Zabla & Kengyel

Dr. Gőblyös István lovakról, lovasoknak

Magyar magasiskola

2022. november 14. 08:56 - patkószeg

x_mg_6693-1_web.jpgÉvtizedek óta nem látott, erőfeszítés zajlik a lovassport felvirágoztatásáért. És az erőfeszítések alaplogikája az, hogy, kellő kitartással, eredményre vezetnek: mindannyiunk reményeinek megfelelően, ismét lesz magyar lovas a következő olimpián. Azonban ez csak a forma. A gondolat világos és támogatandó - a csúcsteljesítmény visszahat a közkultúrára, az olimpiai részvétel az áltagkultúrát erősíti. És ez így van rendjén, a közkultúrát mindig az elitkultúra vezeti, irányítja, alakítja. Ha az elitkultúra erősödik, akkor a közkultúra is, ha az elitkultúra színvonala esik, akkor a közkultúráé is. Ez ennyire egyszerű.

Így nem kérdéses az sem, hogy magasiskola felállítása ugyanezt a logikát követi és annak megalakítása előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik. Persze a kérdés az, hogy pontosan mit is jelent a magasiskola, az vajon miben tér el az igényes sportlovaglástól és miben tér el az átlagkultúra művelésétől. Szintén kérdés, hogy a magasiskola milyen hozadékkal járhat a sport és a közkultúra számára.

Kis kiképzéstörténet

A lovas közelharc ló és lovas egybeolvasását követelte, ezért a ló háziasítása óta a képzett lovas eszménye a kentaur volt, amihez egyik oldalról a lovas a gondolatot, a szándékot, másik oldalról a ló a fizikumot, a végrehajtást adta. Ennek megfelelően a minőségi lovasképzés célja ló és lovas egybeolvadása, azaz a kizárólag üléssel való lovaglás volt, amit formálisan a descentes, vagyis a szárak és csizmák nélküli lovaglás jelenített meg. A descentes a magyar lovaskultúra alapja, így elődeinket kivétel nélkül, minden évszázadban, minden ábrázolás ezzel a lovaglási technikával mutatja. Azonban a XVIII. században - a lőfegyverek elterjedésének kihívása mellett, a nagysebességű magyar könnyűlovasság hatására - megváltoztak a katonai elvárások szerte Európában, vége lett a lovagok korszakának, vége lett a kentaurok világának. Az egyes országok hadseregeinek nagyobb létszámú, de rövidebb idő alatt és egyszerűbb technikával kiképzett lovasságra volt szüksége: megjelent a támaszkodás és a csizmák a lovak szőrére kerültek. A változást a Bécsi Spanyoliskola vezetője, Maximilian Weyrother nevéhez szokás kötni, az új stílust pedig napjainkban örkénytábori stílusnak nevezzük, bár örkénytábort közel egy évszázaddal Weyrother után alapították, az új stílusú lovaglással képzett lovat pedig hagyományosan használati lónak nevezték, amit napjainkban egyszerűen hátaslónak mondhatunk.

Az üléssel történő lovaglás a magasiskola

Weyrother azzal rövidítette le a ló- és lovasképzést, hogy a katonai magaskultúra mellé, katonai közkultúrát alakított, ami a kizárólag üléssel történő lovaglás helyett megengedte a kommunikáció megosztását az ülés, a szárak és a csizmák között. Ez olyan egyszerűsítés volt, ami megfelelt az új katonai kihívásoknak, lehetővé tette a szaktudás befogadását és elsajátítását átlagos lovas és ló számára. Az egyszerűsítés a magas műveltségű lovagkorral szemben az átlagos műveltségűek számára is lehetővé tette a kiképzés logikájának megértését, de fontos az is, hogy az átlagos lovat is alkalmassá tette a katonai szolgálatra. A katonaság nagyobb létszámú lóhoz jutott azzal, hogy megkezdődhetett a lovak tömeges felvásárlása a falusi kistenyésztőktől is. Az új, egyszerűsített stílus lovastanárainak képzése Bécsújhelyen zajlott. Ez arra is alkalmat adott, hogy az elitkultúra továbbra is csak a kiválasztottak, mondhatnánk, hogy annak befogadására alkalmasak számára fenntartott privilégium maradt és a vonatkozó képzés megmaradt a spanyoliskola feladataként. A magasiskola továbbra is a kentaur eszméjét tartotta fenn, a magasiskola Pluvinel eszméjéhez, az üléssel történő kommunikáció kizárólagosságához ragaszkodott.

Ezt azért fontos megérteni, mert a magasiskola nem magasiskolai feladatok lovaglását jelenti, hanem az üléssel történő lovaglást. Nem bizonyos, úgynevezett magasiskolai feladatok lovaglásától lesz egy közösség magaiskola: a magasiskola nem látványkonyha. A magasiskola nem formai, hanem tartalmi kérdés. Így az alapfeladatok lovaglása is magasiskola művelését jelenti, ha az az üléssel történő lovaglás kizárólagosságát célozza.

A campagne-lovaglás kettős értelme

A campagne-lovaglás a fentiek miatt kettős értelemmel rendelkezik. Kifejezi egyrészről a XIX. században kifejlesztett új stílust, de a magasiskola kezdő szakaszát is. A magasiskola ugyanis három kiképzési szakaszra oszlik: alapképzés (használati ló képzése), alacsony magaiskola (célja az iskolaegyensúly kialakítása az egyes feladatokban és jármódokban), föld feletti osztály (célja az iskolaugrások elsajátíttatása). Az egyes szakaszok az előző szakasz sikeres elvégzését feltételezik.

A Bécsi Spanyoliskola

Számunkra, magyar lovasok számára, Bécs megkerülhetetlen. Csak szeretettel és tisztelettel fordulhatunk a Bécsi Spanyoliskola felé, mégha az napjainkban komoly kihívásokkal is néz szembe. Ezek közül most - a teljesség igénye nélkül - csak kettőt említenék. Az első, hogy a magasiskola a közkultúra átlagos fogyasztójának felszínes, minőségi tartalmat nem, csak a formákat értő nyomása alá került. A másik, hogy immár száz éve a bécsi kultúrából hiányzik a magyar spiritusz, hiányzik az, amivel a bécsi magasiskola kiemelkedő kultúrájához a magyar lovaskultúra hozzájárult. Nem véletlen, hogy a két világháború között természetes módon alakítottak Budapesten is magasiskolát és a két iskola szinergiájának lehetősége, a budapesti magasiskola újraalapítása esetén is nyilvánvaló lenne. Persze a felállítandó Budapesti Spanyoliskolának is a legfőbb kihívása az lenne, hogy miként tudna tartalmában magaskultúrát megjeleníteni a közkultúra felszínes megközelítésével szemben, hogyan tudná elérni azt, hogy ne a magasiskola igazodjon a közkultúrához, hanem fordítva, annak alakítójává váljék. A válasz egyébként egyszerű: minél inkább átszűrődik a közkultúrába a magasiskola minőségi szemlélete, minél inkább megérti a közkultúra művelője a kizárólag üléssel történő lovaglás logikáját, annál inkább a tartalom és nem a formák fogják a közkultúrát alakítani. A folyamat önmagát erősítő jellegű. A magasiskola kultúrája és a közkultúra közötti hidat a sportlovaglás képezheti.

Az olimpiai szereplés

A lovaglás azért különleges sport, mert jobb ló birtokában versenytársaival szemben sokszor behozhatatlan előnnyel rendelkezik lovasa. Így a lovassport nagy részben a lovak alapadottságairól szól. Ezt legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy egy ló vagy át tud ugrani egy bizonyos méretű akadályt, vagy kombinációt vagy nem és kész, vagy képes teljesíteni egy military tereppályát, vagy nem. Persze a másik oldalról az is kérdés, hogy a versenyre való felkészülés során az alapadottságokat, a lóban lévő lehetőségeket, milyen mértékben sikerül felszínre hozni. A magasiskola, illetve annak tapasztalatai abban segítik a versenysportot, hogy a lehetőségek minél inkább érvényesülhessenek. Egyszerűbben megfogalmazva, ha például egy vizes akadály után szűk távolságra épített meredek ugrást kell megoldani, akkor a kettő között biztosan átmenjen a felvétel a lovon és a meredek ugrást ne “üsse ki” az egyébként tehetséges ló. Ezen a téren van mit tennünk, mert azt mégsem fogadhatjuk el, hogy a magyar lótenyésztés ne tudott volna “előállítani” az utóbbi évtizedekben egyetlen egy lovat sem, ami alkalmas lenne magyar lovassal az olimpiai elvárások olyan teljesítésére, ami a minősítő versenyek sikeres abszolválását is magában foglalja.

x_mg_9820-1_web.jpgA magyar magasiskola

Magasiskola felállítása Magyarországon nem lenne előzmény nélküli. Bécsre eleve nem mint az osztrák, hanem a magyar-osztrák kultúra színhelyére kell gondolnunk és ezt az álláspontot kell leghatározottabban képviselnünk. A magyar könnyűlovas hagyományok örököseként nem tudok mást elfogadni. Sőt azt gondolom, hogy a két világháború között felállított spanyoliskola szintén ezt a logikát követte.

A magasiskola céljaként első sorban a lovaglótanár képzést kell kiemelni. Olyan szakemberek képzését, akik tudásukkal és munkájukkal hitelesen képviselik a magyar lovaskultúra legmagasabb szintű hagyományait, akik tevékenységükkel iránymutatást jelentenek a közkultúra és a sport számára.

Másodsorban a magasiskola céljaként kell megfogalmazni a magyar lófajták kipróbálását és reprezentatív bemutatását. A legmagasabb szintű kipróbálás nélkül hogyan is lehetne eldönteni a hazai lótenyésztés eredményességét. A magyar ló nem sportló. Ha valaki sportolni szeretne, akkor tanulmányozza a legnagyobb versenyek eredménytábláit és az ott szereplő lovak pedigréit. De ha valaki megbízható hátaslovat, biztos szervezeti ellenálló képességet, kiegyensúlyozott mentalitást, feltétlen együttműködésű lovat szeretne, akkor válasszon a magyar fajták közül. A fajták kiemelkedő képességeinek bemutatására a magasiskolai képzésnél látványosabb mód nincs.

Harmadsorban a magasiskola célja a magaskultúra kutatása, fenntartása és közkinccsé tétele. A lovaglásban a jóhoz közel áll a rossz, olyan mértékben, hogy néha a szakemberek számára is kérdés az adott ló kiképzésének minősítése.

Meg kell jegyezni továbbá, hogy minden magasiskola rendelkezik jellegzetességgel. A Bécsi Spanyoliskola például az egyes lovak kiképzése során keresi, hogy az adott ló alkalmas-e föld felett munkára és ha igen, akkor melyik feladatban mutat különös tehetséget. Ha megtalálják, akkor ezt az egyetlen feladatot próbálják a legmagasabb szintig kidolgozni. Ezzel szemben a francia magasiskola jellegzetessége az osztályban végrehajtott iskolaugrások bemutatása, mégha az nem mindegyik lónál is tökéletes. A magyar magasiskola jellegzetességének az osztályban végrehajtott iskolajármódokat kell megnevezni. Elődeinkre, könnyűlovas hagyományainkra való tekintettel ez különösen az iskolavágta osztályban történő bemutatására vonatkozik.

Szólj hozzá!

Descente

2022. szeptember 30. 08:06 - kszpp

zrinyi-2_1.jpgA descente a lovaglásban kettős értelemmel rendelkezik. Elsődleges értelme az engedés.

Az engedés a lovaglás legfontosabb segítsége. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a lovaglás alaphelyzete az, amikor a másodlagos segítségek használaton kívül kerülnek. Ennek az megértése viszonylag egyszerű, ha elfogadjuk, hogy ló és lovas közötti kommunikáció elsődlegesen testbeszéddel zajlik. Röviden ezt úgy szoktuk mondani, hogy a lovat üléssel kell lovagolni. Az ülés segítségeit természetes módon, születéstől fogva érti a ló, mert érti a testbeszédet: a hívást, az elküldést, a feszítést és a lazítást.

A testbeszéd, az ülés kommunikációja nem szüneteltethető. Ez azért nehéz kérdés, mert az ember manuális, a kezével a legügyesebb és így a lovasok többsége a kezére, pontosabban a szárakra hagyatkozik a lovaglás során és könnyen megfeledkezik az ülés, egyébként igen összetett kommunikációjáról. Ez súlyos hiba, mert az ülés segítségeinek figyelmen kívül hagyása egybevágóvá teszi a szársegítségeket.

Egybevágónak általában a szár és csizma olyan egyidejű használatát szoktuk nevezni, amikor azok egymással ellentétes utasítást adnak a lónak. De persze egybevágó minden egyidejűleg adott segítség, ami egymással ellentétesen hat. Így, ha a lovas nem figyel az ülésére – miután annak tevékenységét és kommunikációját nem tudja szüneteltetni – azzal óhatatlanul mást fog kérni lovától, mint az egyidejűleg alkalmazott szársegítség. Így például tilos felvevő szársegítséget adni a lónak, ha az ülés nem ad felvevő segítséget, vagy tilos a szárakkal a vállakat fordítani, ha az ülés nem ugyanezt közli a lóval. Hiszen minek is engedelmeskedjen a ló? Az száraknak, vagy az ülésnek? A ló számára ez lehetetlen helyzet, így vagy az egyik, vagy mindkét utasítást figyelmen kívül hagyja (mást nem tehet), a lovas pedig végeredményben az ellenkezést, az ellenállást, a merevséget tanítja lovának. A ló pedig annak lesz mestere, amit gyakoroltatnak vele: ha az ellenkezést, akkor annak.

Szóval a másodlagos segítségek csupán arra valók, hogy az elsődleges segítségnek, a testbeszédnek érvényt szerezzenek. A másodlagos segítségek a szár-, a csizma-, a hang- és a pálcasegítségek. A másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket meg kell tanulnia lónak és lovasnak egyaránt. A másodlagos segítségekkel való kommunikáció tanult nyelv mindkét fél számára. Olyan mintha egy némettel angolul beszélnénk. A másodlagos segítségek másik jellegzetessége, hogy azok szüneteltethetők. Sőt! Használatuk lényege pont az, hogy ha érvényt szereztek az ülés segítségeinek, akkor használatukat be kell fejezni. Ez az engedés, ez a descente. Ezt a lovasedzők általában úgy szokták mondani, hogy a felvétel után engedni kell, de valójában minden másodlagos segítséget, annak megszüntetésével, engedéssel kell befejezni.

Persze az engedés, a descente nem egyszerű: engedni nehéz. Azért nehéz, mert az ellazultan, szinte izomerő nélkül lovagláshoz nagy gyakorlat kell, azt nagyon-nagyon sokat kell gyakorolni. Feszíteni egyszerű, lazítani nehéz. Az ellazult ülés előfeltétele a független ülés: az, hogy a lovas kezeinek és csizmáinak használata nélkül, teljesen ellazultan tudjon a lovon ülni. Mozgás közben, dinamikus helyzetben persze néha nehéz eldönteni, hogy független-e a lovas ülése, vagy sem, hiszen nem kell a szárakkal, vagy a csizmákkal folyamatosan kiegyensúlyozni a nem független ülést, elég, ha csak időről-időre segíti meg magát a lovas. De ülése ilyenkor sem nevezhető függetlennek. Gyakori még a versenyzők között is, hogy ülésük csak látszólagosan független, formájában többé-kevésbé az, tartalmában azonban nem.

De a descante, az engedés azért is nehéz, mert azt csak akkor lehet alkalmazni, ha a másodlagos segítség hatékony volt. Legtöbbször azért nem enged a lovas, mert az elsődleges segítség érvényre juttatását célzó másodlagos segítségre, például a felvételre sem reagál a ló. Ilyenkor szokták mondani a lovas edzők, hogy "sok a kéz". Formálisan ez igaz, tartalmilag nem, mert hogyani is engedhetne a lovas, mit is tehetne mást akkor, ha nem reagál a ló.

x_mg_5680-1_cut.JPGA descente második értelme nem magához az engedés mozzanatához kapcsolódik, hanem a kikapcsolt másodlagos segítségekkel való folyamatos lovaglást jelenti. Ez a szárak és csizmák nélküli lovaglás, ez az úgynevezett descent de maines, descente de jambes lovaglás. Ez a magasan művel lovas jelképe évezredek óta. Az ilyen lovaglás persze nem jelenti azt, hogy sohasem alkalmaz a lovas másodlagos segítségeket, a szár, vagy a csizma sohasem kerül hatásba, hanem azt jelenti, hogy ritkán, csak időről időre jelzik azok a lónak azt, hogy figyeljen az ülés segítségeire és fogadja el azokat.

A descente nemzeti kultúránk része. A magyar katonai lovaglás egészen a XIX. századig alkalmazta a lovaglásnak ezt a formáját, mint a magaskultúra formai megjelenését. A változást, mármint, hogy követelmény lett a támaszkodás, a csizmák pedig a ló szőrére kerültek a Bécsi Spanyoliskola vezetőjéhez Maximillian Weyrotherhez kötjük. A forma átalakulása mellett azonban tartalmilag a lovaglás mit sem változott. Nemzeti lovaskultúránkban a támaszkodás mértéke a szár súlyával megegyező, tartalmilag pedig kikapcsolt állapotot kell, hogy jelentsen, azaz a támaszkodás szársegítség mentes. Ugyanez áll a csizmák használatára is. A csizmák ugyan a ló szőrén vannak, de azok alaphelyzetben hatáson kívül vannak, puhán, a ló testének érzékelésével, csizmasegítség nélkül fekszenek a ló oldalára. Ez az úgynevezett örkénytábori stílus.

Szólj hozzá!

Az egyensúly érzése

2022. július 06. 09:13 - kszpp

A lovaglás megkerülhetetlen része az egyensúly és ennek megfelelően már minimális képzettség birtokában a lovasok törekszenek lovuk egyensúlyban tartására. A kérdés csupán az, hogy a szándék megvalósulását milyen módon tudják ellenőrizni, hogyan és miként érzi a lovas az egyensúly meglétét, vagy hiányát, illetve tud-e különbséget tenni az egyes egyensúlyi problémák között.

A független ülés

A ló egyensúlyban tartásának legelső feltétele az, hogy maga a lovas egyensúlyban legyen. A lovas akkor van egyensúlyban a ló hátán, ha mozgás közben nincs szüksége arra, hogy nyeregben maradását a szárakon keresztül kezével biztosítsa. Ez a független ülés - független a kéztől. A független ülés kulcsa az, hogy lovas pont középen ül a nyeregben, súlypontja semerre sem billenti el. Persze feltehető az a kérdés, hogy miért is ne lehetne a szárakba kapaszkodni a lovaglás során, miért nem mindegy, hogy milyen technikával tartja magát a nyeregben a lovas? Azért, mert a függetlenség egyfajta biztosítékot ad arra, hogy a lovas súlypontja kevéssé leng előre-háta, jobbra-balra és így maga a lovas nem zavarja az ló egyensúlyi helyzetét, másrészről a függetlenség biztosítja a tiszta kommunikációt, azaz, hogy a szárakat a lovas csak kommunikációra használja, egyensúlyozásra nem, harmadrészről a függetlenség biztosítja a lovas ellazultságát, mert egyensúly nélkül a lovas ülése óhatatlanul bizonytalanná és ebből kifolyólag merevvé válik. A tiszta kommunikáció és az ellazultság nélkül a ló képtelen természetes módon mozogni a lovas alatt és így képtelen egyensúlyba kerülni.

Lelki egyensúly

A fizikai (testi) egyensúly kérdéseinek tárgyalása előtt megkerülhetetlen, hogy a lélekről is szó ne essék. Lelki egyensúly nélkül (nyugalom, magabiztosság, békesség nélkül) a ló teste nem kerülhet egyensúlyba. Természetesen áll ez a lovasra is, sőt a ló lelki egyensúlyának forrása maga a lovas. Modern világunkban nem egyszerű és nem feltétlenül természetes a lovas lelki egyensúlyának fenntartása, mert a belső pörgés, a magas fordulatszám sajnos szinte “normális” jellemzőjévé vált a modern embernek. A lóval való munkát igen gyakran a lovas lecsendesítésével kell kezdeni, ellenkező esetben a lovon is egyfajta izgatottság uralkodik el a munka során.

Ennél még rosszabb, ha a lovas magáért az izgalomért, sokszor szinte a félelem érzéséért ül a nyeregbe - azért, hogy a stressz miatt öntse el a lelkesültség, az öröm érzése. A lovaglás azonban nem erről szól, a lovas stresszhelyzetére a ló teste is félelemmel, stresszel reagál, ami nem csak akadálya az egyensúlynak, de egyszerűen veszélyes is.

A lelki egyensúly érzését gyakorolni kell. Első lépésként képessé kell a lovasnak válnia arra, hogy érezze saját belső fordulatszámát. Ezután képessé kell arra is válnia, hogy szabályozza azt, csökkentse, vagy növelje. Legtöbbször a belső fordulatszám csökkentése a kihívás. A belső béke megteremtése sokszor nem egyszerű, de enélkül nincs minőségi lovaglás. Harmadszor a saját békességet, nyugalmat, magabiztosságot, a dolgok magától értetődését, a lóban is érvényesíteni kell. Ez először talán egy kicsit furcsán hangzik, de az ellenkezőjét mindenki ismeri. Azt, amikor a lóban keletkezik feszültség és az átragad a lovasra. Szóval a lelki egyensúly érvényesítése ennek pont az ellenkezője: nem a feszültség és nem lóról a lovasra, hanem a békesség és a lovasról a lóra. A lelki békesség a ellazultság alapja is.

Oldalirányú egyensúly

Ha az egymás melletti lábakra nem esik egyenlő terhelés, azaz, ha a ló oldalirányban nincs egyensúlyban, akkor a ló nem lesz egyformán fordítható mindkét irányban. Amerre az egyensúly elbillent, abba az irányba törekszik a ló, az ellenirányú fordulat szinte lehetetlen. Másrészről az oldalirányú egyensúly hiányában a ló gerincoszlopa nem tud természetesen működni a ló nem tudja a lovasa súlyát hordani, ezért oldalirányú egyensúly hiányában a ló a hosszirányú egyensúlyát mindenképpen elveszti. Az oldalirányú egyensúly hiányát a ferdeség kifejezéssel szokta a szakirodalom leírni.

Az oldalirányú egyensúly hiánya az asszimetrikus szárerőből érezhető: a támaszkodás kemény azon az oldalon, amerre elbillent az egyensúly, a másik száron viszont nem akar támaszkodást venni a ló. Ezen túl, ha a ló nem fordítható egyformán mindkét irányba (az egyik oldalra könnyen fordul, a másikra nem), akkor szintén az oldalirányú egyensúly hiányára lehet gondolni. Végül pedig a felvehetőség hiánya nagy valószínűséggel szintén az oldalirányú egyensúly hiányát jelzi.

Ha a ló nem vehető fel, akkor abba kell hagyni a felvételt, a vállakat a túlterhelt vállal ellenkező irányba kell vezetni és csak ezután lehet ismét megkísérelni a felvételt. Ellenkező esetben a ló számára lehetetlen helyesen reagálni a felvevő segítségre, így végső soron a lovas magát az ellenkezést tanítja lovának a felvétel ferdeségben való erőltetésével.

Hosszirányú egyensúly

A lovaglásban az egyensúly kifejezés általában a hosszirányú egyensúlyt jelenti. A ló akkor van egyensúlyban, ha megkezdi a lovas súlypontjának követését, ilyenkor a ló mindig a lovas súlypontja alá lép. Ellenkező esetben (amikor nincs egyensúlyban) képtelen a követési szándékát valósággá váltani. A lovas érzése hasonlatos ahhoz, minta egy hatalmas labdán ülne, súlypontjának legkisebb elmozdítására a ló hasonló irányba mozdul. A szöveg nem pontatlan, hiszen a hosszirányú egyensúly előfeltétel az oldalirányú egyensúly, így, amikor egyensúlyba kerül a ló, akkor hossz- és oldalirányban egyaránt rendkívül “figyelmessé” válik.

A szár és a csizma egyensúlya

Ha a ló egyensúlyba kerül, akkor a lovas azonnal megérzi és megérti a szár és csizma egyidejű használatának szükségességét és lényegét: azt, hogy a kiképzés célja a ló segítségek közé vétele. Ez a száronlét, ez az együttműködés alapja. A szár és csizmasegítség egyensúlya, illetve annak elsajátítatása a lóval a campagne kiképzés célja.

Egyensúlyi helyzetek

A ló összeszedésének célja a kellő hosszirányú egyensúly és ezzel együtt a fordulékonyság biztosítása. Ennek megfelelően, ha a vállak túlterheltek, azaz a ló az elején van, akkor nem beszélhetünk forulékonysgágról, sőt gyakran maga a váll vezethetősége is kihívás - a ló a lovas segítségeire nehezen reagál. Vízszintes egyensúlyban a ló fordulékonysága nagy mértékben növekszik, a lovas a lovat úgymond az ülésére tudja venni. Iskolaegyensúlyban nem csak a ló fordulékonysága, hanem egész testének manőverezhetősége is ugrásszerűen javul. A lóval minden jármódban, bármilyen irányban lehet mozogni, előre, fél oldalazásban, teljes oldalazásban, sőt akár hátrafelé is, a fordulatokat pedig nem csak a hátulsó lábak körül, de az elülsők körül is végre lehet hajtani. Igen, vágtában is, hiszen a fegyveres küzdelemben az ellenfél körüli fordulat során folyamatosan célra kell tartani a fegyvert. Szóval az iskolaegyensúlyra a manőverezhetőségből következtethet a lovas.

Szólj hozzá!
Címkék: Lovas Nemzet

Lovaglás kantár nélkül?

2022. június 17. 08:47 - kszpp

ximg_0978.jpgElőre bocsátom, hogy a kérdésre nem lehet fekete-fehér választ adni, hiszen igen különbözőek a motivációk és a célok, így a lókiképzés módszerei, technikái is azok. Ezért, ami az egyik esetben jó és támogatandónak tartható, az a másikban nem biztos, hogy az.

A lovaglás alapeszméje

A lovaglás az ősidők óta gyakorolt célját Pluvinel írta le és hagyományozta ránk: szerinte a lókiképzés célja a ló kizárólag üléssel történő lovagolhatóságának kialakítása. Ismételten aláhúzom, hogy ez nem Pluvinel gondolata, Pluvinel csak leírta azt, amit lovas mester elődjei rá hagyományoztak. Szóval a lókiképzés célja a kizárólag üléssel történő lovaglás. De ez nem jelenti azt, hogy felszerelés, kantár nélkül kellene lovagolni. A kantár nélküli lovaglás nem eszménye az elődöknek, bár a kantár nélküli lovaglás világosan mutatja, hogy a lovas tevékenységét mesteri szinten űzi.

Mire való a kantár?

Valójában azt a kérdést kellene feltenni, hogy mire való bármilyen felszerelés? Mire való a csikókantár, mire a nagykantár a feszítőzablával, mire való a bosal, mire a nyakkarika, mire a kapicán, vagy a csomózott kötőfék? De ugyanígy fel lehet tenni a kérdést, hogy mire való a sarkantyú, a pálca, sőt, mire való a nyereg. A válasz egyszerű: a ló iskolázásához szükségesek mindezek.

A teljesen kiképzett lóra például szükségtelen a nyereg, hiszen a jól kiképzett ló háta az ülést “magára szívja”, a ló a csizmák közé dagad, ráadásul a teljes kiképzésen átesett ló háta gyakorlatilag mozdulatlanná válik még a legnagyobb iram esetén is és a ló hátán való ülés olyan egyszerűvé és magától értetődővé lesz, hogy az nem igényel semmiféle segédeszközt, még a nyerget sem.

A segédeszköz, a felszerelés - így a kantár is - a ló iskolázásának szükséges kelléke és csupán arra való, hogy az ülés segítségeinek érvényt szerezzen a lovas.

Az ülés segítségei

Az ülés segítségei a követő magatartásból következnek. A lónak követnie kell a lovast, mint a gyermek az anyját. A lovon ülés esetében ez a súlypont követését jelenti. A lovas, súlypontjának előre vitelével gyorsítja, hátramozdításával lassítja, vagy megállítja a lovat, a súlypont oldalra való mozdításával pedig oldalt lépteti.

Másrészről a lónak mozgásával és felvett alakjával is követnie kell lovasa testének mozgását, alakját. Ezt legegyszerűbben úgy szokás megfogalmazni, hogy a fej a fejjel, a váll a vállal és a csípő a csípővel párhuzamos. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a jól képzett ló “tükrözi” lovasa testét és annak minden változását. Így, ha a lovas oldalra fordítja fejét, akkor a ló állításba kerül, ha a lovas elfordítja vállát, akkor a ló fordulatba kezd, ha pedig a lovas elcsavarja testét (megszünteti vállának és csípőjének párhuzamosságát, azaz belső csípőjét és külső vállát előre tolja), akkor a ló hajlításba kerül.

Harmadrészről a lovas derekának mozgása fogja a lábsorrendet meghatározni, azaz a lovasnak különböző módon kell csípőjével mozogni ahhoz, hogy kifejezze lovának azt, hogy lépés, ügetés, vagy vágta jármódot kíván jobb kézre, illetve bal kézre. A lovas testének (derekának) bizonyos mozgása a ló gerincoszlopának bizonyos mozgását kell előidéznie, a gerincoszlop mozgása pedig meghatározza a lábsorrendet.

Az ülés ezen segítségeinek elfogadtatása a campagne lovaglás célja. Az iskolalovaglás, más szóval magasiskola ennél tovább megy. A lovas farok csontjának lenyomását a ló csípőjének lesüllyesztésével kell, hogy kövesse, a szeméremcsont felemelését pedig a mar felemelkedése.

A magasiskola földfeletti részében pedig “csupán” az a kérdés, hogy ha már mindenfelé követi a ló lovasát, ha már minden módon tükrözi testét, akkor, ha súlypontját felfelé mozdítja, akkor is fenntartja-e a követést. Ez az iskolaugrás.

A felszerelés a pedagógia eszköze

Az ülés segítségeit nem kell tanítani a lónak, az ülés segítségeit, a testbeszédet minden élőlény születéstől fogva érti. A kiképzés nagy kérdése az, hogy mit kell tenni akkor ha a ló mégsem reagál a lovas szándékának megfelelően. A válasz egyszerű, másodlagos segítséggel kell a testbeszédnek érvényt szerezni.

(Persze az első lépés az önvizsgálaté: a kiképzőnek ellenőriznie kell, hogy jól érzékeli-e a helyzetet és a ló tényleg az elképzeléstől eltérően reagált, vagy egyszerűen nem reagált a lovas segítségére, másrészről ellenőriznie kell, hogy jó-e a testbeszéde, kifejezte-e a teste azt, amit szeretne. Mindkettőt, az érzékelést és az ülés segítségadását is rendkívül sokat kell gyakorolni, az csak igen aprólékos és évek hosszú munkája következtében érhet el kellő minőséget. Ezért igaz Weyrother mondása: A világ még nem látott olyan lovas mestert, akinek nem őszült meg a haja.)

A kiképzés alapfelszerelése a csikókantár

A különböző szerszámok különbözőképpen hatnak lóra. Kiválasztásuk és használatuk során nem csak előnyeiket, hanem hátrányukat is vállalni kell. A csikókantár alapvetően a ló csontozatára és így egyensúlyára hat. Az oldalirányú egyensúly azaz egyenesség és a hosszirányú egyensúly legegyszerűbben a csikókantárral alakítható ki. A csikókantárral szemben a feszítőzabla inkább a ló izomzatára hat. Nem véletlen az, hogy nemzeti hagyományunk a kettő kombinációját örökítette ránk.

A csikózabla hátránya, hogy használata nem kedvez az állítás tökéletes végrehajtásának kiműveléséhez. Ideális esetben a ló fejének elfordításakor, azaz az állításkor a gerincoszlop a tarkónál befelé csavarodik és a külső fül kissé magasabbra emelkedik. A koponya az eredeti függőleges helyzetét megváltoztatja, az orrhát felső része beljebb kerül, mint az alsó. A csikókantár használata pont ellenkezőleg hat. Ha tehát a kiképző azt tapasztalja, hogy a csikókantárral végrehajtott állítás során a ló az ellenkező irányban csavarja a koponyáját, azaz a csikókantár úgy hat, hogy a tarkónál a szándékkal ellentétesen csavarodik a gerincoszlop, akkor megfontolhatja a kapicán használatát. A kapicán a ló tökéletes állításának és hajlításának eszköze. A kapicán viszont nem tudja megdolgozni a ló állkapcsát.

Hasonló a helyzet a bosallal. A bosal vállvezetés iskolázásának legpraktikusabb eszköze. Ám a bosal nem hat az állkapocsra és ha az állkapocsban merevség támad, azt a bosallal nehéz orvosolni. A bosal szintén nem kínál megoldást az állítás tökéletlenségének megoldására.

A nyakkarika a vállvezetést és az alsó nyakél felemelését segíti, az alacsony nyakillesztésű lovak feligazításának iskolázásában segít.

A csikókantár az alapképzés felszerelése. A csikókantártól való eltérés, más eszközre való váltás, vagy a döntés a különböző eszközök kombinációja mellett kizárólag a kiképzés adott helyzetére való válasz lehet. És itt akár a legkülönbözőbb kombinációk is szóba jöhetnek: csikószár és kapicán, feszítőzabla és kapicán, bosal és kapicán (cavesal), de láttam már nagykantár és nyakkarika kombinációt (a lovas az egyik kezében, négy szárat tartva fogta a nagykantár szárait,  a másikban pedig a nyakkarikát). De láttam már olyan esetet is, amikor csikókori sérülés miatt nem lehetett feszítőzablát tenni a ló szájába és a feszítőzablát hackamore-ral helyettesítették és azt kapicánnal kombinálták (ez a cavemore).

Legvégül még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a különböző felszerelések csupán a testbeszédre, az ülés segítségeire való feltétlen és precíz reakciót hivatottak érvényre juttatni. A felszerelés általában megkerülhetetlen, hiszen ló és lovas sohasem érheti el a tökéletességet, de a felszerelés nélküli lovaglás különlegesen mutatja be külső szemlélő számára az üléssel való lovaglás kizárólagosságát. Azért különleges módon, mert a felszerelés használata “kikapcsolható” akkor is, ha az a lovon van.

2 komment

A legnehezebb jármód

2022. június 07. 07:20 - kszpp

271954be9cb91492f39137b5ec6e172e_1.jpgAnnak idején, amikor a Kossuth téren álló Andrássy szobor újraalkotása zajlott, a szobor szinte félelmetes méretű gipsz mintájának elkészülte után lehetőségem nyíltt annak megtekintésére dr. Hecker Walter és Prutkay Zoltán társaságában. Aki lovasemberként először látja a szobrot, persze meglepődik a ló különös mozdulata kapcsán. Miféle jármódban ábrázolta Andrássyt a századforduló kiemelkedő szobrásza, Zala György? Vajon valóságos a mozdulat, vagy elhibázott, esetleg csak egy olyan művészi alkotással állunk szemben, ami a szobrász vízióját fejezi ki?

Az igazság egyszerű, még ha napjaink közkultúrájából kiindulva nehéz is azt elfogadni. Zala György olyannyira az élethű valóságot szándékozott ábrázolni, hogy maga a ló is egy konkrét ló mása, Andrássy Gyula fiának, Andrássy Tivadar Rigó nevű lovát ábrázolja. Magáról a mozdulatról pedig annyit, hogy a szobor az Országgyűlés határozata alapján kiírt tervpályázat nyertese volt, a kor szakembereinek előzetes (!) elismerésével készült, tehát a mozdulat természetes és a valóságot ábrázolja.

Iskolaügetés

Ha valaki fellapozza az első világháború előtt és után kiadott katonai szabályzatot, akkor a kiképzés leírásának végén furcsa, mára teljesen elfelejtett jármódról olvashat, az iskolaügetésről. A szabályzat vonatkozó fejezetéhez mellékelt rajzon egy passage szerű helyzetben ábrázolt ló-lovas párost lehet látni. Ugyanis passage-ban és iskolaügetésben a ló alakja és mozdulata azonos. Mindkét jármódban iskolaegyensúlyban jár a ló, amire a vállak megkönnyüléséből, illetve az ezt kifejező, vízszintesig felemelkedő alkarokból lehet következtetni – a két jármód között kizárólag a járás ütemében van különbség. Míg az iskolaügetés az ügetés normál ütemében kerül végrehajtásra, addig a passage üteme határozottan lassabb. Kimerevített helyzetben azért nem lehet a két jármódot megkülönböztetni, mert a pillanat nem fejezi ki az ütemkülönbséget.

A piaffe feladatot viszont kimerevített ábrázoláson is meg lehet különböztetni az iskolaügetéstől, mert a kettő nem az ütemben, hanem az iramban különbözik és a súlypont, illetve a hátulsó láb helyzetének viszonyából még a nem hozzáértő is automatikusan következtet a tolóerőre és ezzel együtt az előrehaladás sebességére, vagy annak hiányára. Míg tehát a passage az ütemében, addig a piaffe az iramában különbözik az iskolaütetéstől. 

A vágta iskolajármódjai

Ahogyan az ügetésnek van passage és piaffe szerű iskolajármódja, úgy vágtában is két iskolajármód létezik, ráadásul az egyes jármódok párba állíthatók. A négyütemű iskolavágta a passage párja, míg a kétütemű iskolavágta a piaffe jármódé. Ez azt jelenti, hogy ha piaffe feladatból indít a lovas vágtát és tartja az iskolaegyensúlyt, akkor a ló természetes módon kétütemű vágtába kezd. A kétütemű vágta a piaffe párja.

A kétütemű vágta ütemének lassításával – az iskolaegyensúly fenntartása mellett – a négyütemű iskolavágtához lehet jutni. Vágtában viszonylag könnyű a két jármód meglovaglása és magának az átmenetnek a végrehajtása, mert azt segíti a vágta belső energiája. Az ütem lassításával ugyanis a belső energia és ezzel együtt a hátulsó lábak aktivitása természetszerűen csökken, de a vágta magas alapenergiája általában elegendő a lassabb ütem mellett a kellő aktivitás fenntartására.

Nem ilyen egyszerű a helyzet ügetésben. A passage azért rendkívül nehéz feladat, mert a piaffe ütemének csökkentésével általában „elfogy” a ló kellő mértékű aktivitása. Az aktivitás fenntartása az ütem csökkentése során rendkívül hosszadalmas és munkaigényes folyamat, ezért ezt két, egyébként helytelen módon szokták „kicselezni”. Az egyik megkerülő módszer a passage tanítása spanyol lépésből. A ló először lépésben, majd ügetésben megtanulja, hogy a lovas jelzésére magasra kell emelnie elülső lábait. Ez a spanyolügetés és bár a spanyolügetés a passage jármódhoz olyannyira hasonló, hogy avatatlan szemeknek szinte megkülönböztethetetlen, mégis a két jármód alapvetően különbözik egymástól. Azért, mert a jó passage-ban a magasra emelt alkarok az iskolaegyensúly miatt megkönnyült vállak következményei, nem pedig a lovas jelzésének, vagy az elülső lábak piszkálásának. Az elülső láb jelre való emeltetése nem fog iskolaegyensúlyt eredményezni, ezért a spanyolügetés felől nem lehet eljutni a passage jármódhoz, ezért a spanyolügetésnek kiképzési értelme és jelentősége nincs.

A másik megkerülő módszer a sportpassage módszere. A lovas egybevágó segítséget ad a lónak, amire a ló merevséggel reagál, hiszen az egybevágó segítség érthetetlen számára. A merevség lassú ütemet eredményez és ha ez idegességgel, izgalommal párosul, akkor a ló a passage-hez nagyon hasonló a mozgásba kezd. A jó képességű lovaknál nagy a kísértés az egybevágó segítségekkel elért passage-szerű mozgás kialakítására, a „lebegtetésre”, de a kísértésnek való engedéssel a lovas ellehetetleníti a kiképzés jövőjét, ellehetetleníti a ló helyes összeszedését, azzal csak a tologatásra tanítja lovát.

Ha az ügetésben nehéz és hosszadalmas feladat a lelassított ütem mellett fenntartani a ló aktivitását, akkor még inkább áll ez a lépésre. Mert, hát a lépésnek is van piaffe szerű és passage szerű iskolajármódja. Mindkettő kétütemű jármód, az átlós lábak egyidejűleg érnek talajra, de, míg a piaffe jellegű iskolalépés rövid, de a normális campagne lépéssel megegyező ütemű, addig a passage szerű iskolalépés térnyerőbb, de lassabb ütemmel kerül végrehajtásra. A passage jellegű iskolalépés egyfajta díszlépés. A passage szerű iskolalépés aktivitásának fenntartása, illetve a ló betanítása az alacsony energiájú és lelassított ütemű mozgásban aktivitásának fenntartására talán a legnehezebb kiképzési feladat. Andrássy Gyula szobrán ez a jármód látszik. Szinte hihetetlen, ahogyan ezt annak idején Zala György és az újjáalkotás során Polgár Botond, Engler András és Meszlényi János szobrászművészek ki tudták fejezni:

  • A jármód tiszta kétütemű
  • Az iskolaegyensúly teljesen világos
  • A mozdulat kifejezi, hogy ez nem ügetés, nem piaffe és nem passage
  • Végezetül pedig látszik a jármód térnyerő volta, a ló előrefelé halad.

Legvégül a ló jármódja kapcsán meg kell jegyezni, hogy a téren lévő Rákóczi szobor a fejedelmeket jelképező jármódban, a támadó harci lovas jármódjában, iskolaegyensúlyú vágtában látható. Andrássy „csak” gróf volt, ezért őt nem illeti meg ugyanez a jármód, de mint a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnököt, lovának a leges-legnehezebb jármódban való ábrázolásával tisztelték meg.

5 komment

Hála

2022. március 31. 08:25 - kszpp

x_mg_9820-1_web.jpgZita – a ló, akinek a legtöbbet köszönhetek. Nem csak szakmailag, hanem sok tekintetben emberileg is. De a történet nem vele kezdődik.

2007-ben szerződést kötöttem a Sáripusztai Ménessel: egy 2004-es születésű, Ginus – Justboy származású, nyers csikót küldtek hozzám, Aranydiót, azzal, hogy belovaglom és a belovaglás után dönthetem el, hogy megveszem-e, vagy sem. Aranydió az egyik legszebb sárga ló volt, amit életemben láttam, olyan különös kisugárzással, hogy egyszerűen nem lehetett a szemet levenni róla - az ember csak bámulta és bámulta. Nem csak szép volt, de az átlagosnál jobb mozgással rendelkezett, szóval ideális ló lehetett volna. Egy bökkenő volt csupán, hogy elképesztően magas volt. Tökéletes arányai miatt ezt ugyan nem lehetett érzékelni, csak akkor, ha valaki közvetlenül mellé állt, de mégis ez volt az oka annak, hogy kezelhetősége és könnyű lovagolhatósága ellenére végül úgy döntöttem, hogy nem élek a vételi jogommal és így 2008 nyarán új lovat kezdtem keresnem.

x_mg_6584-1_web_1.jpgLovat találni persze nem egyszerű, hiszen az egyrészről szerelem, másrészről szerencse kérdése. Végül az egyik legkiválóbb lovas szakember, Szikszai Lajos barátom ajánlott egy lovat: ő ismerte szándékom és azzal keresett meg, hogy ismer egy eladó kancát Tolna megyében, ami szintén Ginus – Justboy, csak egy évvel idősebb Aranydiónál. Mint végül kiderült, a lovat a szintén kiváló Kapoly István lovagolta Simontornyán és amikor elindultam lónézőbe különös érzés fogott el. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Sáripusztán az egyes évjáratokat ugyanazzal a kezdőbetűvel nevezik el és, ha a 2004-es évjárat A betűs volt, akkor az előző évjáratnak Z betűsnek kellett lennie. A történethez tartozik, hogy ikerlányaim egyikét Zitának hívják. Szóval a különös érzés a kezdetektől velem volt és amikor megérkeztem Kapoly Pistához és az istállóból előhozott egy gyönyörű kancát, az első kérdésem az volt, hogy mi a ló neve. A válasz Zita volt. A ló első látásra tetszett, szépsége mindmáig töretlen, de pont a neve miatt csak hümmögtem, mert a választásnál a sorsszerűségnek is akartam teret adni: hazaérve megkérdeztem Zita lányomat, hogy mit szólna hozzá, ha az új lovat Zitának hívnák (azt válaszolta, hogy részéről nem probléma), ezek után pedig hozzávetőleg két hónapig nem is foglalkoztam lóvétellel csak vártam, hogy mi történik a lóval, vajon mit tartalmaz a sors könyvében megírt, rá vonatkozó szakasz. Majd felhívtam Kapolyt, hogy meg van-e még a ló, arra vár-e Zita, hogy megvegyem. Hát várt, és így Zita 2008 kora nyarán megérkezett hozzám.

Zitát munka közben május 4-én és 5-én lehet látni a Kajászó-Szentpéterpuszta Lovardában. Kathrin Branderup, a dán magasiskola lovagló tanárával dolgozom együtt Zita iskolajármódjain (levade, iskolaállj, iskolalépés, piaffe, iskolavágta), azok átmenetein és hosszhajlításban történő végrehajtásukon.

Részletek és jelentkezés ide kattintva!

Zitát a kezdetektől fogva kizárólag saját örömömre lovagoltam – kényelmes, együttműködő hátaslovat szerettem volna nevelni belőle. Az a legfőbb célom, hogy még hosszú – hosszú ideig társak maradjunk és, hogy az idén tizenkilenc (!) éves ló szellemi és fizikai frissessége minél tovább, még legalább hat-nyolc évig megmaradjon.

x_mg_6693-1_web.jpg2013-tól az Academic Art of Riding lovas mestereinek segítségével dolgozom, a dán magasiskolának 2017-óta vagyok rendes tagja. A fotók az ottani munka eredményét mutatják. Egyszerűnek tűnnek, de borzasztóan sok munka eredményét ábrázolják és az üzenetük az, hogy átlagos lóval is kimagasló képzettségre lehet jutni: nem az alapadottságokba, a talentumba, a tehetségbe kell pénzt fektetni, hanem a képzésbe kell energiát, motivációt, szakmaiságot, kitartást.

Az elmúlt másfél évtizedben Zita nem csak a lovasérzések rejtelmeibe avatott bele, de segítségével kezdtem meg nemzeti lovaskultúránk művelését, csillogása, figyelmes teljesítménye pedig nagyon sok lovasbarátot szerzett számomra. De ez mind semmi ahhoz az érzéshez képest, amit akkor ad, amikor „összeállnak a fogaskerekek”. Ezt leírni szinte lehetetlen. Aki találkozik ezzel az érzéssel az megérti az arab mondást, miszerint a férfi kedvese karjai között, könyvtárában és lova hátán érzi jól magát.

Szólj hozzá!
Címkék: Zita Lovas Nemzet

A lovasoktatás nehéz

2022. március 24. 20:00 - kszpp

Tudást csak annak lehet átadni, aki megérett annak befogadására. Ellenkező esetben az oktató értetlenségbe, érdektelenségbe, ellenállásba, vagy akár haragba ütközik, akkor meg mire az erőlködés. Ezért zavarba ejtően nehéz, akárcsak a képzés egyes részeit is megosztani, vagy beszámolni arról. Hogyan lehetne például a levade különböző fajtáiról értekezni. Kit érdekel, hogy mi a különbség a terre a terre jellegű és a courbette jellegű levade között, ha mindenütt csak a levade-nek mondott, de pik-pak megtanítható pesade feladattal találkozik a néző.

A kultúra átadása nem csak nehéz, de időigényes és hiába a szándék, ha a környezetnek, a következő generációnak nincs befogadási képessége, akkor a kultúra megszakad és kész.

1 komment

Használati egyensúly

2022. február 09. 08:43 - kszpp

  • A hátasló egyensúlya a használati, más néven vízszintes egyensúly.
  • A használati egyensúlyban a lónak meg van a képessége az együttműködésre.
  • A használati egyensúlyt legegyszerűbben a könnyed támaszkodásról ismeri fel lovas és külső szemlélő: a ló nem dől a szárnak (egyensúlyban van), de "elmegy" a szárig (hátulsó lába kellően aktív).
  • A használati egyensúlyban a ló sebessége és menetiránya szabályozható, akár akadályok leküzdésére is képes.
  • A használati egyensúly a ló számára természetes, a használati egyensúly kívánja a lótól a legkevesebb erőbefektetést, ebben tud a ló a legnagyobb távolságot megtenni, ebben tudja lovasát leghosszabb ideig hordani.
  • A használati egyensúlyban a lovas erőkifejtés (!) nélkül tud, akár órákig, napokig lovagolni. A Don kanyarig csak használati egyensúlyban tud eljutni ló és lovas. :)
  • A használati egyensúly az iskolaegyensúly előfeltétele.
  • A használati egyensúly elérése vágtában igényel a legtöbb munkát.

 

Szólj hozzá!

Az összeszedettség

2022. január 16. 21:14 - kszpp

Az összeszedettségről nagyon nehéz írni. Nehéz, mert az összeszedettség a ló egyfajta testi és lelki állapota és nehéz, mert az összeszedettség nem egy konkrét feladat, hanem a kiképzés eredménye. 

Az összeszedettség célja a fordulékonyság

Annak a lónak, amelynek nincs szüksége kiemelkedő fordulékonyságra, nincs szüksége komoly összeszedettségre sem. Ugyanis a ló, mint kifejezetten nagy testű prédaállat, védekezési taktikáját nem a fordulékonyságára, nem a menekülés irányváltásaira alapozza, hanem jó megfigyelő képességére és gyors reakcióidejére. A lónak így nem a legerősebb oldala a fordulékonyság, mégis az ember, a ló háziasítása óta eltelt hatezer évben ezt várta el tőle, mert katonaként az a lovas hatékonyabb, akinek fordulékonyabb a lova. A jobb lovas (fordulékonyabb lovával) mindig legyőzi a jobb vívót, hiszen olyan oldalról tud ellenfeléhez fordulni, azaz olyan oldalról tud támadni, ami a gyengébb (kevésbé fordulékony lóval rendelkező) lovas számára védhetetlen. Ennek megfelelően alakult még a verseny megnevezése is. A tournament, mint verseny kifejezés a lovagi tornák megnevezése volt, aholis a jobb fordulékonyság (turn) volt a döntő.

A ló összeszedésének célja a fordulékonyság javítása. Az összeszedettségben, valójában nem a hátulsó lábakra szeretnénk többletterhet juttattni, hanem az elülsőkről szeretnénk a terhet levenni azért, hogy a vállak megkönnyülésével a ló fordíthatósága radikálisan javuljon.

Az összeszedettségben a ló minden jármódban, minden irányban lovagolható: előre, fordulatban, féloldalazásban, teljes oldaljárásban, sőt hátrafelé is! Ez napjainkban csak lépésben nyilvánvaló, de a helyes összeszedés végeredményeként elért iskolajármódban ügetésben és vágtában is végrehajtható. (Nem véletlen, hogy a hátralépés a lépés iskolajármódjának lábsorrendjével, az átlós lábak közel, vagy teljesen egyidejű lépésével, közel, vagy teljesen kétütemben történik.)

Általánosítva, az összeszedettség célja nem csak a vállak fordíthatóságának, hanem a vállak mozgási sebességének minél pontosabb meghatározhatóságát célozza. A képzés célja teljesen legegyszerűsítve ugyanis az, hogy a ló arra és azzal a sebességgel haladjon, amerre lovasa szeretné. Ez a vállak mozgásirányának és sebességének meghatározottságát jelenti. Ha ez érvényesül, akkor a lényeg rendben van, ha nem teljesül, akkor semmi sincs rendben. A vállak mozgásirányának (vagy mozdulatlanságának) meghatározhatósága maga a befolyás. Ha a ló izgatott, feszült az nyilván nem jó, de mindez másodlagos a vállak vezethetősége mellett.

A test összeszedettsége

Testi értelemben a ló összeszedettségét úgy kell elképzelni, mint egy mént, ami új környezetbe, például számára ismeretlen lovak közé kerül: kihúzza magát, feligazodik, lábait „összegyűjti”, azzal a céllal, hogy bármely jármódban, bármely irányban meg tudjon indulni, és így robbanékonyságának, irányváltoztató képességének teljes képességével rendelkezzen, saját sebességét és haladási irányát minél jobban meg tudja határozni. A ló ilyenkor kerekdeden, ízületeinek teljes hajlékonyságával bir, kisugárzása és mozgása délceggé válik.

Ennek megfelelően az összeszedettségben a hátulsó lábak, az ízületek meghajlításával fokozottan a ló súlypontja irányába lépnek, „elülső lábai vállból szabadon, gömbölydeden mozognak, nyaka felfelé ívelt ... egész teste megrövidültnek látszik.” A ló háta mérsékelten leng, majd az összeszedettség fokozódásával még a mérsékelt mozgás is elcsendesedik, végül szinte mozdulatlanná válik. A hagyomány szerint az ilyen lovakra a bécsi spanyoliskolában próbaként teli pezsgőspoharat állítottak és a pezsgőnek nem szabadott kilöttyennie. Az elcsendesedő hátú ló mozgása olyanná válik, mintha zsinóron húznák és így az íjjal, vagy a későbbi korokban a lőfegyverrel való célzás egyszerűvé válik és maga az íjj oldása, illetve a lövés pillanata a mozgás (a vágta) bármely fázisában végrehajtható.

A lélek összeszedettsége

Az összeszedettség során a ló egyre inkább lovasára irányítja figyelmét. Ez teljesen természetes, hiszen ez az aktív együttműködés kelléke. Az iskolában nem véletlen, hogy a magatartás mellett a tanárok a szorgalmat is értékelik. Az együttműködéshez ugyanis szükséges, de nem elégséges feltétel a jó magaviselet, ahhoz a kellő szorgalom is szükséges.

Az összeszedés útja

Az összeszedettség állapot és nem gyakorlat. Ezért az összeszedettség „a lovaglás folyamán alakul ki a következetes elengedtető és tornáztató munkák következményeként.” „Ezek a gyakorlatok nem az összeszedésre, hanem az elengedtetésre irányulnak, a ló ízületeit és izomzatát tornáztatják, akaratát és felfogóképességét foglalkoztatják.” A ló az elengedtetés fokozása során önmagát összeszedi és figyelmét egyre jobban lovasára irányítja. Az összeszedettség hatására a ló egyre kisebb segítségekre reagál, miközben fordulékonysága, sebességének szabályozhatósága erősödik.

Az összeszedés útja semmi esetre sem a ló összepréselése, szűk keretben való lovaglása. Az összeszedés a kiképzés hosszú munkája eredményeként, az egyre fokozódó rugalmasságból és a hátulsó lábak egyre fokozottabb súlypont felé lépéséből alakul ki. Mindez a kiképzés elején kevésbé, később egyre inkább érvényesül, de a jó kiképzés során mindvégig megfigyelhető. Így az összeszedettségnek vannak fokozatai. Ez az oka annak, hogy a díjlovas feladatokban már könnyűosztályban követelmény az összeszedettség, de ez természetesen nem ugyanaz, amit később a közép-, nehézosztályban, vagy a nagydíj kategóriában elvárásként meg lehet fogalmazni.

Az összeszedettség nem a lovas határozottságának, hovatovább erőszakosságának kérdése. Sokszor látni olyan lovakat, amelyek tetszetősen felgörbítik nyakukat, de merev hátuk, visszatartó, vagy elszaladó mozgásuk világosan árulkodik arról, hogy ez csak forma tartalom nélkül. Külön nehézség, hogy az így – helytelenül összeszedett ló – átképzése sokkal hosszabb ideig tart, mint egy nyers csikó helyes belovaglása.

Az összeszedettség egyfajta vízió kérdése. Az összeszedettségben ugyanis egyidejűleg érvényesül az egyensúly és a hátulsó lábak aktivitása. Így az összeszedettség legfontosabb kelléke a lendület és a mozgás folyamatossága. Persze, hogy az, hiszen lendület és folyamatosság elképzelhetetlen helyes egyensúly nélkül. (A kiképzés nehézsége az, hogy az egyensúly viszont elképzelhetetlen kellő lendület és folyamatosság nélkül.)  Mindemellet az öntartás szintén megkerülhetetlen része az összeszedettségnek.

Mit lehet tehát mondani az összeszedettség elérésének módjáról? Sokat is, meg keveset is:

  • A lovas bármely tevékenysége, ami a testi és lelki elengedettséget fokozza, az összeszedettség irányába vezeti a lovat.
  • Ha a lovas egyensúlyba hozta lovát, akkor a hátulsó lábak aktivitását kell fokoznia, ha pedig az aktivitást sikerült megteremteni, akkor az egyensúlyi helyzetet kell javítani. Az egyensúly és az aktivitás közötti „hidat” a helyes és állandó ütem biztosítja.
  • Az elengedtetés legfőképpen a lovas testi és lelki elengedettségén alapul. A lovasnak el kell fogadnia lova megfelelő teljesítményét, nem kell állandóan a kiválóságot erőltetni. A „négyes az jó!”
  • Az összeszedettséget onnan érzi a lovas, hogy izomerő igénybevétele nélkül tud lovagolni, a ló hátán „semmit tevésbe” kell visszavonulni. Persze ez a lovaglás legnehezebb része.
Szólj hozzá!

Most, akkor ez mitől van?

2022. január 10. 08:49 - kszpp

A lószeretet, a lovakkal való mindennapos foglalkozás igénye a lovasember sajátja. Nem lehet tőle szabadulni.

Budapest belvárosában születtem. A leges-leges belvárosban. Viccesen azt mondhatom, hogy fiatalon azt gondoltam: a Kiskörútnál útlevél ellenőrzés van, mert odáig tart a világ. Ennél kijjebb a városban szitnte sohasem kerültem, életem minden pillatana (lakás, iskolák, szórakozás) mind ezen a területen belül, magas házak között, beton és aszfaltrengetegben zajlott. Se kutyánk, se macskánk nem volt, állatot csak az utcák fáin, a háztetőkön láttam veréb, galamb, varjú formájában. Mi lehetett mégis az, ami ebből a környezetből, egy vad idegen első hívására (Eőry István), tízévesen a lovakhoz rántott. Mi az oka annak, hogy azóta, közel ötven éve, minden napom - legalább fejben - a lovak körül forog. Annak ellenére, hogy mindent megpróbáltam, megtettem, hogy más irányba fordítsam életem menetét: középiskolámat a legerősebb budapesti gimnázium matek szakán végeztem, majd a Műegyetem, később a Közgáz diploma, majd doktorátus következett és ezeknél távolabbi tudományok a lovaktól talán nem is léteznek. Állásaim is az egyetemhez, bankokhoz és más nagyvállalatokhoz kötöttek - mindig, minden csak távolított a lovaktól, azután mégiscsak meg kellett adnom magam a sorsszerűségnek.

Mi ennek az oka? Mitől van, nem csak bennem, de minden lovasemberben ez a szinte végletes és végzetes érzelem? Hiszen a ló csak egy állat. Miért nem a kutya? Vagy miért nincsenek olyan tömegben növényekkel, például fákkal foglalkozó emberek, mint ahányan mi lovasemberek vagyunk?

Vajon ez az érzés a természetszeretetből fakad? Vagy abból, hogy amikor a lóval egyszer csak kialakul a harmónia, amikor a fogaskerekek a helyükre kerülnek, akkor az mással összehasonlíthatatlan boldogság és ez az érzés tartja fogva a szívet, a lelket? Vagy talán szüleim családja és az elődök lelki öröksége, akik a ameddig csak vissza lehet látni a történelemben (és ez évezredeket jelent, hiszen édesapám révén jász vagyok, édesanyám révén honfoglaló magyar) könnyűlovas harcosokként reggeltől estig lóháton voltak?

A választ nem tudom, csak az érzést és annak folyamatos hömpölygését tapasztalom minden nap.

 

Szólj hozzá!

A jó vállat be ritka, mint a fehér holló

2021. december 08. 21:43 - kszpp

21_fejezet_e7214_sqr_16_45_40.jpgA vállat be a lovaglás aszpirinje – szokták mondani. De vajon miért? Milyen módon hat a vállat be feladat a ló állapotára és hogyan javítja azt? Ezen túlmenően miért csak a vállat be, vagyis mi az oka annak, hogy a farat be feladat és ezzel együtt az oldaljárás és a perdülés kimarad a gondolatból? 

A vállat be lényege a külső váll könnyítése

A vállat be feladatot általában úgy írják le, hogy annak két kritériuma van: az egyik, hogy a ló hosszhajlításban legyen, azaz gerincoszlopa oldalirányban hajlításba kerüljön, a másik az, hogy a ló három patanyomon haladjon úgy, hogy a hajlítás szerinti belső hátulsó láb a külső elülső vonalában járjon. A három patanyomon való mozgás úgy alakul ki, hogy a külső patanyomon a hajlítás szerinti külső hátulsó láb, a középső patanyomon a külső elülső és a belső hátulsó láb, míg a belső patanyomon a belső elülső láb halad.

Meg kell jegyezni, hogy van olyan szakirodalom, ami a három patanyomon történő mozgást két patanyomon való mozgásnak nevezi és a két patanyomon való haladást pedig egy patanyomon történő mozgásként írja le, ez azonban senkit ne zavarjon meg. Ugyanis a szakszöveg sokszor csak nehezen tudja leírni a valóságot, és hát ez az élet más területeire is igaz. A magam részéről konzekvensen tartom nemzeti hagyományunkat és a hosszhajlításokat három patanyomon történő mozgásként írom le, pontosan úgy, ahogyan az a lovarda talaján látszik. Szintén meg kell jegyezni, hogy a vállat be feladatot néha négy patanyomon is végrehajtják, a magam részéről ennek nem látom értelmét.

A cikk megosztásval segítsd a minőségi lovaskultúra terjesztését!

A vállat be fenti leírása (hosszhajlítás és három patanyom) azonban csak nagyon durva megközelítése a feladat lényegének. Ha csak az előző két kritérium számítana, akkor a feladatot nem vállat be gyakorlatnak, hanem patát be gyakorlatnak kellene nevezni. J A feladat neve azonban nem patát be, hanem vállat be – és nem véletlenül. A feladat lényege ugyanis a vállak bevezetése, mondhatnánk befelé való döntése és ezzel együtt a külső vállra eső teher könnyítése. A megkönnyült külső váll persze látható végeredményre vezet, a jó vállat be végrehajtása során a külső elülső lábtő kissé magasabbra emelkedik.

Az egyszerűsítő hagyomány

Miután a problémamegoldás alaptaktikája a részekre osztás, a vállat be feladat tanítása során az a legnagyobb kérdés, hogy először tanítsa-e a lovas az oldalra történő mozgást és azután a hajlítást, vagy először hajlítani kell a lovat és azután oldalra léptetni.

Érdekes, hogy kizárólag az első módszer maradt ránk hagyományként. Ennek megfelelően a vállat be tanításának a módszere az, hogy a lovas első lépésként megtanítja lovának a csípő csizmára való engedtetését, ennek eredményeként a ló képessé válik az eleje körüli fordulatra. Második lépésként a vállak oldalirányú vezethetőségét alakítja ki a lovas és lova így képessé válik a hátulsó lábak körüli fordulatra. Ha mind a kettő megy, akkor a vállakat és a csípőket egyszerre is lehet oldalra vezetni, ez a csizmára való engedés feladata. Ennek megfelelően a csizmára való engedés hagyományosan hajlítás nélkül történik. Ezek után ha a csizmára való engedés feladatban az oldalra haladás irányával ellentétesen hajlítjuk a lovat, akkor elvileg a vállat be feladathoz, a menetirányba való hajlítással az oldaljárás (a farat be feladat átlóvonalon való) végrehajtásához jutunk. A probléma azonban az, hogy a csizmára való engedés feladatban a ló magától értetődően menetirányba dől és az ebből következő vállat be végrehajtása során nem a külső, hanem a hajlítás szerinti belső vállát fogja könnyíteni. Magyarán ez egy nagyon gyors módszer, de nem a vállat be feladat elsajátítására, hanem csupán egy, ahhoz nagyon hasonló feladat elsajátíttatására. Ráadásul az módszer szinte lehetetlenné teszi a korrekciót, a lónak gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni azt, hogy a helyes feladat végrehajtáshoz az ellentétes irányba (a belső irányba) kellene dőlnie, hogy az a külső váll könnyítését eredményezze.

A vállat be helyes tanítása

A vállat be feladat során a hajlításnak van elsőbbsége az oldalra léptetéssel szemben. A helyes módszert legegyszerűbben futószáras helyzet feltételezésével lehet megérteni. Első lépésként a követő magatartást kell kialakítani. Ez azt jelenti, hogy a lovas testbeszéddel és ha kell futószárral (ami a belső direkt szárat jelenti a lónak) maga felé vezeti a ló vállát. Ennek eredményeként a ló válla a belső oldalra, a lovas felé dől, ezt a külső elülső láb mozgásából lehet ellenőrizni, a külső elülső lábnak a körív megtartása mellett a lovas felé, befelé kell lendülnie. Második lépésként a ló vállára tett pálcával kell szabályozni a befelé való dőlés mértékét. A ló két segítség közé kerül, a lovas befolyása kialakul, a belső direkt, a vállakat befelé vezető szár hatását a pálca fogja szabályozni, míg a pálca vállakat kifelé vezető hatását a belső direkt szár. Ezt a technikát a ló hátán a külső szár, belső csizma technikának nevezzük. A váll befelé való döntésével és a kétoldali befolyás érvényesítésével a ló, bár a köríven halad, mégis a lovas felé lép folyamatosan. Ennek lelki hatása a követő magatartás kialakulásában, fizikai hatása pedig az egyenességben – összességében a ló sebességének ugrásszerűen javuló meghatározhatóságában jelentkezik. A ló egészen könnyen felvehetővé válik.

Téli ötnapos kurzus ide kattintva!

A felvehetőség birtokában lehet azután aktivizálni a hátulsó lábakat, amit a hajlított helyzetben először a két patanyomon történő haladást három patanyomon történő mozgás kérésével, a far enyhe kiterelésével lehet érvényesíteni. Ilyenkor a három patanyomon történő mozgás a külső váll könnyítésével együtt jár. A belső láb határozottan a külső elülső láb felé mozdul, míg a ló a törzsét a súlypont alá lépő láb fölött tartja (ezért kell a befelé dőlés) és nem mozdítja el a belső hátulsó lát földet érési pontja fölül, kifelé. A későbbiekben nem csak a far kiterelésével (egyfajta farat ki helyzettel) lehet a vállat be feladatot végrehajtani, hanem az ügyesebb lóval a vállak bevezetésével is. Mindezért van az, hogy a vállat be feladat leírása először körön történik a XVIII. században.

A vállat be az félig farat be feladat

A körön történő vállat be a hátulsó lábakat aktivizálja, a súlypont felé lépő lábak hatására a ló nyaka előre nyúlik. A feladat ezért elengedtető hatású, lelkileg is és fizikailag is. A feladat körön történő helyes végrehajtása során világosan látszik, hogy a vállat be feladat és a farat be feladat során a vállak ugyanabba az irányba, azaz befelé haladnak, azonban a farat be feladat során a csípők is a futószárazó felé mozognak. Ez az oka annak, hogy míg a vállat be feladat alapvetően elengedtető jelleggel hat, addig a farat be feladatnál az összeszedő jelleg domborodik.

Szólj hozzá!
Címkék: Lovas Nemzet

A hátasló dicsérete

2021. november 01. 20:14 - kszpp

_lnximg_0866_copy.jpgSokszor szegezik nekem, hogy sokkal hatékonyabb lenne a nemzeti lovaskultúra megújítását célzó munkám, ha elmennék versenyezni és megmutatnám, hogy mire vagyok képes. Sokkal könnyebben tudnék követőket, támogatókat magam mellé állítani, ha lennének versenyeredmények. Első nekifutásra logikusnak hat a felvetés, a probléma azonban az, hogy nem sportlovat, hanem hátaslovat képzek. És a kettő összehasonlíthatatlanul nem ugyanaz.

A hátasló nem sportló

A hátasló és a sportló közözött elsősorban a kiképzés céljában lehet különbséget megfogalmazni. A hátasló képzésének legfőbb célja a feltétlen engedelmesség és a hosszú használati élettartam, míg a sportlónál a teljesítmény. Ha a sportló nagyot ugrik, gyorsan teljesít egy pályát, vagy látványosan mozog, akkor minden rendben van, még akkor is, ha izgatott, nyugtalan, vagy akár nehezen kezelhető. Az úgymond „nehéz lovagolhatóság” a versenysportban szokványos, ugyanez a hátasló esetében értelmezhetetlen. Ennek megfelelően a sportlóval szemben az elvárás a versenyeredmény, míg a hátasló lovaglása kapcsán az öröm, valamint nem csak a lovak, hanem általában a természet törvényeinek minél jobban történő megismerése. 

Mindezeknek megfelelően a sportló használati időtartama általában hároméves korától tizennégy-tizenhat éves koráig tart (a rendkívüli és viszonylag hamar elért teljesítmény gyorsabb elöregedést eredményez), míg a hátaslóé öt éves korától bőven húsz éves kora felett, akár huszonöt-huszonnyolc éves koráig is eltarthat. Milyen gyönyörűség volt látni Sabiene Oettel, a dán magasiskola lovas mesterének magyar származású lovát, huszonnyolc évesen magasiskolai gyakorlatok végzése közben.

A cikk megosztásával segítsd a terjesztést! :)

Különbség van abban is, hogy ki az, aki minősíti a lovat: a sportló esetében külső szemlélő (a bíró) véleménye vagy mérése, másik lóval való összehasonlítgatása a mértékadó, míg a hátasló esetében a minősítést maga a ló hátán ülő lovas végzi, így a sportló teljesítménye inkább formai kérdések, míg a hátaslóé tartalmi kérdések mérlegelésével történik. Pont ez az egyik legfőbb gond például napjaink díjlovaglásával, hogy általánosan elfogadott az, hogy olyanok bírálják (látvány alapján) a lovak teljesítményét, akik soha életükben nem szereztek kiképzési tapasztalatot az általuk bírált feladatokról! Ezért a forma a lényeges, hiszen a minősítőknek többnyire fogalmuk sincs az általuk bíráltak belső tartalmáról.

Így, míg a hátasló kiképzési módszere természetazonos, addig a sportlóé teljesítménycentrikus és ez az oka annak, hogy a teljesítményfokozók, a drogok, a fájdalomcsillapítók, vagy éppen fájdalomfokozók, a különböző, ravaszabbnál ravaszabb lovasfelszerelések a sportló kiképzés általánosan bevett eszközeivé váltak, az abúzus pedig olyannyira a mindennapok részévé, hogy az elvesztette – egyébként – nyilvánvaló voltát és az erőszak természetessé vált.

Továbbá a sportló kiképzése a kiugró alapadottságokra épít és amelyik ló már három-négy évesen nem mutat különleges adottságot én nem várható a csúcsteljesítmény elérése néhány éven belül, az komoly sportolónál a munkára érdemtelen kategóriába kerül, míg a hátasló képzése ugyan hosszadalmasabb, de az adott ló különböző adottságaival szemben elfogadóbb és azokat a tanítással, képzéssel kívánja korrigálni, fejleszteni.

Őszi ötnapos kurzus ide kattintva!

A sport teljesítményszemlélete mindennek eredményekét visszahat a lovak tenyésztésére is. A sportolók a szakágra jellemző speciális adottságokban kiugró képességekkel rendelkező lovakat keresik. A hátasló esetében viszont a szervezeti szilárdság, a mentális stabilitás, az együttműködési képesség és hajlam a döntő. Ennek megfelelően, ha valaki sportlovat szeretne, akkor a német, holland, dán, svéd fajták között kell keresgélnie, ha viszont valaki hátaslovat szeretne magának, akkor bátran ajánlhatók a hagyományos magyar fajták. Véleményem szerint hibás a magyar fajták sportlóvá való átalakításának szándéka. Persze az érthető a kísértés: hogy a piac a sportlovat igényli és napjainkban a sportló a könnyen eladható ló, de csak azért, mert a sportlópiac működő, a hátaslópiac viszont nincs felépítve, azt meg kell teremteni, meg kell alkotni. A sportlópiac (a német, holland, stb. tenyésztők piaca) az, ami azt a közkultúrát tárja elénk, amiben a sport egyenlő a minőséggel, a minőség pedig a sporttal. Azonban ez messzemenően nincs így. Szeretném hangsúlyozni, hogy mindez nem sportellenesség, hanem a lóval való foglakozás egy másik dimenziója, másfajta kultúrája. A sportlovat nem lehet összehasonlítani a hátaslóval – ezért nem versenyzem.

Lovas nemzet vagyunk

Már sokszor kifejtettem, de itt is szeretném hangsúlyozni, hogy lovas nemzet vagyunk. Persze ez napjainkban nehezen látható, hiszen mindenki sporteredményekben gondolkodik. De ez hibás megközelítés. Azért vagyunk lovasnemzet, mert Magyarországn a lókiképzés legösszetettebb fogalmai is nyilvánvalók még a nem szakemberek számára is. Hogy példát említsek: nálunk mindenki számára nyilvánvaló, hogy az engedelmes lovat lovasa „segítségek közé” veszi. Ez a száronlét, melynek során a szár és a csizma egyidejűleg hat, a lovas képes felállítani a segítségek „összevágó”, azaz egymást kiegészítő hatását. (Lovaglás és hajtás, III. fejezet) Ezzel szemben mindez még a legelismertebb kortárs mesterek számára is csak részben megértett kérdéskör. Így le kell szögezni, hogy nemzeti kultúránk hátaslóban és nem sportlóban gondolkodik.

Elődeink hátaslovat tenyésztettek

A ránk hagyományozódott kultúrából továbbá világosan következik, hogy elődeink hátaslovat tenyésztettek – nem mást. A jó hátasló olyan, mint a tízpróbázó. Egyik diszciplinában sem kiugró, de mindegyikben masszívan jó. A jó hátasló jellemzője a könnyű lovagolhatóság, az ügyesség, valamint a bátor, barátságos, nyugodt és kiegyensúlyozott együttműködési hajlam. Ez napjainkban egyre nagyobb értéket jelent, ezért tévedés a magyar fajták sport irányba történő átalakítása, ráadásul elődeink munkájának elherdálásán túlmenően esélytelen a próbálkozás.

A modern világban a ló családtag

Nem kétséges, hogy a XXI. században megváltozik a ló szerepe. Míg a XX. században a lótartást a sport jellemezte (és ennek örülnünk kell, hiszen a sport nélkül Európából már kipusztult volna a ló), ám napjainkban a ló egyre inkább családtaggá válik. „A ló az utolsó kapocs az ember és a természet között.” – állítja Tóth Bettina a Nemzeti Lovasakadémia tanára. És ez így is van. A ló a maga természetességével, a természetből való kiszakíthatatlanságával egyszerre tanár és tanuló. A lóval való foglalkozás a XXI. században a boldogság forrása.

Állatvédelem

És végezetül nem lehet megkerülni az állatvédelem kérdését. A hátasló, illetve annak divatja, bár a lókiképzésnek teljesen más útját jelenti, mint a sportlóképzés, mégis visszahathat a sportot is magába foglaló közkultúra etikai normáira. Nem lehet senki sem lehet olyan naív, hogy meg célozhatná a csúcsversenyek teljes tisztaságát (ez más sportágakban is lehetetlenség lenne), ám a hátaslóképzés előtérbe kerülése az „átlagos” versenyzői hozzáállást és a lovardák napi munkájának rutinját állatvédelmi szempontból mindenképpen javítaná.

Szólj hozzá!

Self-Shape: The Goal of Horse Training

2021. október 13. 13:40 - kszpp

According to Zsigmond Josipovich, the goal of horse training is to achieve self-shape. The general made it clear: “Without bending work, there is no release of tension, without the release of tension there is no straightening, without straightening there is no balance, without balance, there is no self-shape, and without self-shape, there is no military horse, jumping horse, hunting horse or school horse!” The text is relentless and accurate, and if this is Josipovich's idea, then there is neither doubt nor appellate.

The thought gap

However, given the above, it is strange that the regulations of the International Equestrian Federation do not consider self-shape to be the goal of training, but do not even mention it. The term self-shape is simply not included in the regulations, and the same is true of the Principals of Riding (The official instruction handbook of G.N.E.F.). Accordingly, riders do not strive for self-shape (Why would they?) and make a huge mistake with this. The gap between the two positions (Josipovich and F.E.I.) is obvious, but for me, there is no doubt which of the two approaches to choose: the traditional Hungaro-Austrian.

Self-shape (Selbsthaltung), self-carriage (Selbsttragen)

The concept of self shape and its obvious need can be illustrated by the analogy of a well-trained dog. A well-trained dog moves with a relaxed leash next to its owner, in all situations he knows, understands his task and performs it independently (without the use of a command word or a leash) based on the owner's body language. The dog adapts to the walking speed, direction, or stops with the owner at the edge of the sidewalk, etc.

The essence of self-shape can also be defined (dog with a hanging leash) that the horse in self-shape does not need secondary aids, ie the use of reins and boots, the rider controls his horse only with his body language, only with the seat (descente de maines, descente de jambes). Meanwhile, sitting on a horse is so relaxed that riding does not require any effort from the rider. But how could it be otherwise? How could you ride to the River Don and back ;) even with the slightest effort? How could you be in the saddle for weeks, months, from morning to night, even with the slightest effort? No way!

A self-shape is a form of a horse. For the horse must be "brought into a certain shape, in which we may maintain our dominion over it in all situations, at all times." What a strange is that horse training are a matter of content and not shape, yet the influence of the rider is related to a certain shape. 

Self-carriage is a prerequisite for self-shape. Self-carriage is a learned ability of a horse in which it independently carries its rider in balance. (The ideal saddle-horse has a talent for self-carriage from born.) Self-shape is self-carriage plus willing obedience. It is a kind of attention, concentration on the rider, a spiritual unification that the teacher expects from his student at school and which also results in liveliness, activity, and independent physical collection. Self-shape is a matter of content, even if it is tied to a kind of shape.

The shape

At the beginning of the schooling due to the awkwardly changing balance, the neck position is variable. The consolidation of the balance and with it the neck positions as the result of the training is occurs only gradually. "The more advanced the level of riding of the horse, the more constant the position of the neck until it finally remains unchanged." This is a sign of the consolidation of the balance. If the hind legs are further activated by the rider, the horse will let go of the bit and is bent the neck at the poll. This position of the horse is the shape.

A further improvement in the balance position, a further load-bearing on the hind legs also result in an improvement in shape, so shape means not only the position of the neck and head but the condition of the whole horse. "Shape is the form of the horse in which, according to its balance, it makes the best use of its locomotor organs."

The achievement of the shape requires a relatively great routine from the rider. This is because the achievement of the shape varies from horse to horse, as letting go of the bit and bending the poll can easily lead to loss of balance or decreased hind leg activity and thus, despite good intentions, the rider runs counter to the principles of training, even the form of the neck is similar to the ideal. On the other hand, routine is also necessary to ensure that the acceptable level of contact varies from horse to horse and the rider should not be deterred from temporarily committing to stronger contact in some cases. The point, in this case, is not the situation, but the tendency it shows with the activity of the horse’s hind legs and the activity of its whole body.

Natural shape, acquired shape, self-shape 

Natural shape is what the horse offers on its own. The acquired shape is the posture that a rider can achieve with his influences in addition to the natural shape. The acquired shape becomes the natural shape for the horse over time. The acquired shape is most often simply referred to as shape. The consolidated shape is self-shape. In self-shape, the horse stays for a longer period of time without the rider’s influence to do so.

Consolidating self-shape

Self-shape only solidifies as a result of long and gradual work. Since the purpose of horse training is self-shape, it is the constant task of the rider to consolidate the current acquired shape. This is done while maintaining balance and hind leg activity, this is traditionally termed as the alternating co-operation of halt and forward aids. "The horse in self-shape has elevated neck according to the balance, has light contact (the intensity of the contact is equal to the weight of the reins), its movement is quiet, soft and flexible." Self-shape is a prerequisite for the proper performance of more difficult exercises. Of course, it is, since the essence of self-shape is balance and diligent activity in cooperation with the rider’s intentions.

As a result of the horse’s balance gradually evolving, and in parallel, as a result of proper training, the activity of the hind legs also increases, the shape also develops and the shape still acquired today will become a natural posture tomorrow. Horse training achieves its goal when the shape of the horse in the balance of use becomes a natural shape.

Szólj hozzá!

Öntartás: a kiképzés célja

2021. október 08. 07:12 - kszpp

Josipovich Zsigmond szerint a lókiképzés célja az öntartás elérése. A tábornok világosan fogalmazott: „Hajlító munka nélkül nincs feszültség feloldása, a feszültség feloldása nélkül nincs egyenesre igazítás, az egyenesre igazítás nélkül nincs egyensúly, az egyensúly nélkül nincs öntartás, az öntartás nélkül pedig nincs katona-, ugró-, vadász-, vagy iskolaló!” A szöveg kérlelhetetlen és pontos, már pedig, ha ez a josipovichi gondolat, akkor ez így van, apelláta nincs

A gondolati szakadék

A fentiek ismeretében mégiscsak különös, hogy a Nemzetközi Lovasszövetség és így a Magyar Lovasszövetség szabályzata nem, hogy nem tekinti a kiképzés céljának az öntartást, de még csak meg sem említi. Az öntartás kifejezés egyszerűen nem szerepel a szabályzatokban, és ugyanez áll az Irányelvekre is. Ennek megfelelően a sportlovasok nem törekednek az öntartás elérésére (Miért is tennék?), és ezzel hatalmasat hibáznak. A két álláspont között nyilvánvaló a szakadék, de számomra nem kétséges, hogy a két megközelítés közül melyiket kell választani: a hagyományos magyart. Sőt! Meggyőződésem, hogy mindaddig nem lesz eredményes a magyar lovassport, míg lovasaink vissza nem térnek elődeink elveihez, akkor viszont a siker varázsütésre a hétköznapok része lesz.

A cikk megosztásával segítsd a terjesztést! :)

A magyar lovasok addig voltak sikeresek, amig saját elveinkhez ragaszkodtak. Nem a külföldi lovasokat kell utánozni még ha napjainkban eredményesek is, hanem saját utunkat kell járni akkor is, ha korszerűtlenséget kiáltanak ránk. Ez ügyben Magyar Imrére és nemzetközi eredményire kell emlékeznünk, aki Hazslinszky-Krull Géza tanítványként az utolsó olyan lovas volt, aki megalkuvás nélkül, nemzeti alapokon képezte lovait, valamit a legelismertebb kortárs magyar szaktekintélyére, az Egyesült Államokban tevékenykedő Kunffy Károlyra, aki maradéktalanul közvetíti számunkra az elődök kultúráját.

Öntartás, önhordás

Az öntartás fogalmát és annak nyilvánvaló szükségességét a jól idomított kutya hasonlatával lehet szemléltetni. A jól idomított kutya fesztelen pórázzal mozog gazdája mellett, az adott helyzetben tudja, érti feladatát és azt önállóan (vezényszó, vagy a póráz használata nélkül) gazdája testbeszéde alapján teljesíti. A gazda járási sebességéhez, menetirányához igazodik, a járda szélén gazdájával együtt megáll, stb.

Az öntartás lényegét úgy is meg lehet fogalmazni (kutya a lógó pórázzal), hogy az öntartásban lévő lovon nincs szükség másodlagos segítségekre, azaz a szárak és csizmák használatára, a lovas kizárólag testbeszédével (ülésével) irányítja lovát.

Mindeközben pedig a lovon ülés olyan fesztelen, hogy a lovaglás semmilyen erőkifejtést nem igényel a lovastól. De hát hogyan is lehetne másképpen? Hogyan lehetne a Don kanyarig és vissza lovagolni, hacsak a legkisebb erőfeszítést is kell tenni, de azt folyamatosan? Hogyan lehetne akárcsak a legkisebb erőfeszítéssel is, de heteken, hónapokon át, reggeltől estig nyeregben lenni? Sehogy!

Az öntartás a ló egyfajta formája. A lovat ugyanis „bizonyos formába kell hoznunk, amelyben uralmunkat felette minden helyzetben, mindenkor megtarthatjuk”. Milyen érdekes, hogy a lókiképzés tartalmi kérdés és nem formai, mégis a lovas befolyása egy bizonyos formához kapcsolódik.

Az öntartás előfeltétele az önhordás. Az önhordás a ló tanult tulajdonsága melyben lovasát önállóan egyensúlyban hordja. Az öntartás az önhordásnál annyival több, amennyiben a ló készséges együttműködési szándékával felkészül lovasa utasításainak végrehajtására. Ez egyfajta figyelem, koncentráció lovasára, olyan lelki összeszedettség, amit a diáktól vár el tanára az iskolában és ami élénkséget, aktivitást és önálló testi összeszedettséget is eredményez. Az öntartás tehát mégis csak tartalmi kérdés, mégha egyfajta formához is kötődik.

A tartás

A nyak kiegyensúlyozó szerepe a képzés kezdetén abban is megnyilvánul, hogy a képzetlenségből következő változó egyensúlyi helyzethez folyamatosan igazodik, ezért a nyak pozíciója is változó. Az egyensúly és ezzel együtt a nyak helyzetének megszilárdulása a képzés eredménye és csak fokozatosan következik be. „Minél előrehaladottabb a ló lovagoltsági szintje, annál állandóbb a nyak helye is, míg végre a belovagolt lónál változatlan marad.” Ez az egyensúly megszilárdulásának jele. Ha a hátulsó lábak tevékenysége ekkor tovább akitivizálódik, akkor a ló a zablára enged és tarkóban hajlítottá válik. A lónak ez a formája a tartás.

Őszi ötnapos kurzusok, ide kattintva.

Az egyensúlyi helyzet további javulása, a hátulsó lábak további teherfelvétele a tartás javulását is eredményezi, tehát a tartás nem csak a nyak és fej pozícióját jelenti, hanem az egész lóra vonatkozó állapot. „A tartás a lónak az a formája, amelyben – az elért egyensúlyi helyzetének megfelelően – legjobban használja mozgási szerveit.”

A tartás kialakítása viszonylag nagy rutint követel a lovastól. A tartás kialakítása ugyanis lóról lóra változó, mivel a zablára való engedés és a tarkó meghajlítása, könnyen az egyensúly elvesztéséhez, vagy a hátulsó lábak aktivitásának csökkenéséhez vezethet és így hiába a jó szándék, a lovas a kiképzés elvekkel ellenétesen hat, bárha az ideális alakhoz hasonló nyaktartáshoz is jut. Más részről a rutin ahhoz is szükséges, hogy a támaszkodás erősségének elfogadható mértéke lovanként változó és ezért egyes lovaknál nem szabad megrettenni az erőteljesebb támaszkodás ideiglenes vállalásától sem. A lényeg ilyenkor nem az adott helyzeten van, hanem tendencián, amit a ló hátulsó lábainak aktivitásával és egész testének tevékenységével felmutat.

Természetes tartás, szerzett tartás, öntartás

Természetes tartás az, amit a ló magától felkínál. Szerzett tartásnak nevezzük azt a tartást, amit a lovas befolyásaival el tud érni a természetes tartáson felül. A szerzett tartás idővel természetes tartásává válik a lónak. A szerzett tartást legtöbbször egyszerűen tartásnak nevezzük. A megszilárdult tartás az öntartás. Az öntartásban a ló a lovas erre irányuló befolyása nélkül is huzamosabb ideig megmarad.

Az öntartás megszilárdítása

Az öntartás csak hosszú és fokozatos munka eredményeként szilárdul meg. Mivel a lókiképzés célja az öntartás, a lovas állandó feladata a mindenkori szerzett tartás megszilárdítása. Ez az egyensúly és a hátulsó lábak aktivitásának egyidejű fenntartásával történik, ezt szokták hagyományosan a felvevő és előrehajtó segítségek váltakozó összeműködésével megnevezni. „Az öntartásban járó ló egyensúlyi helyzetének megfelelően feligazított, támaszkodása könnyű, mozgása halk, puha és rugalmas.” Az öntartás a nehezebb feladatok helyes végrehajtásának előfeltétele. Persze, hogy az, hiszen az öntartás lényege az egyensúly és a lovas szándékéval együttműködő szorgalmas aktivitás.

Annak eredményeként, hogy a ló egyensúlya fokozatosan fejlődik, valamint, hogy ezzel párhuzamosan, a helyes képzés eredményeként a hátulsó lábak aktivitása is fokozódik, a tartás is fejlődik és a ma még szerzett tartás holnapra természetes tartássá lesz. A lókiképzés akkor éri el célját, ha a ló használati egyensúlyhoz tartozó tartása természetes tartássá válik.

Szólj hozzá!

Autumn five-day courses (2021)

2021. október 04. 13:12 - kszpp

Development of equestrian feeling

x_mg_9388-1_web.jpgWhat makes riding a horse easy and spectacular and what does not? What makes a horse softly cooperative in transitions, turns, and bends? And if it is not soft and simple, then why not?

The first is to identify the problem.
This is the first half of the equestrian feeling. The feeling, since the rider does not see the horse from the saddle, he just feels it: with seat, hands, and legs. But what exactly should the seat feel, and what about the hand and what about the legs? And how can this feeling be developed?

The second is to solve the problem.
This is the other half of the equestrian feeling - the application of the aids, and dosing, coordinating those. How is it possible and how should you ride with your seat? What is the difference between different rein aids and what about leg aids? What is the riding method of the separated aids like and what is the mystical effect of the combined concurrently used aids? How to take a horse between the aids?

Not only alone but also with your fellow riders and even your coach, as it is simpler together.

Don't delay, call, book an appointment! :) 0036303831375

Szólj hozzá!
Címkék: English

Téli ötnapos kurzusok (2021.)

2021. szeptember 30. 17:22 - kszpp

A lovasérzés fejlesztése

x_mg_9388-1_web.jpgMitől egyszerű és látványos egy ló lovaglása és mitől nem az? Mitől lesz puhán együttműködő a ló az átmenetekben, a fordulatokban és a hosszhajlításokban? És ha nem puha és egyszerű, akkor miért nem az?

Az első a probléma azonosítása.
Ez a lovasérzés egyik fele. Az érzésé, hiszen a lovas nem látja a lovat, csak érzi: az ülésével, a kezével és a csizmájával. De pontosan mit is kell éreznie az ülésnek, mit a kéznek és mit a csizmának? És hogyan lehet ezt az érzést fejleszteni?

A második a probléma megoldása.
Ez a lovasérzés másik fele - a lovas segítségek adása, adagolása, összehangolása. Hogyan lehet és kell üléssel lovagolni? Miben különböznek egymástól a különféle szársegítségek és miben a csizmasegítségek? Miben áll a különböző segítségek misztikus együtthatása? Hogyan kell segítségek közé venni a lovat?

Önfejlesztés, szaktanácsadás, minőség, kiképzési program összeállítása.

Nem csak egyedül, de lovastársaiddal, sőt edződdel együtt is, hiszen közösen egyszerűbb.

  • Saját lóval vagy az én iskolalovammal
  • Elmélet és gyakorlat
  • Hétfőtől péntekig
  • Boxos vagy karámos lótartás
  • Szintfelmérés
  • Délután és a koraesti órákban is
  • Szállás a résztvevőknek
  • Kajászó-Szentpéterpuszta Lovarda

Ne késlekedj, hívj, foglalj időpontot! :) 06303831375

Szólj hozzá!

Támaszkodás

2021. szeptember 09. 07:35 - kszpp

Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a lókiképzésről nehéz írni. Nehéz, mert a különböző szinteken lévő lovasoknak sokszor különböző képpen kell magyarázni a részleteket, ezért a lókiképzés egyes kérdéseinek egyszerűsített magyarázata évszázados hagyománya a lovasképzésnek. Például a „zárd a csizmát” utasításra a lovas mindkét csizmáját egyszerre kell hatásba helyezni, holott a lókiképzés magasabb szintjén a csizmasegítségeket egymástól szétválasztva, azon az oldalon és pillanatban kell alkalmazni, ahol szükség van rá. A „János vitézt” más és másképp magyarázzák az általános iskolában és a középiskolában és még másképpen annak, aki az egyetemen is foglalkozik vele.

Másrészről nehéz a lókiképzésről írni, hiszen az írás csak tökéletlenül tudja kifejezni a mögöttes gondolatot. Harmadrészről a lókiképzés elméletének részletezése során legtöbbször érzésekről kell írni és a meg nem élt érzések sokszor hihetetlennek tűnnek az olvasó számára. Csak a megélt érzésekről lehet ugyanis elképzelésünk, azok az érzések, amelyekkel még nem találkoztunk felfoghatatlanok, elképzelhetetlenek számunkra, sőt néha lehetetlenségnek is tűnhetnek. Ráadásul a megélt érzések az érzékelő számára nyilvánvaló igazságok. Nagy intelligenciával és elfogadó képességgel kell rendelkezni ahhoz, hogy az érzékelő belássa, hogy esetleg az általa érzékelt igazságon túlmenően is van igazság és ha az általa érzékelteknél tényleg összetettebb a valóság, valamint ebben az összetett helyzetben másik érzékelő mást érzékel – és így más igazságot tart igazságnak – attól még a két igazság szintén igaz, mégha egymástól eltérőek is.

A semmitmondó támaszkodás

A támaszkodás nem szársegítség. Míg a szársegítségek (állító, direkt, indirekt, feligazító, engedő, felvevő, ellentartó, stb.) a lovas felől érkező információk, azaz a hír, az utasítás a lovas felől a ló felé halad, addig a támaszkodás ennek pont fordítottját célozza. A támaszkodáson keresztül a lovas szeretne hírt kapni a ló jellemzőiről:

  • elengedettségéről, esetleges merevségének helyéről (a szárat megfogva érzékelnünk kell, hogy hol van blokk a lóban: a tarkónál, a marnál, a derekában, vagy még hátrább, a térdben, vagy esetleg a csánkban),
  • egyenességéről, illetve ferdeségéről,
  • egyensúlyi helyzetéről,
  • lendületességéről.

Az információáramlás irányának különbözőségből fakad, hogy a támaszkodásnak a ló felé semmitmondónak, mondhatnánk szársegítségtől mentesnek kell lennie. Ezt írja le az a követelmény, hogy a támaszkodás erősségének a szár súlyával kell egyenlőnek lennie és ezért, ha a lovas keze és a ló szájszeglete között ennél erősebb a kapcsolat, akkor azt nem tekinthetjük helyes támaszkodásnak.

A támaszkodás semmitmondásából következik, hogy a támaszkodás nem egyenlő a száronléttel. A száronlét a keret elfogadását jelenti, a semmitmondó támaszkodás pedig nem jelölhet ki, semmifajta keretet. Ezért a száron lévő ló ugyan támaszkodhat, de a száronlétnek nem feltétele a támaszkodás, a támaszkodásban lévő ló viszont nem biztos, hogy száron is van.

A semmitmondó, a szár súlyának megfelelő támaszkodás alkalmazása sok gyakorlást igényel, mert azt csak független és elengedett ülés birtokában lehet megvalósítani. Ha a lovas nem ül egyensúlyban és emellett nem tudja testének minden izmát ellazítani az adott jármód akár nagyiramú meglovaglása során, akkor képtelen a helyes támaszkodás kialakítására és fenntartására, végeredményben pedig a ló állapotának érzékelésére.

Mivel valahonnan mégiscsak kell információt kapnia a lovasnak, ezért a helytelen támaszkodás többnyire azt eredményezi, hogy a lovas, ha a szeme sarkából is, de nézni saját lovát, ami viszont a lovat bizonytalanítja el, hiszen a lónak oda kell mennie, ahová lovasa néz és ha a lovas a lovat nézi, a ló nem tudja, hogy mi az elvárt menetirány.

A nagy testvér figyel

Azonban a támaszkodás nem lehet semmitmondó. Maga a megfigyelés, az obszerváció rendre készteti a lovat. Ezt talán azzal a példával lehet szemléltetni, hogy kiskutyámnak tilos a teraszon a kanapéra felülnie. Ennek ellenére mindig ott tanyázik, mindaddig, amíg ki nem lépek a teraszra. Abban a pillanatban, amikor tudja, hogy látom, leugrik a földre, az elvárásokhoz igazodik, mégpedig mindenfajta felszólítás nélkül is. Ugyanez a helyzet a nagyteljesítményű térfigyelő kamerákkal. Maga a kamerák jelenléte megfontoltságra, törvénykövető magatartásra ösztönzi az embereket. A ló pontosan érzi, hogy a támaszkodás célja a megfigyelés és így a támaszkodás önmagában is egyfajta rendet teremt.

Ebből azonban az következik, hogy a fiatal lónál, a támaszkodás felvétele óhatatlanul ellenállást vált ki, tiltakozik a folyamatos megfigyelés és az abból következő rend ellen, de ezt természetesnek kell elfogadnunk. Az ellenállás a lovas vezető szerepének elfogadásával szűnik meg, akkor amikor a lóban együttműködési szándék ébred. Azonban a támaszkodás rendteremtő mivoltából az is következik, hogy míg a támaszkodást a lónak kell felvennie, addig a támaszkodást a lovasnak kell fenntartania. Ha a ló megrövidíti, vagy oldalra fordítja nyakát, akkor ezt a lovas kezének ezt „le kell követnie” a támaszkodás fenntartásának érdekében, még akár a ököl hátra mozdításának árán is. A ló egyoldalúan nem szüntetheti meg a „nagy testvér figyel” helyzetet, hiszen ez a rend és a befolyás ló oldaláról történő egyoldalú beszüntetését jelenti, ami nyilvánvalóan megengedhetetlen. Olyan szép a magyar lovasnyelv! Nem azt mondja, hogy a kéz nem mozdulhat hátra, hanem azt, hogy nem hathat hátra és ez nagy különbség.

A támaszkodás a lovasképzés módszere

A lovaglásban az a legnehezebb, hogy a ló hátáról nem látszik a ló. A lovas csak érzésein keresztül tud hírt kapni arról, hogy milyen állapotban van lova. Az ember kétségtelenül kezével a legügyesebb. Ráadásul a lovasérzés tudatos tanulásának legegyszerűbb módszere az, hogy földről történő munkavégzés során a lovas a különböző érzésekre kiképzi saját kezét, ugyanis a földről történő munka az egyetlen, amikor a kiképző érez (mármint a kezével) de látja is a lovat. Lóra ülve azután ugyanazokat az érzéseket kell kezével megkeresnie a lovasnak, mint amit a korábbiakban már a földről megismert. Az érzések ilyen módon való tanulása hosszadalmas, de tudatos és részletekbe menő, ezért az igényes lovasnak megkerülhetetlen a földről történő munka, nem csak az érzések megismerése, de fenntartása és finomítása érdekében is. Az érzés a támaszkodáson keresztül érkezik a kézhez. A lovas azonban nem csak kezével tudja érzékelni a ló állapotát, hanem csizmájával is és a legképzettebb lovasok ülésükkel is. Ezért a képzett lovasoknak nincs feltétlenül szükségük a támaszkodásra. A támaszkodás nem a lókiképzés, hanem a lovasképzés módszere. Ha a lovas a földi munkával kiképzete és érzővé tette saját kezét, akkor lóra ülve csizmájának, majd ülésének érzéseivel azokat össze tudja hasonlítani és végeredményben a támaszkodás lesz az, amin keresztül saját, részleteket is érzékelni képes lovasérzését ki tudja fejleszteni.

A támaszkodáson ezen felül láttatja a lovas érzéseit és befolyását a lóra, ezért a támaszkodás megkövetelése segíti a lovastanár munkáját. A támaszkodáson keresztül a lovastanár is látja a ló állapotát és kívülről segíteni tudja tanítványának munkáját, a különböző érzések azonosítása során.

Szólj hozzá!

Hat szabály, amit lovasként sohase tévessz szem elől

2021. augusztus 18. 08:36 - kszpp

1. Törekedj az egyszerűségre
A természet egyszerű, a különlegességre való törekvés természetellenes, az csak a természettől elidegenedett ember sajátja és a ló számára érthetetlen. A különlegesség a pénzről szól, az egyszerűség a lóról.

2. Légy tisztában erősségeddel
Általános szabály, hogy ne a gyengeségeidet reszeld állandóan, hanem az erősségeidet fejleszd, az magával hozza a gyengeségek javulását is.

3. Alkoss lovaddal csapatot, partnerséget
A ló nem szolga, nem az emberi érdekek kiszolgálója. A lóra társként, családtagként, sőt a végén saját tested részeként kell tekinteni - csak így tudja a benne lévő értékeket, lehetőségeket teljes mértékben kifejleszteni. Ne ménesvezér akarj lenni, hanem kentaur, válj egy testté, egy gondolattá lovaddal!

4. Légy igényes
Tanulj, fejleszd magad, légy rendszerető, tiszta, következetes.

5. Ne válj lovas munkarobottá
Ne engedj fiatalkori álmaidból, hanem valósítsd azt meg. Ne válj a lovaglás rabszolgájává, ne dolgozd túl magad, hogy megtartsd testi, lelki motivációdat még évtizedek múltán is.

6. Légy szenvedélyes
A lovasérzés és annak fejlesztése a lókiképzés kulcsa. Az érzésekre csak szenvedélyes ember nyitott.

1 komment

Csizmasegítségek II.

2021. augusztus 03. 05:48 - kszpp

x_mg_9303-3_web.jpgA bejegyzés a Lovas Nemzetben megjelent előző cikkem folytatása, amit ide kattintva lehet megtalálni.

A csizmasegítségek tanítása

A fiatal ló képzése során, a csizmasegítségek tanításakor legelőször az előrehajtó csizmasegítség megértetése és elfogadtatása a feladat. A hogyan kérdés megválaszolása napjainkban nem egyszerű, ugyanis a fiatal ló képzése hagyományosan háromemberes munka, és ha két emberre kellett szorítkozni, akkor az már megalkuvásnak számított még néhány évtizeddel ezelőtt is. Alapesetben úgy a futószárazást (ostoros, futószáras, zabos), mint a lóra ülés kezdeti lépéseit is három lovas (három lóval: két idős ló és a betanítandó fiatal) végezte és a három ember összehangolt munkája jelentősen megkönnyítette az előrehajtó csizmasegítség megértését a fiatal ló számára. Az egyik idős ló a lovarda fala mellett, a legkülső patanyomon haladt, ugyanezen a patanyomon járt a fiatal ló, belül pedig, a lovarda falától számított második patanyomon, félig a fiatal előtt, félig mellette járt a másik idős ló, aminek a nyergéből akár vezetőszár használatával is segítették a fiatal ló folyamatos haladását – iram és iránytartását.

Manapság azonban más a helyzet, a fiatal ló képzése legtöbbször egy emberre hárul, és ezért több türelemre van szüksége a kiképzőnek, több időre van szüksége a fiatal lónak a megértésre, az elfogadásra: akár kétszer, háromszor annyi időre, mint amit az ötven-hetven évvel ezelőtti leírások megfogalmaznak. Ember-órában szinte nincs változás, ma sem lehet gyorsabban elvégezni azt, amit régen két-három ember – ráadásul összehangolt munkával – elvégzett. Ez ügyben hagyjuk a TSZ-romantikát: a lókiképzés sem nem bátorság kérdése, sem nem gyorsasági verseny, hanem szakma.

Az előrehajtó csizmasegítség megértetésének első lépése földről, a testbeszéddel együtt alkalmazott ostorsegítség elfogadtatása. Ezt viszonylag könnyen megérti a ló. Az ostor jelzését hangsegítséggel ajánlatos kiegészíteni. A kívánt jármód annak megnevezésével indul („lépés”, „ügetés”, „vágta”). Ezt futószárazásnál már az első alkalmaktól konzekvensen alkalmazni kell, és a ló ezt is hamar megérti, elsajátítja. Az átmeneteket a ló gyorsításával és lassításával kell végrehajtani. A gyorsításhoz alapvetően testbeszédet kell alkalmazni, a lónál jóval kisebb körön haladva, fokozni, vagy lassítani kell a futószárazó mozgását. Megértem, de nem vagyok híve a futószárazó lépő, ügető vagy vágtázó testbeszédének. Mindezen túlmenően a testbeszédet csettegéssel, vagy „hó” hangsegítséggel lehet kiegészíteni, ami azután szintén nagyon hasznos lesz a nyeregbe ülés után. Ha mindezeket nem csak megértette, de el is fogadta a ló, akkor kezdődhet magának a csizmasegítségnek a tanítása. Ha van segítő, akkor a nyeregben ülő lovas csizmasegítségeit a földről adott testbeszéddel és ostorsegítségekkel együttesen kell adni, mindaddig, amíg a földről adott segítségeket el nem lehet hagyni. Ha nincs földről segítség, akkor a hangsegítségeket kell segítségül hívni, hogy a ló megértse a csizma előre hajtó értelmét. A lovas pálcasegítséggel is próbálhatja a ló megértését egyszerűsíteni, de az sokszor félreérthető és zavaró a ló számára.

Az előrehajtó csizmasegítség tanítása során a legfontosabb, hogy a kiképző ne vessze szem elől a másodlagos segítségek adásának logikáját:

  • Másodlagos segítséget csak elsődleges segítséggel együtt lehet adni. A lovon ülve az ülés az elsődleges segítség.
  • A másodlagos segítséget (csizma, szár, hang, pálca) mindaddig kell adni, amíg az a kívánt reakciót nem eredményezi.
  • Ha a ló az elvártak szerint reagált, akkor a másodlagos segítséget azonnal be kell fejezni az elsődleges segítségek fenntartása mellett.
  • A másodlagos segítségek csökkentése, a ló érzékenyítése során a nagy segítségektől halad a kiképzés a kisebb segítségek felé. A kelleténél kisebb segítség érzékteleníti a lovat.
  • A határozottság és erőszak között nem a segítségadás mértéke a különbség, hanem annak lelki tartalma.

Az oldaltható csizmasegítség tanítása legtöbbször állóhelyben a far kiterelésével kezdődik. Az oldaltható csizmasegítség tanítását érdemes szintén először földről kezdeni.

A kiképzőnek el kell fogadnia, hogy a csizmasegítségeket csak évek hosszú munkájával lehet finomítani, a végén szinte láthatatlanná tenni.

Felvétel csizmával (másodlagos felvétel)

A lovaglás során, úgy álló helyzeteben, mint mozgás közben a hátulsó lábakra való többletteher-vétel két módon történhet: a ló testének a lábak fölé történő visszavételével, vagy a hátulsó lábak előre lovaglásával a súlypont, azaz a test alá. Az előbbi az elsődleges felvétel, ami lovas testsúlyának hátravételével, ezzel együtt a ló súlypontjának hátravételével és szárakkal történik. Ha ez megy, akkor a lovas megpróbálkozhat a másik lehetőséggel, a másodlagos felvétellel, ami a lovas testsúlyának hátravételével, ezzel együtt a ló súlypontjának hátravételével és a hátulsó lábakat előrehajtó csizmasegítséggel történik. A ló ennek hatására határozottan súlypont alá lép, a tolóerő radikálisan csökken, vagy elfogy, ami a ló lassulását, vagy megállását eredményezi.

Kézenfekvő persze a kérdés, hogy hogyan tudja eldönteni a ló, hogy a lovas a csizmasegítséget az iram fokozása, vagy a felvétel érdekében használja, honnan tudja, hogy a ló, hogy a csizmasegítséggel a lovas a tolóerőt vagy a hordozóerőt kívánja-e növelni? Onnan, hogy a lovas a csizmasegítség adása során hogyan kezeli a lóval közös súlypontot, azaz mit mond az ülés. A nagyobb iramhoz a lovasnak a hátulsó lábak tolóerejét kell fokoznia. Ha a hátulsó lábak aktivitásának fokozásával együtt a lovas előremozdítja súlypontját, az egyértelműen a tolóerő fokozásának igényét, az iram fokozásának igényét jelenti. Azonban, ha a hátulsó lábak aktivitásának fokozásával egyidejűleg a lovas a lóval közös súlypontot visszaveszi, az a hordozóerőt, a hátulsó lábak súlypont felé lépését fogja fokozni.

Csizma szár, szár csizma nélkül

A fiatal lovat eleinte szétválasztott segítségekkel kell lovagolni a segítségek értelmének biztos elsajátíttatása érdekében. Ez azt jelenti, hogy előrehajtó csizmasegítség adásakor a szárakkal feltétlenül engedni kell és fordítva, felvevő szársegítség alkalmazásakor a lovas csizmáját hatáson kívül helyezi. A szétválasztott segítségek elve persze oldalirányban is áll, a kiképzés ezen szakaszában a fordulatokat direkt szársegítségekkel célszerű végrehajtani, a vállakat a lovas még nem veszi segítségek közé, még nem alkalmazza a "külső szár - belső csizma" technikát.

A ló csizma és szár közé vétele

Ha a szétválasztott segítségeket elsajátította a ló, akkor kezdődhet a szárhoz lovaglás, a ló szárra állítása. A szárra állítás során a lovat segítségek közé kell venni. Nagy kérdés persze az, hogy mikét kell elképzelni a szárak és csizmák együttes hatását úgy, hogy azok ne legyenek egymásnak ellentmondók, szaknyelven kifejezve egybevágók. Úgy, hogy a csizma egyre inkább a hátulsó lábak aktivitást jelzi a lónak, nem pusztán az előre hajtást, miközben a szárak egyre inkább a súlypontot kontrollálják és nem pusztán a sebességet. 

Lovaglás szár és csizma nélkül

Végezetül pedig vissza kell térni az alapgondolathoz: a csizmasegítség másodlagos segítség, az csak az elsődleges segítség, az ülés segítségének érvényre jutását segíti ellenállás esetén. A teljesen képzett és együttműködő lónál sem a szárak, sem a csizmák segítségére nem szorul rá a lovas. A régi ábrázolásokon ez látszik: a lovasok szárak és csizmák használata nélkül lovagolnak. A modern lovasnak ugyanezt úgy lehet megfogalmazni, hogy amit felszerelés (kantár, csizma) nélkül, csak üléssel nem tud végrehajtani, arra még nincs teljesen kiképezve a ló, legyen az akár a legnehezebb feladat is.

Érzékelés a csizmával

Végezetül – bár a cikk a csizmasegítségekről szól – nem lehet említés nélkül hagyni azt, hogy csizmával nem csak segítségeket lehet adni, de érzékelni is lehet a ló állapotát. Pontosan ugyanúgy ahogyan a szárral. A szárral szintén segítségeket is lehet adni, de a támaszkodáson keresztül a lovas keze érzékelni tudja a ló elengedettségét, illetve merevségének helyét, egyenességét, egyensúlyi helyzetét és lendületét. Az „iskolázott csizma” ugyanerre képes. A különbség csupán az érzékelés irányában van. Míg a szár előlről hátulra érzékel és például a merevség esetén csak a merevség helyéig érzékel, a merevség mögötti részről nincs információja, addig a csizma hátulról előre érzi ugyanezt.

Szólj hozzá!

Csizmasegítségek

2021. július 07. 08:56 - patkószeg

x_mg_9303-3_web.jpgLegtöbb szó a szársegítsgékről esik és a különböző csizmasegítségek mintha mindig háttérbe szorulnának. Pedig azokat nemcsak, hogy el kell sajátítani, de alkalmazásuk során az ülés és a szárak segítségeivel is összhangba kell hozni. A csizmasegítségek arra valók, hogy a lovas szabályozni tudja a hátulsó lábak által kifejtett erő mértékét és annak irányát.

A csizmasegítség értelmezése

A csizmasegítségek kapcsán mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy ez ügyben a szaknyelv hagyománya kissé pontatlan. A katonai hagyomány, amit a szakkönyvekben is követni lehet ugyanis az, hogy sokszor combsegítség kifejezést használ a csizmasegítség kifejezés helyett, azaz a modern olvasónak a combsegítség kifejezés esetén értelmezni kell, hogy az valóban a combra, vagy a csizmára vonatkozik-e és csupán pongyola germanizmussal áll-e szemben az olvasó és a szerző eredetileg alsócomb értelemben gondolt a csizmára. „A léptető vagy hajtó combsegítség rövid ütés a hevederen a csizmával...” – írja például Kókay és hát nyilvánvalóan a csizmára gondol, nem a lovas combjára. Napjaink lovas szakembereinek ezért azt ajánlom, hogy a szaknyelv alkalmazása során, a könnyű érthetőség érdekében, a comb és csizma segítségek kifejezéseket precízen különböztessék meg.

A csizma csak másodlagos segítség

A tényleges comb és csizmasegítségek között ugyanis elvi különbség van. Míg a comb az üléshez tartozik (az ülés térdtől térdig tart) és mint ilyen az elsődleges segítségek kategóriájába tartozik, addig a csizmasegítség másodlagos segítség és ezért a ló és lovas számára is megtanulandók, vagyis azok nem magától értetődők sem a ló, sem a lovas számára. Míg a testbeszédet – így az ülés segítségeit – a ló születéstől fogva érti, addig bizony sok és nagy türelmet igénylő munka, míg a ló lassacskán megérti a különböző csizmasegítségeket. Példakét lehet említeni azt, hogy a záró csizma előrehajtó értelmét a fiatal ló huzamos ideig nem érti és így záró csizma hatására nem is megy előre: a lovasnak fel kell ismernie, hogy ez nem azért történik, mert a ló ellenáll, hanem azért, mert nem érti a lovas szándékát.

Az érző csizma

A csizma hatékonysága, annak befolyása nem a segítségadás erejétől függ, hanem sokkal inkább attól, hogy mennyire érző a lovas csizmája. A lovasnak tudatosan kell megkülönböztetnie azt, hogy az azonos oldali, vagy az ellenoldali hátulsó lábra, illetve, hogy a földön, vagy a levegőben lévő lábra akar hatni.

Az érző csizma információt ad a lovasnak a ló elengedettségéről, egyenességéről, egyensúlyáról, lendületéről. Ez azt jelenti, hogy a lovas a vonatkozó érzést nem csak a támaszkodáson, azaz a kezén keresztül, vagy az ülése által érzékeli, hanem a csizmáival is.

A csizma érzése végül pedig abban fog kifejezésre jutni, hogy – másodlagos segítség lévén – abbahagyja kifejtett tevékenységét annak érvényesülésekor.

A csizmasegítségek fajtái

Mivel a csizmasegítség másodlagos segítség, ezért alkalmazása a ló számára érthetetlen az elsődleges segítség, az ülés segítsége nélkül. Sőt, azt is állíthatjuk, hogy a különböző csizmasegítségeket sokszor nem a segítségadás módja, vagy helye, hanem az ülés segítsége fogja egymástól megkülönböztetni a ló számára. A csizma hathat a hevederen, vagy a heveder mögött, de a szofisztikált kiképző megkülönböztet nyomóerőt és vibrációt is.

  • Előrehajtó csizmasegítségek: inkább a hevederen adott és inkább csizmaütéssel vagy vibrációval adott segítség, ami a csizmával azonos oldali hátulsó lábra hat. A hajlítás külső és belső oldalán egyaránt lehet adni. Az előrehajtó csizmasegítség a hátulsó láb aktivitásának mértékét szabályozza.
  • A ló sebességét fokozó csizmasegítség: egyfajta előrehajtó csizmasegítség, a ló és lovas közös súlypontjának előremozdításával egyidejűleg (velemenő felsőtest). A segítség a ló hátulsó lábának tolóerejét, a hátulsó lábak hátralendülésének mértékét növeli. A segítségadás optimális pillanata a láb talajra érése után adódik.
  • Hordozóerőt, súlypont felé lépést fokozó csizmasegítség: egyfajta előrehajtó csizmasegítség, a ló és lovas közös súlypontjának változatlanul tartásával. A segítségadás optimális pillanata a láb talajról való felemelése.
  • Összeszedő csizmasegítség: egyfajta előrehajtó csizmasegítség, a ló és lovas közös súlypontjának változatlanul tartásával, ami csökkenti a hátulsó láb hátralendülésének szögét. A csizmasegítség a hátulsó láb hamarabb történő felemelésére ösztönzi a lovat, ezért azt a földön lévő lábra kell adni.
  • Oldaltható csizmasegítség: általában a heveder mögött és inkább nyomással adott segítség. Meg kell jegyezni, hogy a hátulsó lábak helyesen csak a csípők vonalára merőlegesen mozoghatnak, mert az ettől eltérő irányba lépő láb nem tud erőt felvenni. A helytelen irányba lépő lábat a csánk csavarásáról lehet felismerni. Az oldaltható csizmasegítség a hátulsó lábak aktivitásának irányát szabályozza.
  • Keret tartó csizma: egyfajta oldaltható csizmasegítség, a csípők vonalának merőlegesétől kifelé lépő láb mozgásirányát korrigálja. A segítségadás időpontja az azonos oldali hátulsó láb talajról való felemelkedése.
  • Ellentartó csizma: egyfajta oldatható csizmasegítség, az ellenoldali(!) csizma a csípők vonalának merőlegesétől befelé lépő láb mozgásirányát korrigálja. A segítségadás időpontja az ellenoldali hátulsó láb talajról való felemelkedése.
  • Belső hajlító csizmasegítség: egyfajta oldaltható, hevederen (!) adott csizmasegítség. A ló gerincoszlopát téríti ki azzal a céllal, hogy a ló befelé fordítsa csípőjét (belső csípőjét befelé és előre tolja), ezzel pedig megváltozzon a hátulsó lábak aktivitásának iránya. A segítség a vállak menetirányát is szabályozza.
  • Külső hajlító csizmasegítség: egyfajta oldaltható csizmasegítség, a ló csípőjét befelé fordítja.
1 komment

Ismét az egyenességről

2021. június 09. 07:08 - patkószeg

x_mg_9388-1_web.jpg

Az elengedettség, egyenesség, egyensúly hármasából legnehezebb megérteni és megérezni az egyenességet.

Az ugyanis világos, hogy miért kell elengedettnek lennie a lónak, hiszen a merev ló sem testében, sem lelkében nem együttműködő. Merevségben a ló nem használja természetesen magát, ami testi-lelki sérülésekhez, idő előtti elhasználódáshoz vezet. Az érthetőséget erősíti, hogy a feszességet viszonylag egyszerű látni is és viszonylag egyszerű a ló hátáról is megérezni.

Ugyanez áll az egyensúlyra is. Egyensúly hiányában a ló természetellenes helyzetben van, sérülésveszélye nagy, hiszen az elülső végtagok túlterheltek. Egyensúly hiányában a ló képtelen az együttműködésre, ezért egyensúly hiányában a lovas valójában ellenkezésre tanítja lovát. Az egyensúly hiánya könnyen felfedezhető a látvány alapján, mert az egyensúly hiányában a ló előre dől, az elülső lába nem függőleges, a vállak túlmennek a patákon, a hátulsó lábak pedig kimaradnak. Nyeregből a lovas azt érzi, hogy a ló a szárba dől, a sebesség kontrollálása problémás.

Mindez az egyenességgel nem így áll. A ferdeség sokszor nehezen látható a földről és gyakran nyeregből is nehezen érzékelhető. Ráadásul nem is kézenfekvő, hogy miért is kell egyenesnek lennie a lónak.

De hát mi is az egyenesség?

Legtöbbször azt mondják, hogy az a ló egyenes, amelyik két patanyomon jár, azaz akkor egyenes a ló, ha hátulsó lábai pontosan az elülső lábak patanyom vonalain haladnak, ellenkező esetben pedig ferde. Ez nem rossz közelítés, de nyilvánvaló egyszerűsítés, hiszen a hárompatanyomon történő munkavégzés során – a vállat be és farat be gyakorlatok során – is egyenesnek kell lennie a lónak, azaz az egyenesség kérdése a kétpatanyomon való járásnál összetettebb.

Valójában az a ló egyenes, amelyiknek gerincoszlopa a hátulsó lábak aktivitásához képest jó irányban áll, mégpedig minden szakaszában. Az egyenesség problémája ugyanis ahhoz a kihíváshoz hasonlítható, mint amikor a cipőfűzőt a végénél fogva szeretnénk előre tolni. A próbálkozás csak addig lehet sikeres, amíg a tolóerő pontosan hosszirányban éri a szerény tartással rendelkező cipőfűzőt, ha az csupán egy helyen is elferdül, bebicskázik, azaz elveszti egyenességét, akkor a lehetetlenség a feladat megoldása. A lónál ugyanez a helyzet. Ha a ló rugalmas gerincoszlopa, akár csak egy szakaszában is rossz irányban áll a tolóerőhöz képest, ha a csigolyák nem pontosan jó irányban követik egymást, akkor a ló teste elveszti működőképességét, a ló ügyetlenné válik és megszűnik együttműködési képessége: sem a hátulsó lábak tolóereje nem tud végighaladni a ló gerincoszlopán és eljutni a zabláig, de a zabla hatása sem tud eljutni a hátulsó lábakig.

A ferdeségben a ló egyik hátulsó lábát és azonos oldali elülső lábát erősebben terheli, mint a másikat. A ferdeségben megszűnik a négy láb egyenlő teherviselésének természetessége, mert az egymás melletti lábak különböző mértékben terheltek, ezért az egyenességet, illetve annak hiányát az oldalirányú egyensúllyal, illetve annak hiányával lehet azonosítani.

Miből lehet a ferdeségre következtetni?

A ferdeségben (az oldalirányú egyensúly hiányában) a ló hosszirányban is elveszti egyensúlyát, hiszen a gerincoszlopában az erő sem hátulról előre (lendület), sem előről hátrafelé (felvevő segítség) nem tud végighaladni. A természetellenes helyzetben az elsietős ló izgatottá válik és gurulni kezd, a visszatartós ló merevvé válik és hátulsó lábainak inaktivitásával reagál. Az egyenesség helyreállításával az elsietős ló visszalassul munka iramra, a visszatartós ló pedig élénkké válik és felgyorsul munkairamra. A két eset tulajdonképpen egyforma, azok csupán abban különböznek, hogy napjainkban az ideges elsietést rendszeresen összekeverik az élénk lendületességgel, mert a modern ember önmaga is idegesen, pörgősen zaklatott, mindent és azonnal akar, nem pedig nyugodt és hatékony, régies szóval ütemes.

A ferdeségre abból is lehet következtetni, hogy a ló nem egyformán fordítható jobbra és balra. Amelyik irányban könnyebben fordítható, abba az irányba esik ki a válla, az a túlterhelt oldal. Ez általában a bal oldal. A különböző fordíthatóság úgy is érzékelhető, hogy az egyik irányban befelé vállaz a ló, azaz az íveket szűkíti, a másik irányban viszont kifelé sodródik. Ez különösen vágtában és zárt helyen érvényesül. Ha például balra esik ki a fiatal ló válla, akkor a jobb fordulóktól tartva (saját ügyetlenségét érzékelve) jobb kézre sokszor nehezen vállalja a vágtát. Ilyen esetben a jobb oldalt bajos oldalnak nevezzük.

Ferdeségre lehet következtetni az ütemhibából is. A túlterhelt hátulsó rövidebbet lép, hiszen ez a láb hord, a másik tol. Legtöbbször ez a bal hátulsó láb, ami a ferdeségben egyre erősebb, míg – általában a jobb hátulsó – kevésbé erősödik. Amikor a jobb hátulsónak kellene mégiscsak a súlyt hordania, az nem szívesen veszi fel a súlyt és – leglátványosabban bal oldaljárásban – a ló szinte sántának látszik. A lónak valójában nincs semmi baja, csak ferde és a ferdeségben különbözőképpen erősödött a két hátulsó lába.

A ferdeségre az egyenlőtlen szárerőből is lehet következtetni, amelyik oldalon a szárban többletteher van, az az oldal a túlterhelt, ez a merev oldal. (Így megkülönböztetjük a merev és a bajos oldalt.)

Mit lehet tenni a ferdeség esetén?

Az egyenességet végső soron a hajlító munka alakítja ki, de míg a ló nem hajlítható, addig, Josipovich Zsigmond szerint, ideiglenesen kell kiegyenesíteni a lovat. Az ideiglenes egyenesség abban különbözik a végleges egyenességtől, hogy az egyrészről hajlítás nélkül történik, másrészről az ideiglenesen kiegyenesített ló, a lovas vonatkozó aktivitásának befejezésével ismét elveszti egyenességét. A hajlítómunkával kiegyenesített ló teste szimmetrikussá válik, hátulsó lábai egyforma erősre fejlesztettek, így a lónak nincs oka egyik hátulsó lábának kedvezni és nincs késztetése a ferdeségre. Ez lesz az alapja az önhordásnak, végül az öntartásnak.

Az ideiglenes egyenesség kialakítása vállvezetéssel történik, a vállat a bajos oldal felé kell kis mértékben vezetni mindaddig, amíg helyre nem áll az egyenesség. Ezt a lovas legegyszerűbben a felvehetőségben, azaz a sebesség egyszerűvé váló kontorllálhatóságában érzi meg. Az egyenes ló teste elkezd működni és a lovas befolyása ugrásszerűen nő.

Az ideiglenes egyenesség birtokában lehet megkezdeni a lendület kialakítását, hiszen a felvehetőség a hátulsó láb aktivizálásának kulcsa. A lendület birtokában pedig megkezdhető a hajlító munka, ami a végső egyenesség, ezzel együtt a ló ügyességének és önálló magabiztosságának kialakítását szolgálja.

Szólj hozzá!

Mitől jó, vagy hibás a piaffe?

2021. május 14. 13:49 - patkószeg

x_mg_6590-1_web.jpg

A piaffe, mint a díjlovaglás egyik csúcsfeladata, igen összetett kihívás elé állítja lovat és kiképzőjét. Összetettségében mutatkozik meg a kiképző szemlélete és éveken át végzett munkájának minősége: maga a kiképzés módszere és menete, valamint annak precíz végrehajtása. De pont az összetettsége miatt nehéz megítélése, bírálata is.

Nemo perfectus souls deus

Senki sem tökéletes, csak az isten, ezért mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy tökéletes performance nincs. A lovaglás művészete mindig jelen idejű, így apróbb-nagyobb tökéletlensége mindig lesz, ezért adott lónál egyszeri megfigyeléssel legtöbbször nehéz következtetést levonni a piaffe minőségére vonatkozólag.

Másrészről azt is előre kell bocsátanom, hogy bár általában azt gondolják, hogy van jó piaffe és rossz piaffe, mégis a különböző lótípusok, különböző képpen hajtják végre helyesen a feladatot: különbözőségük nem jelent minőségi különbséget, nem lehet azt mondani, hogy ez jobb, az meg rosszabb. Az ibériai lovak ágyéka nem annyira kötött, ezért medencéjüket könnyebben „maguk alá fordítják”, míg például a magyar fajták inkább a csípőízületüket szeretik meghajlítani, de vannak olyan lovak is, amelyek a térd- és csánkhajlításban erősek. Ezek más és más végeredményre vezetnek, amelyek egyformán jónak nevezhetők. Persze a versenyeken egyfajta piaffe feladatot preferálnak, de ennek nem kell bedőlni, mert ez sportpolitikai érdekeket, pontosabban fogalmazva, a német és észak-európai lótenyésztés érdekeit szolgálja. Ezzel szemben a ló alapadottságát és piaffe stílusát nem csak azért kell megfigyelni, hogy azt az adott lónál jellegzetességként elfogadjuk, hanem azért is mert a négy ízületet külön-külön kell hajlékonnyá tenni és így fel lehet fedezni, hogy melyiket egyszerűbb, melyiket nehezebb hajlítani, hogy végül a lehető legtökéletesebb konchajlításhoz jussunk.

A piaffe célja

A piaffe nem más, mint ügetés végletes összeszedettségben. A végletesség hosszadalmas előkészítést igényel a ló ügyességének fejlesztésével, az izmok, a szalagok és inak tudatos, éveken át tartó nyújtásával, ami végül kellően erőssé és hajlékonnyá teszi a lovat. Az összeszedettség pedig tényleges, azaz helyes összeszedettséget jelent, nem pedig összehúzottságot, kráglit. A helyes összeszedettség az, amikor a ló hátulsó lába összes ízületének meghajlításával (a konchajlítással) saját és lovasa súlyának többségét felveszi, ennek következtében vállai megkönnyülnek, hogy fordulékonysága drasztikusan erősödjék. Ha az összeszedettség feltétele nem teljesül, nincs konchajlítás és a vállak nem könnyülnek meg, akkor nem beszélhetünk piaffe-ról csupán állóhelyben végzett mozgásról.

A piaffe a ló vágtában történő összeszedettségét készíti elő. A lókiképzés végén ugyanis mindenre vágtában kell képesnek lennie a lónak, mert vágtában mindent gyorsabban tud végrehajtani a ló, például gyorsabban tud megfordulni, mint ügetésben, vagy lépésben. Azért kell piaffe-ozni, azért kell ügetésben végletesen összeszedni a lovat, mert ami összeszedettséget nem tud elérni a lovas ügetésben, arra vágtában sem képes. A piaffe párjai vágtában a kétütemű iskolavágták: a redopp, a terre a terre és a mezair. (A passage párja a négyütemű iskolavágta.)

A konchajlítás határa

A piaffe kapcsán meg kell jegyezni, hogy a konchajlításnak van fizikai határa. A hátulsó láb inai és szalagjai nem nyújthatók a végtelenségig, ezért minden ló csak bizonyos mértékig tudja hátulsó lábának ízületeit behajlítani. Ha ezt a határt a ló elérte, akkor hátulsó lábait már nem tudja felemelni a földről és azok mozgása leáll – optimális esetben – iskolaálljba (féllevede-be), vagy levade-be megy át.

Átmenetek lovaglása

A piaffe másik célja a ló tornáztatása iskolaegyensúlyban. A képzett ló képes a piaffe feladatot úgy hajlítottan egyenes, mint vállat be és farat be helyzetben végrehajtani, valamint perdülésben bemutatni. A hajlítás nélküli piaffe feladatra elvileg csak az összes hajlított helyzetben való feladatvégrehajtásra már kiképzett ló alkalmas. Mindezeken túlmenően a piaffe-ból az összes átmenetre képesnek kell lennie a lónak: az állj, iskolaállj, lépés, iskolalépés, ügetés, iskolaügetés, passage és az iskolavágták különböző formáiba való átmenetre. A jó piaffe javítja a ló alapjármódját ügetésben, míg a rossz piaffe lerombolja azt. 

A piaffe

„A magasiskola alapját képező piaffe fokozottan ültetett, helyben végzett, tagolt iskolaügetés, amelynél az elülső lábak alkarjai megközelítik a vízszintes vonalat, míg a mély konchajlítású hátulsók a teher nagyobb részét viselően csupán csűdízületig emelkednek. A lábsorrendje kifejezett, tiszta és az iskolaügetésnél lassúbb ütemű. Az egyik harántellenes lábpár egyidejű földhöz érésekor a másik harántellenes lábpár pontosan egy időben emelkedik. A felemelt lábpár a levegőben kissé kitart és az ezáltal előállott lassúbb ütemű tagoltság egyformán állandó. A ló törzse – a hát határozott felemelkedése mellett – a mozdulatlanság látszatát kelti, felső vonala előről hátrafelé lejt, a ló eleje megnőttnek tűnik, nyaka és feje a fokozott konchajlítás következtében feligazított, a torokél a függőlegest közelíti. A törzs nyugalma a hátulsó ízületek nagyfokú hajlítottságának következménye. A ló lábai puhán, gyengéden emelkednek és ilyen módon hangtalanul érnek földet.” – írja a Lovaglás és hajtás című könyv.

A piaffe igen összetett feladat, ezért sokfajta helytelen piaffe létezik:

  • A ló vonal mögött van és nem lehet, vagy nehézkes az előre indulás. A ló ilyenkor túlságosan hátradől, a csizmával szemben ellenkezik.
  • A ló nem nyugodt.
  • A ló nem ütemes, vontatott, vagy ütem felett mozog, esetleg üteme változó.
  • A ló mozgása nem tiszta kétütemű, járása nem az ügetésre jellemző. A tiszta járáshoz nem csak a lábsorrend, de súlypontjának ütemes megemelése is hozzátartozik.
  • A ló nem lendületes, a keret szűk, nyaka nem nyújtható, azaz nem „előrefelé” van.
  • A ló a zablára dől.
  • A ló oldalirányba imbolyog.
  • A ló túlmegy a vállán, földön lévő patájánál válla előrébb van. Az ilyen piaffe még akkor is helytelen, ha a feladat végrehajtása során ültetettsége látványos.
  • A ló túlságosan feligazított, földön lévő patájánál válla hátrébb van, aminek következtében marja lenyomódik, hátulsó lábai kimaradnak.

A jó piaffe során a konchajlítás határozott, a ló hátrafelé „lejt”, a hát megemelkedik, a vállak megkönnyülnek, az elülső lábak a ló adottságainak megfelelően magasabbra (optimális esetben vízszintesig) emelkednek, a konchajlítás eredményeként a ló erősen feligazított.

Szólj hozzá!

Túlzásba vitt szorgalom

2021. április 22. 11:04 - patkószeg

A minőségi lókiképzés hozzáértés kérdése. Sokszor lehet tapasztalni (mert nagy a kísértés), hogy a kiképzői(!) tökéletlenséget a szorgalom szinte végletekig való fokozásával próbálják helyettesíteni: hosszadalmas edzések, az adott feladat végtelen ismétlése, napi többszöri munka (akár versenynapon is), heti hat-hét nap gyakorlás, stb. Ez az út azonban járhatatlan, ez az út nem fog sikerre vezetni. A túlzásba vitt szorgalom, pótcselekvésnek jó, a lelkiismeretet el lehet vele altatni, sőt megágyaz a probléma lóra való áthárításának, de a rossz gyakorlása, csak rossz eredményre vezethet mégha milliószor is próbálkoznak vele.

Szólj hozzá!

A lovasember bátor

2021. április 17. 11:10 - patkószeg

No, nem abban, amiben általában gondolják. Nem a ló hátán kell bátorságot tanúsítani, hiszen a ló hátán a kockázat vállalása tízből tizenegyszer csupán vakmerőség, vagy a veszély fel nem ismerése, azaz a szakmaiság hiánya. A hozzáértés leginkább abban áll, hogy nincs rizikó (azaz a ló átengedő, hétköznapi kifejezéssel élve: nyugodtan engedelmes) és így a lovasnak semmilyen bátorságról nem kell tanúbizonyságot tennie. A ló hátán félni helyes érzés, az a befolyás hiányát jelzi. Ezért nem a félelmet kell legyőzni (bár sokan szeretik a félelem végén érkező boldogságot, az adrenalin után érkező endorfint), szóval nem a félelmet kell legyőzni, hanem olyan helyzetet kell teremteni (befolyást kell szerezni), amiben fel sem merül a félelem kérdése.

A lovasember ezzel szemben abban bátor, hogy a lóval való munkát, legtöbbször saját munkáját feketén-fehéren értékeli, gondolkodásában nincs megalkuvás, mindig elvszerű és mindig következetes. Suskus nincs. Na ehhez kell bátorság.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása