Több, mint két évtizeddel ezelőtt a Tizenöt mondat szerzőjével Alagra utaztam. A teherautón két nagydíj szinten képzett ló állt, arra várva, hogy Pas De Deux programban csillogtathassák tudásukat, kellően ámulatba ejtve a jubileumi galoppversenyre összesereglett közönséget. Amikor két futam között eljött a mi időnk, a tizennyolc évesek mindent tudó magabiztosságával léptem négy fehér fásliban pompázó lovam mellé. Felvettem a nagykantár szárait és elindultunk a pálya felé. Éreztem, hogy bár páros programlovaglásra kaptunk felkérést, ez bizony az én napom lesz. Mindent tudtam a lovaglásról, úgy fejben, mint gyakorlatban: Alag ló rajongó népe most olyat lát majd, amit talán sohasem felejt. Tökéletesen igazam lett, a látvány felejthetetlennek bizonyult. Egyetlen pillanatig sem voltam ura a lovamnak. A jó Korzika élemedett korát meghazudtolva megmutathatta, hogy mit veszített a díjlovagló sport, amikor a szabályalkotók anno úgy döntöttek, hogy az iskolaugrásoknak nincs helyük a hivatalos versenyeken. Bár a kengyel nélkül futószáron eltöltött óráknak végre valódi hasznát láthattam, a program – helyesebben a műsorszám – végén, egy különösen jól sikerült capriole-t követően elhagytam a fedélzetet. Feltápászkodtam és fehér nadrágomat porolgatva, a hálás közönség ovációjától kísérve, elszáguldó lovam keresésére indultam. Amint ott bandukoltam, Alag legendás homokját ropogtatva fogaim között, életemben először megértettem, hogy mit is jelent az a bizonyos átengedőség – illetve annak hiánya.
Önök legyenek előrelátóbbak és inkább olvassák el ezt a nagyszerű könyvet! Tényleg megéri!
Szebényi Dániel gondolatai a Tizenöt mondat című könyvről. A könyvet ide kattintva lehet renelni.