedmásodpercnyi ideig tart, ahol még az u.n. vezetési indexet is tekintetbe kell venni, mely vérmérséklet, fajta, ügyesség és megszokottság szerint változik – a segítségek alkalmazásának időpontját először elméletileg lehet csak megállapítani. A tapasztalat szerint összeszedett vágtában egy vágtaugrás 0,6-0,7 mp-ig tart, a segítségeket tehát olyan időpontban kell adnunk, hogy az ennek a rövid időnek csak a töredékéig tartó lebegési fázisban az ugrásváltást a ló végrehajthassa.

Bár a felfogások megegyeznek abban, hogy melyik időpontban képes a ló váltani, a segitségek adásának időpontjában eltérőek a vélemények. A lovas temperamentumától és testalkatától (az ember egyéni vezetési indexétől) és a ló hajlékonyságától, felfogóképességétől, reakcióképességétől (a ló egyéni vezetési indexétől) függően egyesek előbb, mások később kezdik meg a segítségadást. Raabe, aki hosszú lábaival (általában kis lovakon) nem tud olyan zártan ülni, mint az alig középnagy és rendszerint telivéreken lovagoló Fillis – a segitségadást már a külső hátulsó láb felemelésekor megkezdte, míg Fillis az igen jól hajlitható Germinal-on eredményes volt akkor is, ha csak éppen a lebegés előtt, a belső elülső láb felemelésekor adott jelt az ugrásváltásra. Mindkét lovas úgy a saját, mint a ló vezetési indexét vette figyelembe.

Felfogásunk Raabe elméletéhez áll közelebb, aki a lónak elegendő időt adott ahhoz, hogy belsőleg és külsőleg felkészüljön a követelményre és azt pontosan, megfelelő átengedettséggel végrehajthassa. A külső hátulsó láb felemelése az az alátámasztási helyzet, amelyet a lovas ülésével a legkönnyebben érezhet, könnyebben, mint azt a helyzetet, amelyet a belső hátulsó és a külső elülső láb csaknem egyidejű földhöz juttatásán vezet be, és még könnyebben, mint azt, amely a belső elülső láb földre juttatásával kezdődik.

A fent leirt elmélet csak az ugrásváltásban már tökéletesen otthonos lovakra vonatkozhat, azonban a gyakorlat mégis más. A vágtaütemben simuló ülésü lovas megérzi a segitségadás legalkalmasabb időpontját, a végrehajtást pedig a lóra bízza. Az ugrásváltás technikáját még nem ismerő lovat erőltetni nem szabad, mert az csak ellenkezésre ad okot. Ha azonban a még nem érthető segítségeknek engedelmeskedni próbálva a ló rájön, hogy minden végrehajtott ugrásváltás után azonnal dicséretet kap, ösztöne jobb kiképző lesz számára, mint a legügyesebb lovas.

Mik az erőfeltételei az ugrásváltás eredményes tanitásának?

Döntő fontosságú, hogy azokban a hetekben, amikor az ugrásváltás tanitása történik, a lovat soha ne ugrassuk be ügetésből, továbbá a lépésbe való átmenetnél kerüljük el az ügetőlépés közbeiktatását. Ha csak ritkán is, de eltüri a lovas a váltásnak ezt a hibás formáját, a közbeiktatott ügetőlépés kiirhatatlan szokásává válik a lónak. További feltétel, hogy a beugratás lépésből és az átmenet vágtából lépésbe korrekten, mind a két kézre folyamatosan, egyenesre igazitottan és rugalmas hátulsó lábakkal történjék és a mozgás ritmusa, valamint a térnyerés jobb és bal vágtában egyenlő legyen.

A lovas az ugrásváltás tanitásánál a hátulsó lábakat tehermentesitse az ülésével, s igy a hátulsó lábak szabad játékát könnyitse meg. Előnyös a tágabb keret, a vágta legyen ugyan élénk, de összeszedettségi foka legfeljebb az élénk munkavágtáénak feleljen meg.

Az ugrásváltás tanitása. 

Az elengedett, a segitségeket elfogadó lovat a lovardában akkora körön lovagoljuk a jobb kézen élénk lépésben, hogy a lovardafalak azt három oldalról határolják. A rövidfal közepén – mindig ugyanazon a helyen – gyakorta beugratunk lépésből. Néhány vágtaugrás után kb. egy fél kör után átmenet lépésbe, majd a rövidfal közepének elérésekor ismét beugratás, és igy tovább.

A lovas minden beugratáskor ugyanazokat a segitségeket kell, hogy adja és még halkan a „galopp” szót is tegye hozzá. Ennek a gyakorlását addig kell folytatnia, míg a segitségadás egyre inkább puszta jelzéssé finomul és szinte a hanggal helyettesíthető lesz. Ha a ló a hangsegítségeket már tökéletesen megértette, akkor szabad lépés után a felső rövidfal közepétől távoleső helyen ellenvágtába ugrat a lovas (bal galopp jobb kézre).  A rövidfalhoz érve, ott ahol eddig is beugratta a lovat – hanggal egybekötve – nyugodtan segitséget ad a jobb galoppra, majd ha a ló nem reagál, minden erőszak nélkül megismétli azt.

Néhány ügyetlen kisérlet után valószínűleg meg fogja találni a ló a jobbra vágtázás lábsorrendjét. A lovas ekkor dicsérje meg őt, majd nyugodt lépésmunka után adjon lovának pihenőt. Ha a feladat többszöri kísérletezésre sem sikerül, akkor vagy a lónál vagy a lovasnál hiányoznak az erőfeltételek. A lovas ülésének korrektnek kell lennie, minden felesleges mozgást mellőzve. Az első gyakorlatok végrehajtásánál a lovas tehermentesitse a ló hátát felső testének fokozott felemelésével. A lovas súlyának a comb belsejére, a térdre és a kengyelbe való áthelyezésével a hátulsó lábak szokatlan munkáját kell megkönnyíteni. Az új belső lábat – esetünkben a jobbat – semleges ülés esetében erősen le kell nyomni a kengyelbe, de annak hatását feltétlenül fájdalommentesen, a ló érzékenységének megfelelően kell éreztetni úgy, hogy a ló lovasa akaratát, szándékát megértse.

Ha néhány tapogatózó és egyenetlen kisérlet után az első váltás sikerült, nincs akadálya annak, hogy jobb kézen egy-két ugrásváltást követeljünk a körön. Azonban minden váltást lépés – hosszú száron – kövessen, hogy a lónak alkalma legyen megemészteni a tanultakat. A ló jóindulatával nem szabad visszaélni és óvakodni kell a túlköveteléstől. A későbbi leckék során a kezdeti bizonytalan kisérletekből egyre inkább szabályos ugrásváltás kristályosodik ki. Szakszerű tanitás során ritkán adódik nehézség, de ha mégis, akkor feltehetően testi vagy lelki eredetű az (rossz bánásmód, ízületi fájdalom stb.) vagy pedig a kezdeti munka nem volt megfelelő. Ilyenkor nincs más hátra, mint az ugrásváltás tanitást elhalasztani és a lóval a vágtamunkát tökéletesíteni.

Bár a gyakorlatban még hangulat okozta visszaesésekkel is számolhatunk, nagy vonalakban az alábbiak szerint vázolhatjuk a leckék sorrendjét:

Ha az ugrásváltást már mind a két kézre biztonságosan végzi a ló, akkor a kör bármelyik pontján végrehajthatjuk azt. Ezekután az egész lovardában, egyenes vonalon lovagolunk és a külső lábról a belsőre való ugrásváltást a fal mentén követeljük. Az első kisérleteket ajánlatos a sarkoknál megpróbálni. Ezután következzék a hosszúfal közepe táján a belső lábról a külsőre történő ugrásváltás. Ezen a kiképzési fokon a fal közelsége még könnyiti az egyenesre állítást a külső lábra történő vágtánál, mert a helyes vállvezetés esetén a hátulsó lábak befelé való kitérését meggátolja. Ha a váltások külső lábról a belsőre és megforditva fáradság nélkül, folyamatosan sikerülnek, mehetünk egy lépéssel tovább és az ugrásváltást a lovarda belsejében gyakoroljuk. Végezetül az ugrásváltást a belső lábról a külsőre nagy ivü kigyovonalon gyakoroljuk, négyszögben. Ha ennél az igen nehéz iskolagyakorlatnál a ló tartásban marad és tisztán galoppozva egyenesre állítható, ugy hogy a mindenkori belső hátulsó láb pontosan követi a köriven a megfelelő elülső láb nyomát, továbbá, ha a mozgása mindkét kézre történő váltásnál olyan marad, mint az egyenes vonalon, akkor ez a bizonyitéka annak, hogy a lendület és az állitottság hajlitott vonalon is tökéletes.

Többszöri ugrásváltás meghatározott ugrásszám után.

Ezt a feladatot csak olyan ló tudja végrehajtani, amelyiknek gimnasztikai kiképzése tökéletes és az egyszeri ugrásváltásokat mindkét kézre úgy az egyenes, mint a hajlitott vonalon könnyedén végre tudja hajtani. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy hány galoppugrás után tudjuk lovunkat lépésbe felvenni anélkül, hogy a vállaira essék, már azt is tudjuk, hogy hány galoppugrás után követelhetjük meg az újabb ugrásváltást. A lépésbe való átmenet a kiképzés előrehaladtával, a csökkenő számú vágtaugrás után olyan gimnasztikai gyakorlattá válik, amely a többszöri ugrásváltást megkönnyiti.

Ha a ló az egyszeri ugrásváltásban biztos és képes pl. hét galoppugrás után elengedetten lépésbe átmenni, kifogástalanul fog a nyolcadik ugrásra ugrásváltást végrehajtani. A módszeresen dolgozó lovas a nyolcadik ugrásra történő váltást először körön, külső lábról belsőre, majd egyenes vonalon külsőről a belsőre és csak legvégül belsőről a külsőre fogja gyakoroltatni.

A minden hetedik ugrásra történő ugrásváltás erőfeltétele a hat vágtaugrás utáni kifogástalan átmenet lépésbe stb.

Ezen az úton rendszerint nagyobb ellenállás nélkül juthatunk el a minden második ugrásra történő váltáshoz. A vágta lábsorrend természetéből következik, hogy a minden ugrásra való váltás tanitása az előbbiektől kissé eltérő módszert tesz szükségessé. Előfeltétel a minden második ugrásra kifogástalanul váltani tudó és a lépésből beugratva egy vágtaugrás után lépésbe átmenni tudó ló. Az eljárás a következő: bal vágtából a lovas ugrásváltást követel. A három utolsó ugrássorrendje 1. bal 2. jobb 3. bal. Ha a lónak két váltás némiképp sikerült, utána hosszabb lépésszakasz következik. Ezután hasonló gyakorlat következik jobb vágtából kiindulva. A következő időszakban a kétszeri, minden ugrásra történő váltást gyakoroljuk, míg az mindkét kézen kifogástalanul sikerül. Ekkor kezdjük el a háromszori minden ugrásra való váltás gyakorlását. Előfordulhat, hogy a ló saját magától – segitségek nélkül is – tovább csinálja a minden ugrásra váltást. Ilyen esetben azonnal fel kell venni a lovat lépésbe és nyugodtan újból elkezdeni a gyakoroltatást, míg a ló a segitséget megvárja, s ekkor rögtön jutalmazzuk meg.

Megemlitjük még, hogy az olyan lovaknál, amelyeknél az ugrásváltások a hátulsó lábak elégtelen tevékenysége miatt vontatottak, enyhe emelkedőn történő gyakorlás az erőteljes tolóhatást és ezzel a mozdulatok térnyerését fokozza. Azoknál a lovaknál pedig, amelyeknek az ugrásváltásai elsietettek, nagyon alkalmas tréningezésre az enyhe lejtő, hogy a hátulsó lábak jobb alátolásával az elsietett mozdulatok fékeződjenek. 

(Ford. Somlay Lajos)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zablaeskengyel.blog.hu/api/trackback/id/tr6114879648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.