Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

A lókiképzés célja az öntartás

2019. július 05. 06:42 - patkószeg

Modern világunkban a lókiképzés akár nagyon különböző célokat is megcélozhat. Kiváló képzettségűnek kell nevezni például azt a voltizslovat, amelyikre gond nélkül fel és le lehet ugrani, hátán akár több ember egészen bonyolult mozgásokat végezhet és a ló mindezekre semmilyen módon nem reagál, szinte rezzenéstelenül, egyenletes ütemben és iramban vágtázva halad a számára meghatározott körön. Úgyszintén kiváló képzettségű az a fogatló, amelyik minden körülmények között egyhelyben áll, míg gazda a fogattól távolabb dolgozik. A terepversenyen résztvevő sportló képzettségének kiválóságát – egyebek mellett – az jelzi, hogy ismeri az akadálytípusokat és már az akadályhoz közeledve többé-kevésbé érti a rá váró kihívást, azok nem hatnak rá meglepetésszerűen.

AZ ÖNTARTÁS

A különböző célok ismeretében vajon meg lehet-e fogalmazni olyan általános célt a lókiképzés kapcsán, ami minden lóra érvényes? Josipovich Zsigmond válasza igen, szerinte a lókiképzés célja az öntartás. De mi is az az öntartás?

A régi lovasábrázolásokat tanulmányozva feltűnő, hogy a képzett lovasokat mindig lógó szárral történő lovaglással ábrázolták. A szárak „belógásának” mértéke a XIX. század végére, a XX. század elejére egyéb, itt nem részletezett okokból jelentősen csökkent, de még az örkénytábori ikonikus lovasok is egytől egyig a szárak megfeszülése nélkül lovagoltak: nemzeti hagyományunk, hogy a helyes támaszkodás erőssége a szárak súlyával egyezik meg. Kézenfekvő a hasonlat, hogy az öntartásban mozgó lovat ahhoz a jólképzett kutyához lehet hasonlítani, amelyik önállóan, gazdája különösebb utasítása nélkül is tudja a feladatát: a járda szélén megáll, ha pedig menet közben gazdája menetirányt vált, gyorsabban, vagy lassabban jár, akkor követi – póráza mindig lóg, a póráz nem feszül meg, kutya és gazdája közötti kapcsolat erősségét a póráz súlya képviseli. Az öntartásban mozgó ló esetében mindezt úgy tudjuk szaknyelven megfogalmazni, hogy feladatait másodlagos segítségek nélkül (szár-, csizma-, hang-, vagy pálcasegítség nélkül), a lovas elsődleges segítségeire, az ülés segítségeire hajtja végre. A lovas kentaurrá válik, az ember a gondolat, vagyis maga a szándék, a ló pedig mindennek végrehajtója.

ÖNTARTÁS ÉS ÖNHORDÁS

Az öntartás nem azonos fogalom az önhordással. Önhordásban van az a ló, amelyik mozgásszerveit természetesen használja, lovassal a hátán is folyamatosan fenntartja a négy láb egyenlő teherviselésének elvét, önállóan egyensúlyban jár. Ez viszonylag nagy ügyességet kíván a lótól, ami általában hosszú, gondos és szakszerű kiképzői munka eredménye. Alapvetően persze minden ló saját testének természetes és egészséges használatára, az az egyensúlyban való mozgásra törekszik, de hogy a ló fordulatokban és iramváltások során, minden jármódban képessé váljon erre, azaz az önhordást állandóan képes legyen fenntartani, az nem várható el csupán a ló természetes harmóniára való törekvésére támaszkodva: ahhoz a lovat képezni kell.

Az önhordás az öntartás része, önhordás nélkül nem valósulhat meg öntartás. Az öntartás annyival több az önhordásnál, amennyiben a ló alakjával (feligazítottságának mértékével) felkészül az önálló feladatvégzésre az engedelmességre.

ÖNTARTÁS ÉS ÁTENGEDŐSÉG

A lókiképzés célját az átengedőségben is meg lehet határozni és az idomítási skálák ebben adnak segítséget a modern lovasnak. A puszta átengedőség és az öntartás közötti különbség a másodlagos segítségek használatában nyilvánul meg. Az öntartásban mozgó lovon nem, vagy csak minimálisan kell másodlagos segítségeket alkalmazni, ettől függetlenül, ha a lovas a másodlagos segítségek (szársegítségek, csizmasegítségek, hangsegítségek és a különböző helyeken és irányokban alkalmazott finom pálcasegítségek) igénybevételére is szorul, de a ló ezeknek a segítségeknek puhán enged, akkor azt a lovat még átengedőnek lehet tekinteni. Mindezért az öntartásban mozgó ló átengedő, de az átengedő ló nem feltétlenül dolgozik öntartásban.

AZ ÖNTARTÁS ELŐFELTÉTELEI

Az öntartás a ló teljes alakjának formájára vonatkozik. Az öntartás kapcsán – a szó alakjából következően könnyen abba a hibába lehet esni, hogy azt csupán a fej és nyak tartására vonatkozik. Ez helytelen álláspont. Az öntartásba a ló teljes teste, így a hátulsó lábak tevékenysége is beletartozik.

Az öntartás a tartás legkiműveltebb formája. A tartásnak három állapotát különbözetjük meg: a természetes tartást, a szerzett tartást és az öntartást. „A természetes tartás az, amelyet a ló mindenkor felkínál. Szerzett tartás (tartás)-nak nevezzük a lovas befolyásával elért tartást. Öntartása akkor van a lónak, ha a szerzett egyensúlyhelyzetének megfelelő tartásban, lovasa erre irányuló befolyása nélkül is, huzamosabb ideig megmarad.” – írja Keméry Pál huszár ezredes a Lovaglás és hajtás című könyvben.

Az öntartás kifejlesztése tehát egy kiképzési folyamat eredménye. Az öntartás a tartás megszilárdulásával alakul ki. „A ló lovagoltsága akkor érte el tetőfokát, amikor a használati egyensúly tartása a ló természetes tartásává válik.” – zárja az öntartásra vonatkozó gondolatsorát Keméry.

RELATÍV ÉS ABSZOLÚT FELIGAZÍTOTTSÁG

Az öntartás formáját kézzel, a szárak segítségével nem lehet kialakítani. A feligazodottság mértéke a hátulsó lábak tevékenységének eredménye. A nyak a ló legfontosabb egyensúlyozási szerve, ezért a nyak helyzetét és formáját szárakkal befolyásolni nem szabad, mert annak csak az lehet az eredménye, hogy a ló elveszti egyensúlyozási képességét és az elejére esik. Ha a lovasnak nem tetszik lova nyakának helyzete és annak formája, akkor a hátulsó lábak tevékenységét kell megváltoztatnia. Az összeszedéssel, a hátulsó lábak hordozóerejének növekedésével kerül természetes módon egyre feligazítottab és feligazítottabb helyzetbe a nyak. A nyak természetes, a hátulsó lábakból következő feligazítottságát nevezzük relatív feligazítottságnak. A relatív feligazítottságtól a szárak (helytelen) használatával történő eltérítését abszolút feligazítottságnak nevezzük. A helyes relatív feligazítottság ellentéte a helytelen abszolút feligazítottság. A relatív feligazítástól való lefelé történő nyakigazítás (például kikötőszárakkal) szintén helytelen, a kiképzés szempontjából káros, sokszor helyrehozhatatlan tevékenység.

JOSIPOVICH AZ ÖNTARTÁSRÓL

Josipovich Zsigmond elvárása a jólképzett hátaslótól a teljesítőképesség és megbízhatóság, e kettőnek pedig – álláspontja szerint – az egyensúly és az engedelmesség az alapja. Ez az öntartás.

„Az olyan lónak, amelynek nincs természetes egyensúlya, elsősorban az öntartása hiányzik, a hiányzó öntartás pedig a kitartást befolyásolja hátrányosan, valamint bizonyos fokig a gyorsaságát, mégpedig annyira, amennyire ez a kitartásával összefügg. A gyenge egyensúly az átengedőséget is akadályozza, és megfosztja a lovat azon képességétől, hogy nehéz akadályokkal és tereppel egyedül tudjon megbirkózni. Még az engedelmesség sem ér sokat akkor, ha az egyensúlyban hiány mutatkozik. Az egyensúly és engedelmesség együttesen teszik a lovat teljesítőképes és megbízható használati lóvá, függetlenül attól, hogy milyen célra szeretnénk használni.”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zablaeskengyel.blog.hu/api/trackback/id/tr8914926726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.