Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

Descente

2022. szeptember 30. 08:06 - kszpp

zrinyi-2_1.jpgA descente a lovaglásban kettős értelemmel rendelkezik. Elsődleges értelme az engedés.

Az engedés a lovaglás legfontosabb segítsége. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a lovaglás alaphelyzete az, amikor a másodlagos segítségek használaton kívül kerülnek. Ennek az megértése viszonylag egyszerű, ha elfogadjuk, hogy ló és lovas közötti kommunikáció elsődlegesen testbeszéddel zajlik. Röviden ezt úgy szoktuk mondani, hogy a lovat üléssel kell lovagolni. Az ülés segítségeit természetes módon, születéstől fogva érti a ló, mert érti a testbeszédet: a hívást, az elküldést, a feszítést és a lazítást.

A testbeszéd, az ülés kommunikációja nem szüneteltethető. Ez azért nehéz kérdés, mert az ember manuális, a kezével a legügyesebb és így a lovasok többsége a kezére, pontosabban a szárakra hagyatkozik a lovaglás során és könnyen megfeledkezik az ülés, egyébként igen összetett kommunikációjáról. Ez súlyos hiba, mert az ülés segítségeinek figyelmen kívül hagyása egybevágóvá teszi a szársegítségeket.

Egybevágónak általában a szár és csizma olyan egyidejű használatát szoktuk nevezni, amikor azok egymással ellentétes utasítást adnak a lónak. De persze egybevágó minden egyidejűleg adott segítség, ami egymással ellentétesen hat. Így, ha a lovas nem figyel az ülésére – miután annak tevékenységét és kommunikációját nem tudja szüneteltetni – azzal óhatatlanul mást fog kérni lovától, mint az egyidejűleg alkalmazott szársegítség. Így például tilos felvevő szársegítséget adni a lónak, ha az ülés nem ad felvevő segítséget, vagy tilos a szárakkal a vállakat fordítani, ha az ülés nem ugyanezt közli a lóval. Hiszen minek is engedelmeskedjen a ló? Az száraknak, vagy az ülésnek? A ló számára ez lehetetlen helyzet, így vagy az egyik, vagy mindkét utasítást figyelmen kívül hagyja (mást nem tehet), a lovas pedig végeredményben az ellenkezést, az ellenállást, a merevséget tanítja lovának. A ló pedig annak lesz mestere, amit gyakoroltatnak vele: ha az ellenkezést, akkor annak.

Szóval a másodlagos segítségek csupán arra valók, hogy az elsődleges segítségnek, a testbeszédnek érvényt szerezzenek. A másodlagos segítségek a szár-, a csizma-, a hang- és a pálcasegítségek. A másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket meg kell tanulnia lónak és lovasnak egyaránt. A másodlagos segítségekkel való kommunikáció tanult nyelv mindkét fél számára. Olyan mintha egy némettel angolul beszélnénk. A másodlagos segítségek másik jellegzetessége, hogy azok szüneteltethetők. Sőt! Használatuk lényege pont az, hogy ha érvényt szereztek az ülés segítségeinek, akkor használatukat be kell fejezni. Ez az engedés, ez a descente. Ezt a lovasedzők általában úgy szokták mondani, hogy a felvétel után engedni kell, de valójában minden másodlagos segítséget, annak megszüntetésével, engedéssel kell befejezni.

Persze az engedés, a descente nem egyszerű: engedni nehéz. Azért nehéz, mert az ellazultan, szinte izomerő nélkül lovagláshoz nagy gyakorlat kell, azt nagyon-nagyon sokat kell gyakorolni. Feszíteni egyszerű, lazítani nehéz. Az ellazult ülés előfeltétele a független ülés: az, hogy a lovas kezeinek és csizmáinak használata nélkül, teljesen ellazultan tudjon a lovon ülni. Mozgás közben, dinamikus helyzetben persze néha nehéz eldönteni, hogy független-e a lovas ülése, vagy sem, hiszen nem kell a szárakkal, vagy a csizmákkal folyamatosan kiegyensúlyozni a nem független ülést, elég, ha csak időről-időre segíti meg magát a lovas. De ülése ilyenkor sem nevezhető függetlennek. Gyakori még a versenyzők között is, hogy ülésük csak látszólagosan független, formájában többé-kevésbé az, tartalmában azonban nem.

De a descante, az engedés azért is nehéz, mert azt csak akkor lehet alkalmazni, ha a másodlagos segítség hatékony volt. Legtöbbször azért nem enged a lovas, mert az elsődleges segítség érvényre juttatását célzó másodlagos segítségre, például a felvételre sem reagál a ló. Ilyenkor szokták mondani a lovas edzők, hogy "sok a kéz". Formálisan ez igaz, tartalmilag nem, mert hogyani is engedhetne a lovas, mit is tehetne mást akkor, ha nem reagál a ló.

x_mg_5680-1_cut.JPGA descente második értelme nem magához az engedés mozzanatához kapcsolódik, hanem a kikapcsolt másodlagos segítségekkel való folyamatos lovaglást jelenti. Ez a szárak és csizmák nélküli lovaglás, ez az úgynevezett descent de maines, descente de jambes lovaglás. Ez a magasan művel lovas jelképe évezredek óta. Az ilyen lovaglás persze nem jelenti azt, hogy sohasem alkalmaz a lovas másodlagos segítségeket, a szár, vagy a csizma sohasem kerül hatásba, hanem azt jelenti, hogy ritkán, csak időről időre jelzik azok a lónak azt, hogy figyeljen az ülés segítségeire és fogadja el azokat.

A descente nemzeti kultúránk része. A magyar katonai lovaglás egészen a XIX. századig alkalmazta a lovaglásnak ezt a formáját, mint a magaskultúra formai megjelenését. A változást, mármint, hogy követelmény lett a támaszkodás, a csizmák pedig a ló szőrére kerültek a Bécsi Spanyoliskola vezetőjéhez Maximillian Weyrotherhez kötjük. A forma átalakulása mellett azonban tartalmilag a lovaglás mit sem változott. Nemzeti lovaskultúránkban a támaszkodás mértéke a szár súlyával megegyező, tartalmilag pedig kikapcsolt állapotot kell, hogy jelentsen, azaz a támaszkodás szársegítség mentes. Ugyanez áll a csizmák használatára is. A csizmák ugyan a ló szőrén vannak, de azok alaphelyzetben hatáson kívül vannak, puhán, a ló testének érzékelésével, csizmasegítség nélkül fekszenek a ló oldalára. Ez az úgynevezett örkénytábori stílus.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zablaeskengyel.blog.hu/api/trackback/id/tr4917943412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása