Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

Lovaskultúrát, de melyiket?

2020. január 15. 10:22 - patkószeg

Egy kultúra, így a lovaskultúra művelése is az egymás után következő generációk mindegyikének külön-külön feladata: színvonalát fenntartani, ápolni, nyesegetni, átadni a következő generációnak. Ez általában sem könnyű kihívás, de napjaink lovaskultúrája kapcsán még nehezebb a helyzet. Lovas nemzet vagyunk, ami azt jelenti, hogy körülöttünk az átlagemberek, a nem lóval foglalkozó emberek is rendelkeznek egyfajta – egyébként helyes – elképzeléssel arról, hogy milyen a jólképzett ló, annak milyen izomzattal, hogyan kell kinéznie, hogyan kell viselkednie, stb. Ez kulturálisan például a népzenéhez, a néptánchoz hasonlítható. Bár a zenét, a táncot viszonylag kevesen művelik napi szinten, mégis szinte az egész ország érti és élvez a jó népzenét, a néptáncot és csaknem mindannyian meg tudjuk különböztetni a jót, a minőségit a közepestől, vagy a gyengétől – nem véletlenül vagyunk a zenében Kodály és Bartók, a táncban Tímár Sándor országa. Szóval egyrészről lovas nemzetként olyan közkultúrával rendelkezünk, amire méltán lehetünk büszkék, másrészről viszont a második világháború után a minőségi lovaskultúra, illetve annak művelése megszakadt, mert annak szakembereit – a korabeli lovaglás katonai sport lévén – a világháború utáni új hatalom politikai megfontolásokból üldözte. Jelentős részüket kivégezte, koncentrációs táborokba zárta, külföldre kényszerítette, megfélemlítette, szakmailag és emberileg ellehetetlenítette, a tsz-ek hátsó udvaraira, építőipari segédmunkásnak, vagy éjjeli őrnek száműzte, ezzel együtt pedig a minőségi lókiképzést a kulturálisan tiltott kategóriába minősítette. A hetvenes és nyolcvanas években új lovasgeneráció kezdett kialakulni, akik a kommunista hatalom támogatásával képesek voltak a lovaskultúrát a tűrt, sőt néhányuk esetekben a támogatott kategóriába átpozicionálni, de nem tudtak és politikai meggyőződésük miatt nem is akartak szakmai együttműködést kezdeményezni az előző generációval, a képzett szakemberekkel. Így a diktatúra teljes erőforrásrendszerének hátuk mögött tudásával ugyan bizonyos eredményekre formálisan képesek voltak, de tartalmilag eredménytelenek maradtak, hiszen hatezer év szaktudását nem lehet autodidakta módon, önképzéssel kitalálni. Ezért van az, hogy magyar díjlovas több mint nyolcvan éve nem volt olimpián. (Andics Bernadett a szabályt erősítő kivétel, aki Athénban paraolimpikonként résztvevő volt. Berni, egyebek mellett Okos nevű lovammal készült a versenyre, amire mindmáig büszke vagyok.)

Nem kétséges ezért, hogy a lovaglás magaskultúráját meg kell újítani, ismét közkinccsé kell tenni: a kultúra ugyanis egy szintre hoz, nivellál – kit felemel, kit visszahúz. A közkultúra emelése csak a magaskultúra művelésével, annak példaértékűségével, motiváló erejével lehetséges, mégha ez lassú folyamat is.

A magaskultúra megújítása csak az elődök kultúrájának életre lehelésével lehetséges. De mit tegyünk akkor, ha az elődök kultúrája sem volt teljesen egységes?

A lovaskultúra a XX. századi, gyökeresnek nevezhető fordulata a napóleoni háborúk katonai igényeinek változására vezethető vissza. A XVIII. század végéig az ideális lovaskatona a párharcra képes, végletesen képzett lóval rendelkező, lovával szinte kentaurként egybeforrott harcos volt. A napóleoni háborúk azonban világossá tették, hogy a helyzet megváltozott, a hadseregek kiképzőinek időarányosan sokkal több lovat és lovas kellett „előállítaniuk”, ám elegendő volt, ha a lovasok a végletes helyett „csak” kiváló képzettséggel rendelkeztek. A lovaglásnak a klasszikustól kis mértékben eltérő módszerét kezdték alkalmazni, amit campagne lovaglásnak nevezzük. A klasszikus, azaz akadémista és a campagne módszer különbsége a másodlagos segítségek használatában mutatkozik.

Az elsődleges segítség a testbeszéd, amit nyeregben ülésnek nevezünk. Az üléssel mindent ki lehet fejezni, így a lovas ülése kizárólagosan is alkalmas a ló irányítására, a lóval történő mindennemű kommunikációra. Az ülés egyben „érez” is, az üléssel minden információ „kinyerhető” a lóból: a lovas érzi a ló elengedettségét, egyenességét, annak egyensúlyát, lendületét, stb. Az elsődleges segítség, a testbeszéd (küldés-hívás, feszítés-engedés) születéstől fogva érthető minden élőlény számára, azt nem kell senkinek sem tanulnia, kivéve a XXI. századi, természettől elidegenedett embernek. (Ezért nem folyhat a lovasképzés elődeink módszereivel teljes mértékben megegyezően, először természetismeretet kell megtanítani a lovasoknak.) Továbbá az elsődleges segítséget nem lehet megszüntetni, az mindig áramlik egyik élőlénytől a másikig.

A másodlagos segítség (szár, csizma, hang, pálca, stb.) szintén ki tudja fejezni mindazt, amire az ülés képes. A másodlagos segítség azonban tanult nyelv, mégpedig mindkét fél, ló és lovas számára egyaránt. Csizma zárására és annak előrehajtó jellegére például meg kell tanítani a lovat, az nem magától értetődő, de a másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket (állító, direkt, indirekt, feligazító, felvevő, kitartó, stb.) a lovasnak is meg kell tanulnia és az adott helyzetben helyesen (és pont azt, még véletlenül sem mást) alkalmaznia. A másodlagos segítségekkel történő kommunikáció olyan, mintha egy finnel beszélnénk angoul: a kommunikáció csak akkor működik, ha mindkét fél érti az anyanyelvétől eltérő nyelvet. A másodlagos segítségek elsajátítása hosszú folyamat olyan, teljesen olyan, mint a nyelvtanulás. A másodlagos segítségek használata az elsődleges segítséggel szemben befejezhető, például a pálcasegítség teljesen megszüntethető.

Az akadémista lovaglás abban különbözik a campagne lovaglástól, hogy az akadémista lovas kentaurrá szeretne válni, azaz az elsődleges segítségek kizárólagosságára törekszik, a másodlagos segítségeket csupán az elsődleges segítségeinek érvényesítésére használja. A campagne stílus ennél megengedőbb, a másodlagos segítségek folyamatos használata nem kizárt és ezért az elsődleges segítségek precizitása sem akkora követelmény, ezzel együtt pedig az ülés érzése sem annyira kimunkált. Természetesen a campagne lovas is használja az elsődleges segítségeket, számára is kiemelt fontosságú az ülés, de nem törekszik annak kizárólagosságára. A campagne stílus előnye az, hogy radikálisan csökkenti a lókiképzés hosszát, a lókiképzés az akadémista megközelítés nyolc-tíz évéről három-öt évre csökken. A campagne stílus használatával azonban nem lehet a kiképzés tökéletességét megcélozni, meg kell elégedni a kiváló eredménnyel. Ennek folyamodványaként a lovak mozgáskultúrája sem tökéletes, amit a kiképzést követő használati idő rövidülésével kell megfizetni. A campagne stílus a lovasképzést is rövidíti, az ülés iskolázása ugyanis nagyon hosszú, rendkívüli kitartást igénylő folyamat és igen jól képzett lovat (magasiskolai képzettségű lovat) is igényel, ami a legtöbb esetben egyszerűen nem áll rendelkezésre. Persze ebből az következik, hogy a kiképzési tapasztalatok is kevésbé részletekbe menőek a campagne stílus művelői számára – a capmagne lovas számára esetleg érthetetlen helyzet, szituáció az akadémista képzettséggel rendelkező számára nyilvánvaló: nemcsak maga a probléma azonosítása, hanem annak elvszerű megoldása is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bármelyik megközelítés (akadémista, vagy campagne) előrébb, vagy hátébb való lenne a másiknál, de az akadémista lovasnak a részletek, egyébként hosszadalmas megismerése iránt nagyobb motivációval kell rendelkeznie.

A lovasakadémia, azaz a magasiskola, mint az akadémista stílus művelésének helye arra való, hogy a kultúra ott ne kényszerüljön kompromisszumokra, a kultúrát a maga egészében lehessen művelni és ezt az egészet lehessen átadni a következő generációnak.  A magasiskolákat a kompromisszumnélküliség nélküli elvszerűség teszi a harmónia és a szépség templomaivá.

4 komment
Címkék: Lovas Nemzet

A bejegyzés trackback címe:

https://zablaeskengyel.blog.hu/api/trackback/id/tr7815410376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pici_rigó 2020.01.15. 16:52:53

Nem szeretnék senkit sem megbántani, de amíg a lovasok circa 80%-a képtelen helyesen írni, beszélni, addig itt nem lesz semmi változás.
Majd ha a társadalmunk legszegényebb, legalulkepzettebb rétege csökken vagy réteget ugrik (Magyarországon a társadalmi rétegek közötti átjárhatóság nagyon korlatolt), addig ne beszéljünk "lovaskulturarol". Először az általános egészségi állapot és a szociális helyzet legyen megteremtve, azután jöhet a Maslow piramis teteje...
Kicsit inkorrektnek és a valóságtól elrugaszkodottnak tartom ezt az írást.
Sajnos Magyarországon annyira leépítették, ellehetetlenítettek a minőségi oktatást, hogy ez a generáció, amiről abrandozik, az majd esetleg párszáz év múlva kialakul.
Üdvözlettel

János1 Magyar 2020.01.15. 19:54:57

Nagyon szép összefoglaló, bár lehet csak a vájt fülűek értik. Az előttem szólóval is, csak részben, az első mondatával tudok egyet érteni.
"Így a diktatúra teljes erőforrás rendszerének hátuk mögött tudásával ugyan bizonyos eredményekre formálisan képesek voltak, de tartalmilag eredménytelenek maradtak, hiszen hatezer év szaktudását nem lehet autodidakta módon, önképzéssel kitalálni." D. Gyula?
"A lovasakadémia, azaz a magasiskola, mint az akadémista stílus művelésének helye arra való, hogy a kultúra ott ne kényszerüljön kompromisszumokra, a kultúrát a maga egészében lehessen művelni és ezt az egészet lehessen átadni a következő generációnak. A magasiskolákat a kompromisszumnélküliség nélküli elvszerűség teszi a harmónia és a szépség templomaivá." Legközelebb Bécsben.

cavalry 2020.01.15. 23:50:37

"A campagne stílus előnye az, hogy radikálisan csökkenti a lókiképzés hosszát, a lókiképzés az akadémista megközelítés nyolc-tíz évéről három-öt évre csökken. " "A napóleoni háborúk azonban világossá tették, hogy a helyzet megváltozott, a hadseregek kiképzőinek időarányosan sokkal több lovat és lovas kellett „előállítaniuk”, ám elegendő volt, ha a lovasok a végletes helyett „csak” kiváló képzettséggel rendelkeztek." Némi pontosítás szükséges. A napóleoni háborúk 1799. augusztus 23. – 1815. november 20. . A lovasság alkalmazásának főerőként való alkalmazása 1870 francia - porosz háborúig tartott (totális sikertelenséggel végződött a messze hordó puskák miatt) utána már csak hagyományos lovas egységek kiegészítő szerepéről beszélhetünk, hiába húzódott ez a folyamat a II. VH -ig. De nem ez a lényeg, a napóleoni háborúkban alkalmazott lovasság is tömeg lovasság volt, messze nem volt arra lehetőség hogy a ló és a lovas képzett legyen , és lehetetlen volt a katona lovat kiképezni. Lásd Győri csata, ahol a nemesi felkelőink szétszaladtak képzetlenség miatt. Képzett lova a tiszteknek lehetett, a sorozott lovas jó esetben nem esett le az első vágtánál és remélhetőleg arra vágtázott amerre az ellenséget lehetett megtalálni (ezért a lovas egység gyakorlatilag körben zárt volt). Az amerikai polgárháborúban is lovon szállított gyalogságról lehetett beszélni csak, klasszikus lovas hadműveletekről csak elvétve. Jól képzett lovas egységek mindig voltak, de az összlétszámhoz képest ez kis létszám volt, lásd nálunk 1848-49 - ben is. A mai helyzet is olyan mint az akkori, a lovas egy földúton még elmegy , de komolyabb terepen már elveszti a lehetőségeit, a lovarda erre nem alkalmas felkészítő hely, az akadémikus lovaglás más, a díjugratás szintén más alkalmazás. A játéknak vége.

pici_rigó 2020.01.18. 21:18:54

Még annyit fűznék hozzá, hogy amíg számomra (értelmiségi fiatal a KÖZÉPrétehből) alig hozzáférhető - anyagiak tekintetében - egy igényes kurzus, addig hiú abrandokat dédelget...
Nem olcsó sport, de ameddig fenntartják ezt a döbbenetes elerhetetlenseget, addig csak a nagymama szavaival tudok élni: "túró a fülébe!"
Sajnos nekem csak a szakirodalom marad és a lepusztult lovardak, az eü problémás lovakkal és a 19 éves, magukat oktatonak/edzonek nevezett kislányokkal.