Kis Tuskát úgy kb. másfél évtizede ismerem. Édesapja, Tuska Pál hívott meg még annak idején egy military országos bajnokságra a díjlovaglás bírálatára, hogy melyikre, arra pontosan már nem emlékszem. Örömmel fogadtam, hiszen Tuska Pál azon kevés magyar lovasok között van, akik sikeresen teljesítettek olimpiai pályát.

Szóval a kis Tuskát, a kis Palit azon az ominózus versenyen ismertem meg: még nem volt tíz éves és korengedéllyel versenyzett. Hosszú idő telt el azóta, de a név változatlan maradt, mindannyian, mondhatom, hogy az egész lovas társadalom Palkót csak, mint a kis Tuska szólította, nevezte. Enyhe „zavart” ugyan okozott a másik Tuska fiú, Péter „színre lépése”, de a lényegen ez sem változtatott.

A hét végén Palkó az országos bajnokságon, talán a legkiegyensúlyozottabb, sokak szerint a legfolyamatosabb versenyzéssel lett második, ami önmagában rendkívül tiszteletre méltó eredmény, különösen a lehetőségeket tekintve. Mindehhez adódik az utolsó versenyszám eseménye, ami kapcsán – diplomatikusan fogalmazva – azt jelenhetjük ki, hogy elpártolt Palkótól a sportszerencse, a teljesítményekben tulajdonképpen a magyar bajnoki cím is benne volt.

Bejegyzésemet azért írom, hogy a furcsa szituációban tanúsított sportszerű magatartásáért a jövőben az ifjabb Tuska kifejezést használjátok, kedves lovasbarátaim, a kis Tuskát felejtsük el!