Február 3-án és 4-én hétvégi kurzusra érkezik meghívásomra hazánkba Bent Branderup, a kortárs lovas mesterek egyik legnagyobbika. Magasiskolája, az Academic Art of Riding több, mint háromszáz taggal Európa legnagyobb létszámú intézménye.

Bent Branderup nagymester

Egészen korai gyermekkorától a lovak és a lovaglás elkötelezettje. Etnológusnak készült, ezen belül a gazdálkodás lovaskultúrájához kapcsolódó etnológia érdekelte, ezért körbeutazta Európát, hogy megismerkedjen a különböző stílusokkal. Így járt Lengyelországban, Izlandon, de Magyarországon is tanulmányozta a csikósok életét, lovaglási szokásaikat, felszereléseiket, lókiképzési módszereiket. Végül Spanyolországban az Escuela Andaluza del Arte Ecuestre lovasiskolában lovagolt. Lehetősége volt órákat venni a legendás ménen, Jerezanón, amiről később az iskola egyik istállóját is elnevezték. Tanárai Don Alvaro Domecq és Don Javier Garcia Romero voltak. Később szoros szakmai kapcsolatba került Nuno Oliveirával, majd Egon von Neindorffal, a XX. század két legünnepeltebb lovas mesterével. Kapcsolata Egon von Neindorffal számunkra azért fontos, mert mesterei és így stílusa a legmagasabb minőségű magyar-osztrák lovaskultúrára vezethető vissza.

Az Academic Art of Riding az öt nagy lovasmester Xenophon, Pluvinel, Newcastle, Guérinière és Steinbrecht elvei alapján folytatja tevékenységét, azzal a céllal, hogy a régmúlt lovasművészete ismét élővé váljék.

Mi a magasiskola?

Sokan a magasiskolát a Bécsi Spanyoliskolával azonosítják, a szélesebb látókörűek pedig a négy nagy európai magasiskolával, a bécsi mellett a jerezi, a saumuri és a lisszaboni magasiskolával, pontosabban azok leglátványosabb feladataival, az iskolaugrásokkal. De ez így túlzó egyszerűsítés, mégpedig olyan egyszerűsítés, ami a lényegről eltereli a figyelmet.

A magasiskola, mint ahogyan a neve is mutatja, oktatási intézmény - a lovaglás akadémiája, a lovaglás egyeteme és mint ilyen a szakma legmagasabb művelésének és a magaskultúra fenntartásának színhelye. Ennek megfelelően a magasiskolai lovaglás nem egyfajta szakág. Ahogyan a mérnök nem burkoló, nem kőműves és nem ács, hanem olyan szakember, aki minden résszakmát a legmagasabb szinten ismer, ahogyan az agrármérnök a mezőgazdasági résszakmák legjobb ismerője, úgy a magasiskolai lovas sem sorolható be egyik szakág művelőjének sem, műveltsége általános és mindenre kiterjedő.

A magasiskolák a nagy klasszikus mesterek alapgondolatát ápolják, azt, hogy a ló- és lovasképzés célja a kizárólag üléssel való lovaglásra való törekvés. Teoretikusan persze a közkultúrában is mindannyian üléssel lovagolunk, de ez a gyakorlatban távolról sincs így, hiszen maguk az ülés segítségei is feledésbe merültek és kevés kivételtől eltekintve az ülés érzéseit, segítségeit sehol sem oktatják.

A magasiskola lovasa üléssel tudja:

• a ló alakját (feligazítottságát, hajlítottságát) meghatározni
• a ló sebességét, menetirányát és egyensúlyát meghatározni
• a konchajlítást és a mar megemelkedését kialakítani

Megjegyzendő, hogy a campagne lovaglásban, azaz a sportlovaglásban elegendő az első kettő kritériumnak való megfelelés, de ha valaki ezt be tudja mutatni, a mai korban már kivételesnek számít. Ez ügyben szeretnék emlékeztetni George Morris - a vadászülés atyjaként számon tartott amerikai lovas, az 1960-as római olimpia csapatezüst érem egyik díjazottja - mondására, amikor meghívásra Kaposváron az ugró keretnek tartott edzést. A bemelegítés után megállított minden lovast és azt mondta, hogy ameddig a lovasok nem tudnak mindhárom jármódban odadobott száron lovagolni, addig ő nem tud nekik semmit sem tanítani.

Persze meg kell jegyezni, hogy az ülés érzését és annak feladatait csak nagyon hosszú képzés eredményeként tudja elsajátítani még a tehetséges lovas is. Ezért az ülés segítségeinek megtanulására csak kitartó, végletesen motivált lovas képes. Az ülés segítségeinek megtanulása intelligenciát feltételez úgy a mozgáskultúrában, mint érzelmileg és szellemileg is. Kizárólag üléssel csak kivételesen képzett lovasok tudnak lovagolni, akikre kultúránk szava: a lovag.

Magasiskola és a versenysport

George Morris persze könnyen tehette kijelentését, hiszen mestere Némethy Bertalan magasiskolai képzettséggel rendelkezett és így önmaga is mesteri lovas volt. Feltehető ugyan a kérdés, hogy miért nevezem Némethy Bertalant magasiskolai lovasnak, hiszen nincs dokumentálva, hogy földfeletti munkát is végzett volna, de ismét szeretném hangsúlyozni, hogy a magasiskola nem az iskolaugrásokról szól, hanem az üléssel történő lovaglásról. Pont Némethy Bertalan a példa arra, hogy a magasiskola milyen hatással van a versenysportra. Némethy az ugrósportban kezdett dolgozni, hisz amerikában erre volt igény, de ha a sors militarylovasnak sodorta volna, vagy díjlovasnak, akkor ugyanúgy megállta volna a helyét, ugyanolyan nagyot alkotott volna, mint díjugratásban. A magyar huszártisztek magasiskolai műveltséggel rendelkeztek, ezért lett Endrődy a military sport, Hazslinszky-Krull a díjlovaglás megújítója. (A mérnök ugyanolyan jól ért a falazáshoz, mint a burkoláshoz, vagy az ácsoláshoz.) Itt kell megjegyezni, hogy ez olyannyira természetes megközelítése volt elődeinknek, hogy a berlini olimpia military keretébe a díjlovas és ugrókeretből jelölték a lovasokat.

Magyar magasiskolát!

A kérdés valójában az, el tudjuk-e képzelni, hogy eredményesen művelhetünk bármilyen szakmát anélkül, hogy ne lenne magas szintű tanintézmény, ami vezető szerepet töltene be a szakmában? Nem, a lovaskultúra fellendítése és a lovassport eredményessé tétele érdekében ezért megkerülhetetlen, hogy ismét magasiskola kerüljön felállításra. A kijelentés persze csak úgy igaz, hogy egyből hozzátesszük, a magasiskolát nem a formák, hanem a tartalom teszi azzá, ami. Mint a lovaglás és lókiképzés minden más területén - itt is igaz, hogy a külső formáktól (a ruházat, felszerelés, vagy az iskolaugrásokhoz hasonló feladatok bemutatása) nem lehet eljutni a tartalomig, sőt a forma erőltetése megakadályozza a tényleges tartalomhoz való eljutást, de a tartalom, a minőség önmagától egy bizonyos formát eredményez. Ráadásul a magasiskolánál a formalizmus erőltetése kontraproduktív, nevetségessé teszi a magasiskolát, sőt, távolivá és értelmetlenné teszi a sportolók számára, hiszen nem tudnak a magasiskolától, annak szakembereitől segítséget kapni kiemelkedő teljesítmény eléréséhez. És hát, mi más értelme is lenne a magasiskolának, mintsem a közkultúra színvonalának emelése! Ha erre érdemtelen, akkor a vonatkozó erőfeszítések puszta pénzkidobásnak tekinthetőek.

A magasiskola lényege tehát az üléssel történő lovaglás. Ne hagyja senki megtéveszteni magát: az iskolajármódok lovaglása, a pilárok közötti munka, az iskolaugrások nem feltétlenül jelentenek magasiskolát, mert annak nem ez a valódi lényege. Hiába piaffe-ozik vagy lovagolja passage-ban a lovát bárki, hiába képes levade-ot vagy akár még iskolaugrásokat is bemutatni, ez nem magasiskola, amíg nem azt a célt szolgálja, hogy a lovas kizárólag üléssel lovagoljon és addig a magasiskola szempontjából ezek a feladatok teljesen értéktelenek – mese habbal, show, harc a figyelemért. Karikatúrái csupán a valódi magasiskola értékeinek.

Továbbá oktatni mindenki csak azt tudja, amit maga is ismer. Éppen ezért magasiskolát csak olyan ember működtethet, a magasiskolában csak olyan tanárok oktathatnak, akik maguk is a legmagasabb képzettséggel, mestertől származó végzettséggel rendelkeznek. Ez a lovaglásban ugyanúgy van, mint minden más szakmában. És bár a lovaglásban, különösen kis hazánkban nagy hagyománya van annak, hogy a tanítvány nevezze meg mesterét, mégis azt kell állítani, hogy ez valójában évezredek óta fordítva működik, csak a mester nevezheti meg tanítványát, csak a mester az, aki tanítványát “nevére veheti”. Általában is igaz, hogy lovaglást csak attól érdemes tanulni, aki mestertől tanulta a szakmát, de a magasiskolában ennek különleges szerepe van.

Végezetül a tenyésztés sem nékülözheti a magasiskolát. Honnan is lehetne egyébként tudni, hogy hol tart az adott tenyészet minősége, mi másból is lehetne tudni, hogy jó, vagy rossz elképzeléssel zajlik a ménes szakmai munkája, mint abból, hogy a lovak magasiskolai próbája is megtörténik.

A legnagyobb kérdés azonban az, hogy mégis kitől lehetne a szakmát magas minőségben megtanulni, ki az, akire tiszta forrásként lehet tekinteni, ki az aki nem csak őrzője a klasszikus lovaskultúrának, de kellő pedagógiai képességekkel is rendelkezik ahhoz, hogy tudását átadja. Én találtam egyet és szeretném az igényes, magyar lovasok számára is elérhetővé tenni.

A feszítőzablát hagyományosan kézimunkával készítik. Hogyan is lehetett volna másképpen a gépesítés előtt. :) Így két egyforma zabla nem létezett. Az alábbi gondolatokat Bent Branderup, az Academic Art of Riding nagymestere adta, gondolatait azért rögzítem, hogy az saját lovaskultúránk számára is elérhető legyen:

A feszítőzabla nem arra való, hogy nagyobb erővel lehessen a ló szájára hatni! Ha a szárakba, azok súlyánál nagyobb erő kerül, akkor a feszítőzabla használatának céljával ellentétes hatást ér el a lovas!

A feszítőzabla használata a tarkó hajlítását segíti megérteni a lónak. A csikózabla inkább felfelé igazítja a lovat, a kapicán az állítást segíti, a bosal az álkapocs jó irányba fordulását, a cordeo, azaz a nyakkarika a nyak alsó élének helyzetét alakítja.

A pálca zabla feletti részének hosszát az határozza meg, hogy a láncnak a ló ajka felett, a megfelelő helyre kell esnie.

A pálca zabla alatti része - ökölszabály szerint - háromszorosa a zabla feletti rész hosszának. A kissé rövidebb pálcahossz "gyorsítja" a zablát, azaz a zabla a lovas segítségeire hamarabb hatásba kerül, mivel rövidebb elmozdulási utat kell produkálni. A rövidebb zablahosszat így hagyományosan "élesebbnek" mondjuk, a hosszabb pálcahossz lassabb és puhább reakciójával szemben. A reakcióhosszat a lánc rövidítésével is lehet szabályozni, a lánc rövidítésével gyorsabbá lehet tenni a zablát. Ismét alá kell húzni, hogy az élesség nem erősséget jelent - a feszítőzabla nem arra való, hogy nagyobb erővel lehessen a ló szájára hatni.

A zablánál sokszor karikát elhelyeznek a pálcára, lehetőséget adva ezzel arra, hogy csikózablaként is lehessen használni a feszítőzablát. A zabla hatása ilyenkor a pálcás zablára hasonlít.

A zabla alatt sok esetben hátrafelé görbül a pálca. Ezt abban az esetben szokták használni, ha a lovat zavarja az, hogy a pálca közvetlenül a szája mellett helyezkedik el.

A pálca alsó vége, ahol a szár csatlakozik a zablához, elvileg a felső résszel egy függőlegesbe esik.

Azt, hogy a zablának milyen hatása legyen a ló szájára alapesetben (a szárak használata nélkül) a pálcák közé függesztett egy, vagy két lánc súlya, illetve a pálcák alsó részének görbülete határozza meg. A pálca alsó részének függőlegestől hátrafelé történő görbítésével a láncok súlya csökkenti az "alaphatást", míg az előregörbítés növeli azt.

A láncok a tört zabla mozgását is szabályozzák, az egyik irányba való elmozdulást akadályozzák. Töretlen zabla használata esetén a láncoknak ilyen funkciója nincs.

Ugyanez áll a zabla törésénél különlegesen kialakított kapcsolatra is, az csak az egyik irányba engedi az elfordulást.

A tört vagy töretlen zabla kérdését az dönti el alapvetően, hogy erősíteni, vagy gyengíteni szeretné a lovas a ló zablát rágó tevékenységét.: a tört zabla erősíti, a töretlen gyengíti azt. A töretlen zabla a ló számára "barátságosabb", puhább érzést ad.

A jó méretű pálcák esetén a szárak hatáson kívül helyezve a közvetlenül a lapockák előtt a nyakra feküdve, ívesen lógva érik el a lovas ökleit.

A zabla alakját a ló nyelvének alakja határozza meg. A zabla elhelyezése akkor helyes, ha egy ráncot vet a ló szájszegleténél.

A szársegítségek másodlagos segítségek és ebből sok minden következik.

• Míg a testbeszéd, ló hátán az ülés segítségeit jelenti és azok magától értetődőek a ló számára, addig a szársegítségeket tanulni kell, mégpedig mind a két fél számára: lónak is és lovasnak is. 
• A szársegítségeket sokat és alaposan kell tanulni, hogy azok az adott helyzetben a lovas részéről szinte automatikusan, majdhogynem gondolkodás nélkül kerüljenek alkalmazásra, a ló pedig azonnal megértse és hezitálás nélkül reagáljon azokra.
• Másfelől miután a szársegítségek másodlagos segítségek, csupán arra valók, hogy az ülés segítségeinek érvényt szerezzenek.
• Miután az ülés segítségadását nem lehet befejezni, az mindig mond valamit a lónak, ezért a megfelelő ülés segítség nélkül adott szársegítség egybevágólag fog hatni, az ülés “ezt mondja”, a szár meg “azt”. Az egybevágó, azaz egymással ellentétes jelentésű, egyidejű jelzés nem csak végrehajthatatlan a ló számára, hanem eredményében az ellenkezést tanítja a lónak.
• A szársegítségek során az információ áramlásának iránya lovas felől halad a ló felé. A támaszkodás során az információ áramlása ezzel ellentétes, a támaszkodásban a hír a ló felől halad a lovas felé. A támaszkodás szársegítség mentes, a támaszkodás nem szársegítség.
• Egyidejűleg többfajta szársegítség is alkalmazható, például egyszerre lehet állító és felvevő segítséget alkalmazni.
• A szársegítségek alkalmazása során fenn kell tartani a támaszkodást. Így maga a kommunikáció kettős irányú, azaz a szársegítség alkalmazása közben megmarad a lovas érzése: a szársegítség alkalmazása közben is információval rendelkezik a lovas az elengedettségről, az egyenességről, az egyensúlyról, és az öntartásról.

Német és francia szársegítségek

A nemzetközi szakirodalomban leginkább a német és francia megközelítéssel szokás a szársegítségekről beszélni. Mindkét gondolkodás négyfajta szársegítséget különböztet meg. A német a kitartó, ellentartó, felvevő és engedő, a francia a felvevő, direkt, indirekt és előrehajtó szársegítséget írja le.

• Kitartó szársegítség: A ló izmainak ellazítását célozza
• Ellentartó szársegítség: A hajlítás külső oldalán alkalmazott, az indirekt segítséghez hasonló szársegítség.
• Felvevő szársegítség: A ló súlypontját hátraigazítja.
• Engedő szársegítség: A szár “kikapcsolását”, a szársegítségek befejezését jelenti.
• Direkt szársegítség: A szárral azonos irányba vezeti a vállakat, bal szár balra, jobb szár jobbra.
• Indirekt szársegítség: A szárral ellentétes irányba vezeti a vállakat.
• Előrehajtó szársegítség: A ló iramát fokozza. Úsztatásnak is szokás nevezni.

Szársegítségek a gyakorlatban

Valójában végtelen számú szársegítség képzelhető el, saját lován mindenki szinte mindenre bevezethet szársegítséget, hiszen a szársegítségek a ló és lovas közötti “megállapodáson” múlnak. Ezért elvileg elképzelhető olyan szársegítség is, aminek hatására megbillenti a fülét a ló, vagy olyan, amire felemeli egyik lábát. Ez utóbbit használni is szokták, hiszen a spanyol lépést, illetve annak igényét szársegítséggel szokás jelezni a lónak. De például a lófektetés is kapcsolódhat szársegítséghez, stb.

A szársegítségeket mégis egységesen szokás használni, így ha idegen lovas ül egy lóra, akkor is tudnak többé-kevésbé kommunikálni egymással a szársegítségeken keresztül is, nem kell újrakezdeni a kommunikációs nyelv tanulását. A szársegítségek kapcsán nem áll elő az a helyzet mit Robinsonnál, amikor megmentette az őslakost és leültek egymással szemben: “ÉN-ROBINSON, TE PÉNTEK!”

Lovasaimnak, illetve lovaimnak az alábbi szársegítségeket szoktam tanítani:

• Állító szársegítség: A ló koponyáját fordítja a belső oldal irányába. Az állítással, a koponya elfordításával a gerincoszlop tarkó közeli szakasza az állítás belső oldala felé elcsavarodik. Így az állítás, pontosabban a gerincoszlop rotációjának hatására - ha az végighalad a gerincoszlopon - hajlításba kerül a ló. Az állító szársegítség a lovas öklének hátramozdításával történik, a szár sem nem közeledik sörényélhez, sem nem távolodik attól. Az állító szársegítség során a lovasnak is befelé kell fordítania a fejét, ellenkező esetben a szárhatás egybevágólag fog hatni.
• Direkt szársegítség: A ló vállát a szár irányába vezeti. A direkt szársegítség során a szár távolodik a sörényéltől, a lovas a kezével úgymond nyit. A direkt szársegítség során a lovasnak testsúlysegítséget kell adnia, vállainak elfordításával egyidejűleg. A direkt szársegítség különbözőképpen hathat a ló vállára, attól függően, hogy azt a mozgás melyik pillanatában adja a lovas, de ennek kifejtése meghaladja jelen cikk kereteit.
• Indirekt szársegítség: A ló vállát a szárral ellentétes irányába vezeti. Az indirekt szársegítség során a szár közeledik a sörényélhez. A direkt szársegítség során a lovasnak testsúlysegítséget kell adnia, vállainak elfordításával egyidejűleg. Az indirekt szársegítség különböző képpen hathat a ló vállára, attól függően, hogy azt a mozgás melyik pillanatában adja a lovas.
• Ellentartó szársegítség: Az indirekt szársegítséghez hasonló szársegítség, a hajlítás külső oldalán kereteli be a lovat, vagy vezeti a vállakat a belső (átellenes) oldal irányába. A “külső szár - belső csizma” technikánál alkalmazandó. (Hajlítás során téves a “külső szár támaszkodtat, a belső hajlít” megközelítés, a hajlításnál, például körön való lovaglásnál mindkét száron támaszkodásban kell, hogy legyen a ló, miközben a belső szár állítólag, a külső szár ellentartólag kell, hogy hasson.)
• Felvevő segítség: A felvevő segítség a ló súlypontját hátraigazítja, a hátulsó láb ízületeit meghajlítja. A felvevő szársegítséget ütemesen kell adni, a segítség pillanatától függően hat egyik, vagy másik hátulsó lábra. A felvevő segítségnek iránya van, azt lehet befelé hátra és kifelé hátra is adni ló súlyponti helyzetéből fakadó kívánalomnak megfelelően.. A felvevő szársegítséghez az üléssel is fel kell venni a lovat. A felvevő segítséget lehet egy szárra és két szárral is adni.
• Feligazító segítség: A gerincoszlopot a vállak között, a marnál emeli, ennek eredményeként a hát megemelkedik, a ló feligazodik. A feligazító segítséggel együtt a lovas a vállát kissé hátrébb veszi, csípőjét maga alá fordítja - hiszen a feligazodás előfeltétele a konc hajlítása és a gerincoszlop függőleges irányának megváltoztatása. A feligazító segítséget lehet egy szárral és két szárral is adni.
• Engedő szársegítség: Az engedő szársegítség tulajdonképpen a szársegítségek befejezését jelenti. Minden szársegítséget engedő szársegítséggel kell befejezni. Az engedő szársegítség nem jelenti a támaszkodás feladását. Az engedő szársegítség során a lovas saját testének izmait ellazítja.
• Kitartó szársegítség: A kitartó szársegítség a ló feszességének oldását, izmainak ellazítását célozza. A kitartó szársegítség eredményeként a ló nem változtathatja alakját, menetirányát és sebességét. De a kitartó szársegítség hatására a ló úgymond nem “biccenthet”, mert az nem az ellazulást, hanem csupán az ellenállás feladását jelenti, de jelenti egyben a különállást is. Tulajdonképpen azt jelzi a ló részéről, hogy ugyan nem akar huzakodni a lovassal, de nem is akar együttműködni vele. A kitartó szársegítség a puha együttműködést célozza. A kitartó szársegítség előfeltétele az egyensúly. A kitartó szársegítség során a lovas megfeszíti izmait (a szárat erősebben markolja, csizmái zárnak, ülésével ellenáll), mindaddig míg a szársegítség hatására a ló enged. Ebben a pillanatban a lovasnak is engednie, lazítania kell, engedő szársegítséget kell alkalmaznia. Kitartó szársegítség alkalmazása nélkül átengedőséget elérni nem lehet. A kitartó szársegítség a felvevő segítséghez hasonlóan összeszedettséget eredményez, mert míg a felvevő segítség az egyensúly szabályozásával, addig a kitartó szársegítség az elengedettség fokozásával segíti az összeszedettséget.

Hivatkozva legutóbbi Fb bejegyzésemre, nagyon köszönöm hozzászólásaitokat. Különösen azt, hogy tényleges szakmai polémia alakult ki. Mielőtt válaszolnék felvetéseitekre, szeretném megjegyezni, hogy senkit sem szeretnék meggyőzni, bejegyzésemmel és kommentemmel csupán saját elképzelésemet, tapasztalatomat szerettem volna megosztani, ezzel együtt nyitott vagyok a sajátomtól eltérő álláspontok végiggondolására, megértésére, sőt elfogadására is. Ezért köszönöm megtisztelő hozzászólásaitokat.

Szeretném továbbá azt is megjegyezni, hogy az állítás (A tarkó a legmagasabb pont), közel ötven éve, amikor elkezdtem lovagolni, megkérdőjelezhetetlen igazság volt. Ha nem úgy lovagoltunk, akkor leüvöltötték a hajunkat. Azt, hogy miképp, milyen felfogással lovagoltak a magyar lovasok a hetvenes, nyolcvanas években azt ide kattintva láthatjátok. Ne csak az előtérben lovagló ismert lovasokat nézzétek, hanem a hátteret is, ami egyébként ugyanazt mutatja. Azt, hogy ugyanebben az időben mit gondoltak az Egyesült Államokban a helyes lovaglásról (western stílusban), azt pedig ide kattintva láthatjátok.

Mindezek után rátérnék válaszaimra. Kommentjeitekben öt - álláspontomtól eltérő - felvetés érkezett.
1. A lókiképzésben nem lehet fekete-fehér igazságokat állítani ("Ettől eltérni nem lehet") (Máté)
2. A western stílusban mélyebbre lovagolják a lovakat. (Máté)
3. Ha a tarkó mélyebben van a marnál a ló egyensúlyban van. (Máté)
4. A tarkónál mélyebb helyzet a lókiképzés eszköze, az kinyújtóztatja a lovat. (Szili)
5. Hol van a ló súlypontja? (Mónika)

Ad 1. Máténak tulajdonképpen igaza van. A képzés, az edukáció nagyon sokféle lehet és az gyakran eltérhet a szabályostól (elképzelhető olyan helyzet, amikor a tarkó mélyebbre kerül mint a mar). Mindezzel együtt a kultúrát megérteni szándékozók számára a szabályok, az itinerek fontosak. Például a magyar nyelvtan szabálya az, hogy az ikes ige egyes szám első személyű ragja az "m" (eszem, iszom, stb.) Ezzel együtt József Attila eltérése - más szempont miatt - megengedhető: "Tejet iszok és pipázok". Helyes, hogy az iskolában az ikes ige ragozását a szabálynak megfelelően tanítják és az eltérést tiltják? Igen.

Ad 2. Igen, napjainkban a western stílusban mélyebbre lovagolják a lovat. Azonban a versenyekről általában azt kell megállapítani, hogy az hihetetlen nagy üzlet és ezzel a probléma az, hogy a businesst egyrészről a nem hozzáértő amatőr vásárlók igényei alakítják, másrészről a szakemberek - költséghatékonysági szempontoktól vezéreltetve - brutálisan próbálják lerövidíteni a képzés idejét.
Ennek az eredménye az, hogy látványos párhuzam alakult ki a díjlovasok rollkur stílusa és a westernlovaglás porszívóztató stílusa között. Ezért ha egy western stílusú lovas, vagy egy díjlovas "mélyre lovagolja" lovát, akkor az nem lehet helytelennek nevezni, hiszen ez az elvárás a versenyen. Azonban, ha valaki nem akar igazodni a modern kulturális elvárásokhoz, hanem "csupán" jó társat szeretne nevelni, hátaslovat szeretne képezni, akkor számára nem lehet szempont a versenysport elvárása.
Dallos egyszerűen téved, amikor az elejére esett ló kapcsán Otto Lörkére hivatkozik. (Dallos álláspontja ide kattintva található.) Otto Lörke, aki Heydebreck tanítvána volt, az ellenkezőjét állította.

Ad 3. Lörke fotóját azért is mellékeltem, mert a tarkó magasságát, a ló feligazítottsátát a mar megemelkedése fogja meghatározni. A konchajlítás eredményeként a ló gerincoszlopa a marnál megemelkedik, aminek eredményeként a ló feligazodik és a vállak megkönnyülnek. A fotón látható, hogy a feligazodás nem a szárak hatásának eredménye, hiszen Lörke engedő kézzel látható és a szárak hatáson kívül vannak, a mar felemelkedésére a vállak megkönnyüléséből (pontosabban a magasra emelt lábtövekből) lehet következtetni.

Az állítás fordítottja is igaz. A túlságosan mély nyakhelyzettel valószínűleg (!) a gerincoszlopnak a vállak közé esése jár együtt. Ez kívülről látszik, a ló háta a mar felé lejt. Ha a gerincoszlop a vállak közé esik (a lónak nincs kulcscsontja, így az elülső lábak és a gerincoszlop között nincs ízületes kapcsolat, a gerincoszlopot csak szalagok tartják), akkor elvesztette egyensúlyát, a ló menthetetlenül az elejére esik. A fotón látható ló és lovas akármennyire is ünnepet, akármennyire is "véresre" keresi magát, mégis csak az elején van, azaz lovaglási értelemben nincs egyensúlyban.

A hátulsó lábak tevékenysége hiába kiváló, azok nem fejtik ki hatásukat, nem emelik meg a mart, így a gerincoszlop nem hordja a lovast, a ló nem fordulékony, igazából nem együttműködő. (És hát egyensúly nélkül, hogyan is lehetne együttműködő? Persze, amikor spinre, vagy erős átmenetekre kerül sor, a ló egyből korrigálja magát és a mar fölé emeli tarkóját...)

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a fotón látható lovas a saját szempontjából jól lovagol, jól képzi lovát, hiszen számára a cél a versenyeken való eredményes szereplés. Számomra viszont nem az.

Ad 4. Szili álláspontja egészen más. Ő - ha jól értem - elfogadja azt, hogy a tarkó túlságosan mélyre engedése az egyensúly feladásával jár. Gondolatmenetében számomra az nem logikus, hogy ha a lovaglás, különösen a fiatal ló lovaglásának célja a lovassal együttes használati (természetes, vízszintes) egyensúly kialakítása, akkor mi célt szolgál a ló végletes mélyre lovaglással, ami ennek pont az ellenkezőjét eredményezi.

Továbbá azt gondolom, hogy az egyensúly hiánya a ló számára természetellenes és megerőltető. Ebben a helyzetben nem "kinyujtóztatja" magát a ló, hanem ellenkezőleg, a természetellenes helyzetből kifolyólag megmerevíti magát, így a túlságosan mélyre lovaglás nem pihenteti, hanem ellenkezőleg "csuklóztatja", "csicskáztatja", alázza a lovat, sokszor pont akkor, amikor pihentetni, dicsérni kellene.

Ad 5. A képzés a ló súlypontjának változtatására szolgál. Ezért beszél a hagyomány különböző egyensúlyi helyzetekről azzal, hogy a képzés minimális célja az, hogy lovassal terhelten is visszaálljon a lovas nélküli természetes helyzet, a természetes egyensúly. A természetes egyensúly lovassal terhelten vízszintes, vagy használati egyensúlynak nevezzük. (A fiatal ló képzésnek első lépése ennek az egyensúlynak az elérése. Ez természetes irammal történik, amint ezt sikerült elérni, a természetes iramot, munkairamra kell növelni.)

Hogyan érzi a lovas a ló súlypontját? A természetes egyensúly elérése a ló egészséges használatát szolgálja. Ez azonban nem elégséges, az együttműködés kialakításához. Ahhoz az is szükséges, hogy a lovas és a ló súlypontja egy függőlegesbe essen, a ló a földi munkával kialakított követő magatartását a nyeregben ülő lovas kapcsán is fenntartsa a ló, azaz folyamatosan lovasa súlypontja alá lépjen. Az együttműködés lelki alapja a ló követő magatartása, fizikai alapja a két súlypont folyamatos koincidenciája. A másodlagos segítségeket akkor kell használni, ha ez a helyzet megszűnt és azt vissza kell állítani. Ez az, amit úgy szoktunk kifejezni, hogy a lovas lovát ülésére veszi. Ehhez a helyzethez egy bizonyos érzés tartozik. Olyan, mint a nagy labdán álló cirkuszi akrobatáé, akinek a legkisebb súlypont-elmozdulását az alatta lévő labda követi. Ebben a helyzetben a ló a lovas alatt szinte "folyékonnyá" lesz, súlypontját (és testének alakját: fej, váll, csípő párhuzamosság, és csípőjének mozgását: jármód megválasztása, az ülőcsontok lenyomását: konchajlítás, a szeméremcsont felemelését: mar felemelése, nyak feligazodása) követni kezdi. Ez az a helyzet, amikor a lovas egybeforrad lovával, úgy érzi, mintha lova hátulsó lábai saját csípőjéből nőttek volna ki, ez az az helyzet, amikor kentaurrá változik a lovas - gondolatát, másodlagos segítségek (szár, csizma, pálca, hang) nélkül, csupán testének mozgásával (ülésével) tudja közvetíteni lovának és azok ellenállás nélkül végrehajtásra kerülnek. Ilyenkor lehet megérteni, hogy az átengedőség nem a semmi érzése, hanem az ellenállás hiányának érzése. :)

The Hungaro-Austrian riding style is definitely different, traditionally separate from Baucherism and rejects it. 

Letter from the Mauritius Herold to Sigesmund Josipovich
(Published by Josipovich, summarised translation)

We all read with interest Colonel Heydebreck's article about the competition held in Berlin on February 28. I will be brave and want to comment on this and share them publicly. I would like to achieve that the decisions made at the Paris Olympics is not to affect the requirements of the Amsterdam Olympics. I don't want to involve political issues, but the committee that determined the requirements of the Paris Olympics was set up unilaterally and this strongly influenced the decisions.

I therefore suppose that serious-minded riders will agree with my wish that the decisions in Paris should be reviewed. Representatives of the countries that were excluded at the time must also be included in the review. (Representatives of the states that lost the war were not invited either to the preparation of the competition or to the competition. G. I.)

I think that all trained riders share my view: the trot is the most difficult gait to ride and I don't understand why it was given limited appreciation in Paris. It is a mystery to me why the program has to be limited over time, since this causes the riders to ride at a faster pace than necessary and cut the corners. The number of points awarded for the canter cannot be accepted sanely.

Furthermore I'm surprised that no one has mentioned that flying changes of leg every stride is a requirement for such a serious training test. This is a circus exercise and not for serious competition. It is useless even if Baucher presented it as a kind of stunt in Samur. Such uselessness cannot be surrounded by the greatest artistic halo, it is useless and cannot be part of serious equestrian competitions. If I wouldn't right, then master Fillis' gallop presented on three legs or backward should also have included in the competitions. No serious horseman can claim that the practice of flying changes of leg every stride has improved his horse's mouth, or his horse has been better on the bit as a result of the exercise. I really appreciated the fact that Prince Sigismund of Prussia gave up on promoting this circus school rather than messing up his horse's training.

Allow me to ask two modest questions. Is the Paris decision unchangeable gospel or not? Should only the interests of certain countries be taken into account, or the interests of the riders of the whole world? Emmendingen, 1926.

M. Herold First Chief Rider

There are many different ideas about what good contact looks like. I see that in my environment riders create contact in different ways, not how I do it.

I think that the weight of the right contact is  equal to the weight of the rein. If contact is stronger than this, I think it is wrong. I’m in this opinion, despite the fact that  this is not what we see in public culture. But I can't say that only my way of contact is right, since, for example, if expectations are different in competitions, then competitors have to use a different kind of contact. But for my part, I don't want to deviate from the contact that everyone knows to be right and what regulations describe.

In public culture, strong contact serves two purposes: shaping the neck and satisfying the expectations of contact. This is why, they don’t ask for the right contact, but instead, the rider lean the horse forward so that the horse uses contact as its fifth leg to balance.

For me, contact is a means of communication, I could say it’s a tool. When information  is passed on from the rider to the horse it’s called aid. Contact is the opposite:  information goes the other way round from the horse to the rider. Using contact The rider can feel whether the horse  is relaxed, straight, balanced, or whether rear legs are sufficiently active. Of course, this feeling requires a lot of hand training. 

Once again, contact is free of aid because the direction of communication is opposite. It should be noted that the simultaneity of two-way communication is possible: aid can be used while maintaining contact.

I could say that contact itself is meaningless for the horse. Despite the fact that in reality contact cannot be meaningless because observation disciplines the horse. Contact is the riders’ "surveillance camera” and observation creates order. 

My dog Gerbaud is not allowed to sit on the sofa on the terrace of my house. But of course, he always sits there until I step out onto the terrace. Then he jumps off the couch because he knows I can see him. Observation creates order. The horse feels that the rider is watching it through contact. Observation creates order, but according to the law of nature, at first the horse is obliged to check whether it really has to accept this stronger discipline or not. For example, my son, Vince is a good boy all day, but in the evening, when it's his turn to brush his teeth and take a bath, he throws a tantrum every day. :)

The search for limits is a basic law of nature. The same is the case with contact and its function to create order.

Finally, it should be noted that contact can’t be stronger than the weight of the rein. There is a simple reason for this, a body in equilibrium can’t exert force on its environment. In order for the horse to exert force on the rider's hand through contact, it must give up its balanced position. In a state of equilibrium, no force can be exerted. Everyone can feel this when they stand so close to the wall that their toes touch the wall. In this position, it is impossible to push the wall. Pressure can only be exerted on the wall if the person steps back and leans against the wall, losing balance. The horse can exert as much force on the rider's hand as much it is out of balance.

And if there is no balance, nothing works. Without balance, the horse is incapable and unable to cooperate. Without balance, the rider teaches the horse to resist.

Contact must match the weight of the rein. If there is more, there is no balance, if there is less (the horse doesn’t make contact), there is no impulsion.

Contact must be created by the horse, but maintained by the rider. The horse can’t switch off the rider's "surveillance camera” unilaterally. If the horse wants to break contact by moving the poll up and back, the rider's hands must follow suit, the rider's hands must follow suit by maintaining contact. In this case, the fist moves backwards. Old masters didn’t say that the hand can’t move back, but that it can’t act back. But if the movement of the poll is too great, the technique of opening hands must be used.

Csík Andor, tanítványom, lovastársam, barátom, sikeresen teljesítette a dán magasiskola, az Academic Art of Riding felvételi tesztjét.

A tesztek során bizonyságot kellett tennie földről és nyeregből is arról, hogy lovas tudása a tagság kívánalmaknak megfelelő: az összes hosszhajlítást be kellett mutatnia (hajlítottan egyenes helyzetet, vállat be, farat be, farat ki, féloldalazást, perdülést, mégpedig mindkét kézre, lépésben és ügetésben), bizonyítva ezzel kommunikációs képességét és szaktudását. Mindezen túlmenően futószárazásból is vizsgázni kellett a felvételi vizsgák során.

Andor ,hihetetlen tehetségével és motivációjával, rengeteg munkájával rászolgált az elismerésre. Teljesítményéhez szívből gratulálok. Együtt fogunk megjelenni augusztus első hétvégéjén az akadémia éves közgyűlésén, ahol Andort hivatalosan is bemutatják az akadémia közösségének és ahol nevét ünnepélyesen bejegyzik a magasiskola nagykönyvébe.

Eredménye mindenki számára adjon motivációt és megerősítést!

A lot of people don't understand what I do. The epithet "academic" is often heard, which is also a difficult concept for Hungarians to understand. Many people think that I’m the king of ground work, not a man of riding.

All this is far from reality: I like to ride horses, I like to canter, but only in a very prepared way. The reason for the preparation is simple: I look for harmony. When everything falls into place, it hits the rider with such joy that it causes hours of almost otherworldly delight. This is not new for anyone, as the Arab saying is well known, a man feels good in three places: in the arms of his beloved, in his library and on the back of his horse.

However, harmony is not only beneficial for me but also for the horse. In other words,  I want my riding, its style, its manner, its intensity to result in very long term use. I mean that I want to use my horse when he’s 22-25, but even when he’s 27 years old. My daily work is aimed at maintaining and preserving his physical and mental health for a very long time.

Of course, this requires competence, and competence can be learnt from a master. At least that's the easiest way. However, a master is hard to find. And there are many reasons for this. First of all, it is difficult to decide who the master is. Many people rate trainers based on competition results. I don't think they should, since competition results greatly depend on horses. There is an ideal saddle horse, which reacts correctly to every rider's aid, even the wrong one. So, performance does not necessarily answer the master question. Then what? The answer is simple, a master can only be a master's student. I recommend that you only learn quality horsemanship from someone who can tell you who his master is and who he personally acquired their skills from. My master is Bent Branderup.

• Branderup's predecessor was Neindorff
• Neindorff's predecessor was Wäjten
• Wäjten's predecessor was Lörke
• Lörke's predecessor was Bürkner
• Bürkner's predecessor was Heydebreck
• Heydebreck's predecessor was Plinzner
• Plinzner's predecessor was Steinbrecht
• Steinbrecht's predecessor was Seeger
• Seeger's predecessor was Maximillien Weyrother
• Maximilien Weyrother's predecessor was Adam Weyrother
• Adam Weyrother's predecessor was Guérinière
• Guérinière's predecessor was Vendeuil
• Vendeuil's predecessor was Pluvinel
• Pluvinel's predecessor was Pignatelli
• Pignatelli's predecessor was Grisone
• Grisone's predecessors were master horsemen who fled to Italy from the Turkish armies occupying Byzantium, Istanbul today.

You can primarily learn vision from the master. The idea of what exactly a well-trained horse looks like. The idea will guide the thought of what we accept as good or what we consider bad. For example, in modern dressage it is completely accepted if a horse walks in a pass. I find it unacceptable and even though I see that the most celebrated riders walk with the wrong leg order. Even if public culture shoves this in my face, I will not accept it because my idea about a well-trained horse is different.

On the other hand, you can learn the feeling from the master. The biggest challenge in riding is that you can’t see the horse from the saddle. Riders can only perceive through their feelings how the horse's activity compares to their vision.

Feeling can be learnt. But, of course, you can only learn the right feeling from a well-trained horse. The feeling of balance, for example, can't be "found" on a horse without sufficient balance. Obviously, what the horse doesn’t produce can’t be felt either. And if the feeling doesn't come, how could the rider know what's happening underneath?

Thirdly, you can learn the technique from the master, that is what the rider should do if the rider's feeling indicates a situation different from the vision.

In my search for harmony, my goal is to ride only with my seat, and the communication between me and my horse is only through body language. This is the essence of high school. I'm afraid to say that I cultivate high school, although that’s the truth. My fear is that it’d scare many. High school doesn’t mean that the most difficult tasks of horse training are practiced from morning to night, but that the goal is to ride using a seat. That’s why, if I perform a walk-trot transition with using a seat, it’s high school, but no matter what special task the rider is doing, if he constantly needs to use reins and boots, then I call it campagne school. Campagne school cultivates a simplified version of communication with the horse.

When those Crusaders in the XII. century who reached the Holy Land could taste the spices of the East back in Europe, life became boring because food lacked spices. So, campagne school isn’t enough for me, because I ‘tasted’ high school and I can’t forget the feeling. Of course, those who have completed high school can also ride in campagne style, but the opposite isn’t the case. Campagne style was invented exactly to allow a simplified way of communication; riders and horses could be trained to an acceptable level in a relatively short time. But I want more than that for myself and my horses.

Érdekes, hogy a helyes ütemnek nincs precíz meghatározása. Legtöbbször azt mondják, hogy a helyes ütem a ló méretétől, karakterétől függ és nagy szakértelem kell hozzá, hogy valaki megállapítsa, a helyes ütemet.

Ráadásul a közkultúrában csak egy helyes ütem létezik, annak ellenére, hogy a passage feladatban és az iskolavágtában (vágtaperdülés) más ütemet kell lovagolni. Akkor mit is kell a helyes ütemről gondolni, ha az, az idomítási skála szerint az mindennek az alapja.

És egyáltalán, miért az ütem az idomítási skála legelső pontja? 

Sokfajta elképzelés létezik a támaszkodásról.

Számomra a támaszkodás "segítségmentes": míg a lovas segítségek során az információ a lovas felől a ló felé tart, addig a támaszkodásban ez pont fordítva áll, a támaszkodás arra való,  hogy a lovas érzékelje a ló állapotát - az elengedettséget, az egyenességet, az egyensúlyt és a lendületet.

A támaszkodás a lovas "térfigyelő kamerája", ezért a támaszkodás rendet tesz.

A támaszkodás nem lehet több a szár súlyánál: ha több, akkor nincs egyensúly, ha kevesebb (a ló nem vesz támaszkodást), akkor nincs lendület.

1. MENŐKEDV

Az előremenést, a ló előrehaladását a ló menőkedve és az előrelovaglás táplálja. Azonban míg a menőkedv született adottság, addig az előrelovaglás, pontosabban annak eredménye, a lendület a ló tanult képessége. A menőkedv kapcsán csupán annyit kell megállapítani, hogy lovanként különböző, van olyan ló, amelyiknek született menőkedve erős, van amelyiknek gyengébb. Az biztos, hogy a menőkedvet óvni, félteni kell, a ló született adottságnál fogva azt nem lehet növelni, csak rombolni. Sőt, a menőkedv “olyan, mint a virágpor, ha egyszer elszállt, akkor az nem jön vissza többé”.

2. A LÓ ELŐRELOVAGLÁSA

A ló előrelovaglása, mint kifejezés nem a ló teljes testére, hanem csak a hátsó lábakra vonatkozik. Ezt fejezi ki Xenophon mondása: “Lovagold a lovad hátulsó lábát a súlypontja felé és alkalmazz felvételt, hogy meghajlítsa hátulsó lábának összes ízületét.” Ez világos beszéd: Xenophon nem a ló, hanem a hátulsó lábak előrelovaglásáról beszél! A hátulsó lábak előrelovaglásának eredménye a lendület.

3. A LENDÜLET

A hátulsó láb az ingához hasonlóan mozog. Ez az úgynevezett lábinga. A hátulsó láb hátralendülése a tolóerővel, a sebességgel, míg az előrelendülése a hordozóerővel, a lendülettel arányos. Azért csak arányos, mert a lendület ténylegesen a gerincoszlop lengését jelenti.

A hátulsó lábak előrelovaglásával a gerincoszlop lengése, a ló lendülete fokozódik. A hátulsó láb előrelendülése a csípőízület meghajlításával arányos. Minél nagyobb a lendület (minél inkább előrelendül a hátulsó láb), a csípőízület annál nagyobb hajlításba kerül.

Azonban a lendület nem csak a hátulsó lábak előrelendülésében áll, hanem annak rugóerő-szerű mozgásában is. Ha a hátulsó láb tevékenységét négy részre osztjuk, akkor a négy rész: a tolóerő szakasza, az előrelendülés szakasza, a fékezőerő szakasza és a rugóerő szakasza. A rugóerőt a konchajlítással (a csípő-, térd- és csánkízület egyidejű hajlításával) lehet fokozni.

4. A LENDÜLET ÉS A NYUGODTSÁG

Az izgatottság és az abból következő energikus mozgás nem tekinthető lendületnek. Izgatott ló nem lehet lendületes. A probléma persze az, hogy belső béke mellett igen hosszú időbe telik a lendület kifejlesztése és miután napjainkban semmire sem jut kellő idő, a valódi lendület kifejlesztése nem divat. Nagyon sokszor a lendület helyett az izgatottságot használják a kiképzők, hogy lovuk megfelelő energiát fejtsen ki. Az izgatott mozgás és a lendület egymáshoz hasonló, de míg az előzőt helytelennek, az utóbbit helyesnek kell minősíteni.

5. A LENDÜLET ÉS AZ IRAM

Míg a hátulsó lábak hátralendülése a tolóerőt, a sebességet alakítja, addig az előrelendülés, a lendület a hordozóerőt. Mivel a ló lábának hátra és előrelendülése egymástól független, ezért az iramnak semmi köze sincs a lendülethez.

A rosszul képzett ló hiába halad nagy sebességgel, nem biztos, hogy lendületes, míg a jó összeszedettségben a ló lendületes. Sőt, az összeszedettség talán legfontosabb kulcskérdése maga a lendület.

A piaffe feladat például igen nagy lendületet igényel, sőt a leglendületesebb feladat a mesterien, előrefelé végrehajtott levade. Meg kell jegyezni, hogy állóhelyben is lehet lendületes egy ló, ha azt előrefelé hajtja végre. (Az előrefelé, lendületesen végrehajtott állj feladatot a nyugodtságról, valamint a könnyed és puha támaszkodásról lehet felismerni.)

 6. A LENDÜLET LÁTVÁNYA

Miután a gerincoszlop mozgása kívülről csak korlátozottan látszódik, ezért a hagyomány a hátulsó lábak tevékenységével köti össze a lendületet. Minél messzebbre lép a súlypont felé a ló, annál lendületesebbnek nevezzük.

A lendület azonban nem csak a hátulsó lábak előrelendülésében fejeződik ki, hanem a ló nyakának előrenyújtásában. A ló a négy lábát egyformán terheli mozgás közben, ha nyakát előrenyújtja, akkor a négy láb egyenlő teherviselésének elvét csak úgy tudja fenntartani, hogy hátulsó lábaival fokozottabban a súlypont felé lép. Az állítás ellentettje is igaz, ha a ló fokozottabban a súlypont felé lép, akkor nyakát előrenyújtja. Az előrenyújtás a ló iskolázottságának megfelelő: először előre és lefelé, majd előre és vízszintesen, végül a helyesen iskolázott ló felfelé és előre nyújtja a nyakát a lendület eredményeként. A nyak előrenyújtásával a ló támaszkodást vesz, a lovas által meghatározott keret kitöltése ezért a lendület eredménye.

7. A LENDÜLET ÉRZÉSE

A lendületet a lovas legelőször a támaszkodáson keresztül érzi. A támaszkodás - egyebek mellett - pont a lendület kontrollálására való. Ha ugyanis a ló nem vesz támaszkodást, akkor a lendülete elégtelen. 

Másrészről a lovas az ülésén keresztül is érzi a lendületet. Lendület hiányában a ló háta kényelmetlen. A lendület megjelenésével először elveszti kényelmetlenségét a hát, majd a gerincoszlop mozgásának fokozásával kényelmessé válik, az ülést magára szívja. A lendület további fokozásával a hát megszélesedik és felemelkedik, végül a hát mozgása elcsendesedik. A végletesen lendületes ló farára pezsgőspoharat tesznek, mozgás közben az nem, hogy nem esik le, de a pezsgő sem lötyög ki a pohárból.

A végletes elcsendesedés nem csak kényelmessé, de erőkifejtés nélkülivé teszi a lovaglást, ami hagyományos katonai szempont. Hogyan is lehetne "ellovagolni a Don-kanyarig és vissza", ha az a legkisebb erőfeszítést is igényli? Hogyan lehetne hónapokig reggeltől estig, akár csak kicsi erőkifejtéssel lovagolni? Sehogy!

8. LENDÜLET ÉS EGYENSÚLY

 A lendület kialakítása és fokozása a hátulsó lábak aktivitásának fokozásával történik. Persze a kérdés az, hogy hogyan tudja eldönteni a ló, hogy a hátulsó lábak aktivizálásakor a lovas a tolóerőt (a sebességet), vagy a hordozóerőt (a lendületet) akarja-e fokozni?

A válasz a ló egyensúlyának szabályozásában rejlik. Ha a ló súlypontja előremozdul és közben a hátulsó láb aktivitását a lovas növeli, akkor a tolóerő fog növekedni. Hátravett súlypont esetén viszont a hordozóerő fog növekedni a hátulsó lábak aktivizálása során. Ezért a lendület előfeltétele az egyensúly. Kellő egyensúly nélkül a hátulsó lábak aktivizálása nem lendületességhez, hanem elsietéshez vezet.

Miután az egyensúly hiánya a szárba dőlésben jelenik meg (az egyensúlyban lévő ló nem tud a zablán erőt kifejteni), ezért a támaszkodás csak a szár súlyának megfelelő lehet. Ha a támaszkodás a szár súlyánál erősebb, akkor a ló nincs egyensúlyban, ha pedig nincs egyensúlyban, akkor nem lehet lendületes.

A lendület és az egyensúly egymást feltételezi. Egyensúly nélkül nem lehet lendületes a ló, lendület nélkül (a hátulsó lábak határozott súlypont felé lépése nélkül) nem kerülhet egyensúlyban a ló.

A támaszkodásban mindez úgy jelenik meg, hogy a ló a lendület hatására, nyakát előrenyújtva támaszkodást vesz, de egyensúlyi helyzetéből következően a támaszkodás mértéke csak a szárak súlyával egyezhet meg. Amennyivel a szár súlyánál több erő esik a lovas kezébe, annyiban vesztette el egyensúlyi helyzetét a ló. A lendület és egyensúly egyidejűsége maga az összeszedettség és a lendület és az egyensúly egyidejűsége a száronlét. Az egyidejűség hiányában a lovasérzés ad választ, hogy melyiket kell először helyreállítani.

Az egyidejűség hiányában az a kérdés, hogy az egyensúly felől kell-e keresni a lendületet, vagy a lendület felől kell elérni az egyensúlyt. A vonatkozó lovasérzést leghamarabb a támaszkodáson keresztül érzi meg a lovas. Ha a ló nem vesz támaszkodást, akkor előrelovaglással a lendületet kell fokozni, ha a támaszkodás túl erős, akkor felvétellel kell helyreállítani az egyensúlyt.

9. LENDÜLET ÉS EGYENESSÉG

Csak egyenes ló lehet lendületes, hiszen egyenesség hiányában a ló nem vehető fel, egyensúlya nem szabályozható. De ebben az esetben is igaz az állítás megfordítása. A lendület kiegyenesíti a lovat.

Ha a ló hátulsó lábaiban ébredő erő, a ló testén végighaladva eljut a zabláig és a ló támaszkodást vesz, akkor egyenes. Az egyenesség a lendület előfeltétele, a lendület viszont az egyenességé. Az egyenesség pont azt jelenti, hogy az erő a ló gerincén előről hátrafelé (felvehetőség) és hátulról előre is végighalad a ló gerincoszlopán (támaszkodás vétele). Ha ugyanis a hátulsó lábak aktivitása rossz irányban hat, azaz a ló hátulsó lábaival nem a súlypont felé lép az maga a ferdeség, ha meg nincs aktivitás, azaz nincs erő, ami a ló gerincoszlopán végighaladjon, akkor meg nincs értelme egyenességről beszélni.

10. LENDÜLET ÉS KONCHAJLÍTÁS

A konchajlítás a ló csípő-, térd- és csánkízületének egyidejű meghajlítása. A lovas szerencsére nem három különálló feladattal áll szemben, mert a térd- és csánkízület csak egyszerre hajlik. Miután a felvétel előről hátrafelé halad végig a lovon a térd- és csánkízület meghajlításának előfeltétele a csípőízület meghajlítása, azaz a lendület.

11. LENDÜLET ÉS ÖSSZESZEDETTSÉG

A fiatal ló hátulsó lába általában kimarad. A láb ingaszerű mozgásánál az előre és hátralendülés nem egyforma mértékű, a láb hátrafelé nagyobb szögben, míg előrefelé kisebb szögben lendül ki. Ha a lovas vízszintes egyensúlyba hozza lovát, akkor a két szög megegyezik, a hátulsó láb előre és hátrafelé egyenlő mértékben lendül.

Azonban nem mindegy, hogy miként éri el ezt a lovas. A probléma az, hogy ha először a hátraszög mértértékét csökkenti és ennek eredményeként előre és hátra kicsi szögben leng ki a láb, akkor a ló sebessége ugyan lelassul, de lehetetlenné válik a ló lendületbe hozatala. A helyes út nem a “hátraszög” csökkentésével, hanem az “előreszög” növelésével, a lendület kialakításával kezdi a kiképzést. Amikor azután a ló lendülete állandósul, akkor lehet a hátulsó láb mozgásának hátraszögét csökkenteni. Ez lesz az összeszedettség. A lendület ezért előfeltétele az összeszedettségnek.

Miután a lendületes ló nyaka hosszan előrenyúlik, ezért az összeszedés nem rövidítheti a ló nyakát, az azonos hosszal ívesen feligazodik.

Az összeszedésnek pont az a nehézsége, hogy az szárakkal nem oldható meg, ugyanis a szárhatás nem a hátraszöget, a tolóerőt, a sebességet csökkenti, hanem a hátulsó láb előrelendülését blokkolja, azaz a lendület ellen hat.

Az összeszedés ezért csizmával történik. Az összeszedő csizmasegítség rövidebb hátralendülés után jelzi a lónak a talajról való felemelkedés, az előrelendülési szakasz megkezdésének kiképzői igényét. Az összeszedő csizmasegítség a csizmasegítségek legnehezebbike, mind technikájában, mind időbeli ütemezésében.

12. LENDÜLET KIALAKÍTÁSA A FIATAL LÓNÁL

 Miután a lendület az egyensúly és az egyenesség előfeltétele, ezért a fiatal ló képzése a lendület (minimális alaplendület) kialakításával kezdődik. Ennek technikája az ütem kialakításával történik. A helyes ütem ugyanis az az ütem, aminél a ló hátulsó lábait leghosszabban a súlypont felé előrelendíti. A helyes ütemnél nagyobb ütem esetén (ugyanúgy, mint a táncos a gyors ütemű zenére) rövidebbeket kezd lépni. A helyes ütemnél lassabb ütem esetén viszont nincs aktivitás. Az ütemnek van tehát egy optimuma, ennél nagyobb, vagy kisebb ütem esetén a hátulsó lábak előrelendülésének mértéke csökken. 

Teoretikusan az ütem és az iram egymástól független. Azonban ez tanult képessége a lónak, a fiatal lónál az ütem és az iram nem függetlenek egymástól. A helyes ütem “beállítása” az iram megválasztásával történik. A helyes ütemhez tartozó iram a munkairam. Ezért a fiatal lovat munkairamban kell lovagolni mindaddig, míg “alaplendülete” meg nem szilárdul. Ezt akkor éri el a ló, ha az iram változtatása nem jár ütemváltással.

A helyes ütem (a kellő lendület) fogja a megfelelő egyensúlyi helyzetet kialakítani, ami elengedteti a lovat és az elengedettség és lendület együttes jelenléte teszi képessé a lovat arra, hogy nyakát előrenyújtva támaszkodást vegyen. Ezért van az, hogy a német idomítási skála első három pontja: az ütem, az elengedettség és a támaszkodás.

Amikor a ló a lendület hatására egyensúlyba kerül, akkor a ló elkezdi hajtatni magát: a csizmasegítség az ütem megtartásával a lendületet is képes fokozni az iram változatlansága mellett. A hajtatja magát kifejezés nem azonos a hajtós kifejezéssel. Míg az előbbi pozitív jellemzője a lónak, addig az utóbbi nem, azt jelenti, hogy a ló nem reagál kellő mértékben a lovas előrehajtó segítségeire: a munkairamot nem, vagy csak erőteljes és folyamatos csizmasegítségekkel tudja elérni és fenntartani a lovas.

A munka iramban a kellő lendület kívülről úgy látszik, hogy az elülső és hátulsó lábak ingamozgása előre és hátra felé egyenlő szöget mutat. A munka iramban a ló hátulsó lábaival az elülső patanyomba lép. Ezzel kapcsolatban azt kell megjegyezni, hogy a ló csak azt látja, hogy elülső lábaival hová lép. Ezért számára az a legbiztonságosabb és így legtermészetesebb, ha hátulsó lábaival pont ugyanarra a pontra lép, mint ahol elülső lábai a talajra értek. Másrészről viszont azt kell megjegyezni, hogy lovassal terhelten, amikor a helytelen lovaglás hatására a ló úgy mond túl van a vállain, azaz az elülső lábak kisebb szögben lendülnek előre, mint hátra, akkor a patanyom vizsgálata a megfigyelőt becsaphatja. Magyarul, az, hogy a hátulsó lábak a patanyomba lépnek-e, az csak nagyon durva közelítéssel ad tájékoztatást a lendületről, precízebb megfigyelést az adhat, ha azt figyeljük, hogy a hátulsó láb patája földtéréskor mennyivel van előrébb a térdnél. A hátulsó láb aktivizálása csizmasegítséggel történik.

Úgyszintén, mint a hátulsó lábak mozgásirányának szabályozása. A csizmasegítség másodlagos segítség, ezért annak értése tanult képessége a lónak. A lovas mindkét csizmája mindkét lábra hathat, mert a csizmasegítség arra a lábra vonatkozik, amelyik a levegőben van. Ezért, ha a ló például a bal lábával kifelé tér el a kellő mozgásiránytól akkor azt a bal csizma korrigálja, míg, ha befelé akkor a jobb. Azt, hogy az adott hátulsó láb mozgása milyen irányban tér el a kívánatostól az a támaszkodáson keresztül a kézzel tudja legelőször megérezni a lovas, de képzettebb lovas az ülésével is érzi.

13. A LENDÜLET TOVÁBBFEJLESZTÉSE

Ha az alaplendület állandósulásával a nyak hosszan előrenyúlva megszilárdult és a toroktáj folyamatosan nyitott, akkor megkezdődhet a hajlító munka. A hajlítómunka lehetőséget ad a hátulsó lábak lendületének fokozására, mégpedig külön-külön. A vállat be a hajlítás belső oldalán lépteti a hátulsó lábat erősebben a súlypont felé, míg a farat be feladat a külső hátulsó lábat iskolázza. A vállat be és farat be helyzet között hajlítottan egyenes a ló, az összeszedésre először ebben a helyzetben kerül sor. A későbbiekben a vállat be és farat be feladatokban is képesnek kell lenni az összeszedett helyzet elérésére.

14. A NÉGYES SZABÁLY

Az előrelovaglás négyes szabálya ökölszabályszerűen a következő:

• A tarkó a legmagasabb pont
• Az orrhát a függőleges előtt
• Az orrhát oda mutat, ahová az elülső láb földet ér
• A hátulsó lábak az elülső lábak patanyomába lépnek

Tőlem ezt várták el a Budapesti Lovasklubban (amikor még fiatal voltam). :)

A fotókon Zita (sárga kanca, 20 éves), Fióna (szürke kanca, 15 éves), Zazie (pej kanca, 15 éves), Nápoly (szürke herélt, 7 éves), saját lovaim, a legutolsó fotón Cassia, pej kanca, a fotón 5 éves.

Ahogyan a kiképzésben az idomítási skálát meg lehet fogalmazni, pontosabban idomítási skálákat, úgy az egyensúlyra vonatkozó skálát is, hiszen az egyensúly nem magától és nem varázsütésre alakul ki, hanem évek hosszú munkája során és ennek megfelelően fokozatai vannak. Persze ugyanúgy, mint az idomítási skálánál, az egyes fokozatok csak elvileg előfeltételei a következőnek, a valóságban ez csak közelítés, egyfajta ökölszabály és ténylegesen minden fokozat hat minden fokozatra. Így, ahogyan a német idomítási skálában (ütem, elengedettség, támaszkodás, lendület, egyenesre állítottság, összeszedettség) a támaszkodás elvileg előfeltétele a lendületnek, a valóságban lendület hiányában nem lehet elérni megfelelő támaszkodást. Szóval az idomítási skálák csak egyfajta megközelítései a gyakorlati megvalósításnak és csak egyfajta, sokszor egyébként megkerülendő logikáját biztosítják a kiképzésnek, így a gyakorlat azt csak erős közelítésként fogadhatja el. Ugyanez áll az egyensúlyi skálára is.

1. Lelki egyensúly

A lelki egyensúly a ló békessége és kiképzője felé forduló figyelme, kiképzője vezetői pozíciójának elfogadása. Az izgatott ló képtelen kiképzője jelzéseire figyelni, hiszen az izgalom, a ló menekülő állat mivoltából fakadóan az együttműködés feladását, az egyéni taktikára, az önálló viselkedésre való törekvést váltja ki, így a kiképzővel való együttműködés minimálisra csökken, vagy teljesen meg is szűnik. Ezen túlmenően az izgatott ló teste és lelke feszült, ennél fogva semmiképpen sem átengedő, még azok a lovas segítségek sem mennek át rajta, amiket a beszűkült együttműködés során figyelembe vesz.

Sőt! Az izgatott ló lovaglása veszélyes, mert az izgatott ló fölött szerény a befolyás. A félelem az ilyen lovakon valós és igaz érzés: a veszélyes helyzetben pedig félni kell, a veszélyes helyzettől óvakodni kell. A lovasnak ilyenkor nem a félelmét kell legyőznie, hanem az izgatottságot kell kezelnie, a lelki egyensúlyt, illetve befolyását kell helyre állítania és megszűnik a lovaglás veszélyessége. A veszélyérzet hiánya nem bátorság kérdése, a veszélyérzet hiánya vagy vakmerőségből fakad (és a vakmerőség a szakismeret, a hozzáértés hiányát leplezi), vagy abból, hogy a lovas – a természetismeret hiánya miatt – észre sem veszi a ló izgatottságát.

Amikor például egy díjlovas versenyen pisszenni sem szabad, amikor egy vaku villanása veszélyes lehet, az a ló izgatottságát jelzi. Az izgatott ló ijedős, az izgatott ló semmiképpen sem magabiztos. A modern lovaglásban az a nehéz, hogy teljesítményt, nagy energiát az izgatott lóból nagyon egyszerű „kinyerni”, ezért a modern kiképzés a természet rendjét megerőszakolva sokszor még örül is a ló izgatott helyzetének, sőt nem csak örül, de a kiképzés idejének rövidítése céljából rá is van kényszerítve, hogy az izgatottság útját járja. A belső békességgel, lelki egyensúllyal rendelkező lovaknál igen hosszú idő, míg a béke fenntartása mellett, nagy erőkifejtést, nagy aktivitást lehessen elvárni, de a helyes képzés, az egyensúlyra való törekvés szempontjából vezettetve, semmi képpen sem adhatja fel a békesség, a lelki egyensúly igényét.

2. Oldalirányú egyensúly

Az oldalirányú egyensúly és az egyenesség kéz a kézben járnak. Az egyenes ló egymás melletti lábaira egyenlő teher esik és fordítva, ha az egymás melletti lábakra egyenlő teher esik, akkor a ló egyenes. Ezért a lovas az oldalirányú egyensúly biztosításával tudja az egymás melletti lábak egyenlő teherviselését és lova egyenességét elérni és fenntartani, illetve (egyéb érzések mellett) az oldalirányú egyensúly érzékelésével tuja az egyenességet is érzékelni. Az oldalirányú egyensúly érzése az, hogy a ló mindkét irányban egyformán fordítható. Ha az egyik irányban nehezebb a fordulat, akkor a másik oldalra eső vállak és csípők túlterheltek. Határozottabban megfogalmazva, a ferde ló a túlterhelt oldal irányában az ívekben befelé, míg a másik irányban kifelé törekszik. Az akadályok leküzdését a túlterhelt oldal irányába kitörve tagadja meg a ló.

Ráadásul az oldalirányban kiegyensúlyozatlan ló teste aszimmetrikusan fog erősödni, ami nyilvánvalóan természetellenes.

Mivel az egyenesség hiányában nem megy végig az erő a ló gerincoszlopán (az egyenesség hiánya pont azt jelenti, hogy a gerincoszlop rossz irányban áll), ezért a ferde ló felvehetetlen, azaz hosszirányú súlypontját nem lehet igazítani. A ferde, azaz oldalirányban kiegyensúlyozatlan ló mindenképpen az elejére esik. Ezért az elszaladós ló a ferdeségben izgatott lesz és sietni kezd (a ló minden nap a munka végére szaladós és ideges lesz), a magát megmerevítésre hajlamos ló viszont egyre visszatartóbbá válik a számára természetellenes helyzetben.

Az oldalirányú egyensúly hiánya az aszimmetrikus támaszkodásban is megjelenik. A túlterhelt oldalon a támaszkodás erős és merev, a másik oldalon pedig nem akar támaszkodást venni a ló.

3. Hosszirányú egyensúly

A hosszirányú egyensúly biztosítására csak az oldalirányú egyensúly birtokában vállalkozhat a lovas. Az elülső és hátulsó lábak egyenlő terhelése a lovas eminens feladata, egyenlő terhelés nélkül (azaz, ha az elején jár) a ló természetellenes helyzetben van, sebessége csak durva eszközökkel, vagy az előrelovaglás, illetve a hátulsó lábak aktivitásának megszüntetésével szabályozható. Itt is igaz az állítás megfordítása is. A hosszirányú egyensúly birtokában a lovas egészen finom segítségekkel tudja szabályozni lovát, illetve az egyensúly birtokában kezdheti meg aktivizálni a hátulsó lábakat, kezdheti meg a ló előre lovaglását. (Szeretném ismét aláhúzni, hogy az előrelovaglás kifejezés nem a ló egész testére, csupán a hátulsó lábakra vonatkozik, így az előrelovaglás nem jelent sebességet. És főként nem jelent izgatottságot.)

A hosszirányú egyensúly érzése az, hogy a lovas az ülésére tudja venni lovát, súlypontjának legkisebb elmozdítására a ló – követő magatartást tanúsítva – ugyanabban az irányban elmozdítja súlypontját. Ez csak akkor lehetséges, ha a két súlypont pontosan egymás fölé kerül. Ennek az érzékelése a lovaglás talán legfontosabb érzése, ennek az érzésnek az elsajátítása a lovas legfontosabb feladata. Ezt az érzést csak az az edző tudja átadni, aki maga is birtokosa ennek az érzésnek, aki maga is képes saját és lovas súlypontjának egy függőlegesbe hozására, aki maga is képes ülésére venni lovát. A ló ülésre vételét tulajdonképpen az első felüléstől, minden áldott napon érvényesíteni kell.

A hosszirányú egyensúly hiánya az erős támaszkodásban is megjelenik. A szár súlyánál erősebb támaszkodás csak akkor alakulhat ki, ha a ló nincs egyensúlyban, hiszen egyensúlyban nem tud a szárra erőt kifejteni a ló. Ezért, ha a támaszkodás a szár súlyánál erősebb, akkor a lovas az egyensúly feladására tanítja lovát.

4. Szár és csizma egyensúlya

Nemzeti kultúránk alapvető eleme, hogy a lovat segítségek közé kell venni. Azért vagyunk lovas nemzet, mert ez Magyarországon mindenki, még a nem hozzáértők számára is nyilvánvaló. Nem így van ez a világ más részein! Karl Philipp (akármennyire is a legnagyobb kortárs mesterek között tiszteljük és ezért munkájára akármennyire is csak a legnagyobb elismeréssel lehet tekinteni) például a szár-csizma, csizma-szár nélküli lovaglás hirdetője. Ez a szétválasztott segítségek technikáját, a segítségek közé vétel elutasítását jelenti. Nemzeti megközelítésünk ettől eltérő. Kókay Pál huszár ezredes világosan ír arról, hogy a szétválasztott segítségek technikáját csak a fiatal lovakon kell alkalmazni, csak a nem átengedő ló lovaglása során kell a szár-csizma, csizma-szár nélkül lovaglást alkalmazni. Keméry Pál huszár ezredes pedig összevágó segítségnek nevezi a szár és a csizmasegítség egyidejű alkalmazását (megkülönböztetve azt az egybevágó, azaz egymással nem egyeztethető szár és csizma segítségtől).

A szár és csizma segítség egyensúlyát azért kell felállítani, mert az összeszedettség az egyensúly és az aktivitás egyidejűségét jelenti. De hát ez másképpen nem is lehet. Egyensúlyban csak lendületes ló mozoghat, a lendület pedig elképzelhetetlen az egyensúly nélkül.

Évtizedek óta nem látott, erőfeszítés zajlik a lovassport felvirágoztatásáért. És az erőfeszítések alaplogikája az, hogy, kellő kitartással, eredményre vezetnek: mindannyiunk reményeinek megfelelően, ismét lesz magyar lovas a következő olimpián. Azonban ez csak a forma. A gondolat világos és támogatandó - a csúcsteljesítmény visszahat a közkultúrára, az olimpiai részvétel az áltagkultúrát erősíti. És ez így van rendjén, a közkultúrát mindig az elitkultúra vezeti, irányítja, alakítja. Ha az elitkultúra erősödik, akkor a közkultúra is, ha az elitkultúra színvonala esik, akkor a közkultúráé is. Ez ennyire egyszerű.

Így nem kérdéses az sem, hogy magasiskola felállítása ugyanezt a logikát követi és annak megalakítása előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik. Persze a kérdés az, hogy pontosan mit is jelent a magasiskola, az vajon miben tér el az igényes sportlovaglástól és miben tér el az átlagkultúra művelésétől. Szintén kérdés, hogy a magasiskola milyen hozadékkal járhat a sport és a közkultúra számára.

Kis kiképzéstörténet

A lovas közelharc ló és lovas egybeolvasását követelte, ezért a ló háziasítása óta a képzett lovas eszménye a kentaur volt, amihez egyik oldalról a lovas a gondolatot, a szándékot, másik oldalról a ló a fizikumot, a végrehajtást adta. Ennek megfelelően a minőségi lovasképzés célja ló és lovas egybeolvadása, azaz a kizárólag üléssel való lovaglás volt, amit formálisan a descentes, vagyis a szárak és csizmák nélküli lovaglás jelenített meg. A descentes a magyar lovaskultúra alapja, így elődeinket kivétel nélkül, minden évszázadban, minden ábrázolás ezzel a lovaglási technikával mutatja. Azonban a XVIII. században - a lőfegyverek elterjedésének kihívása mellett, a nagysebességű magyar könnyűlovasság hatására - megváltoztak a katonai elvárások szerte Európában, vége lett a lovagok korszakának, vége lett a kentaurok világának. Az egyes országok hadseregeinek nagyobb létszámú, de rövidebb idő alatt és egyszerűbb technikával kiképzett lovasságra volt szüksége: megjelent a támaszkodás és a csizmák a lovak szőrére kerültek. A változást a Bécsi Spanyoliskola vezetője, Maximilian Weyrother nevéhez szokás kötni, az új stílust pedig napjainkban örkénytábori stílusnak nevezzük, bár örkénytábort közel egy évszázaddal Weyrother után alapították, az új stílusú lovaglással képzett lovat pedig hagyományosan használati lónak nevezték, amit napjainkban egyszerűen hátaslónak mondhatunk.

Az üléssel történő lovaglás a magasiskola

Weyrother azzal rövidítette le a ló- és lovasképzést, hogy a katonai magaskultúra mellé, katonai közkultúrát alakított, ami a kizárólag üléssel történő lovaglás helyett megengedte a kommunikáció megosztását az ülés, a szárak és a csizmák között. Ez olyan egyszerűsítés volt, ami megfelelt az új katonai kihívásoknak, lehetővé tette a szaktudás befogadását és elsajátítását átlagos lovas és ló számára. Az egyszerűsítés a magas műveltségű lovagkorral szemben az átlagos műveltségűek számára is lehetővé tette a kiképzés logikájának megértését, de fontos az is, hogy az átlagos lovat is alkalmassá tette a katonai szolgálatra. A katonaság nagyobb létszámú lóhoz jutott azzal, hogy megkezdődhetett a lovak tömeges felvásárlása a falusi kistenyésztőktől is. Az új, egyszerűsített stílus lovastanárainak képzése Bécsújhelyen zajlott. Ez arra is alkalmat adott, hogy az elitkultúra továbbra is csak a kiválasztottak, mondhatnánk, hogy annak befogadására alkalmasak számára fenntartott privilégium maradt és a vonatkozó képzés megmaradt a spanyoliskola feladataként. A magasiskola továbbra is a kentaur eszméjét tartotta fenn, a magasiskola Pluvinel eszméjéhez, az üléssel történő kommunikáció kizárólagosságához ragaszkodott.

Ezt azért fontos megérteni, mert a magasiskola nem magasiskolai feladatok lovaglását jelenti, hanem az üléssel történő lovaglást. Nem bizonyos, úgynevezett magasiskolai feladatok lovaglásától lesz egy közösség magaiskola: a magasiskola nem látványkonyha. A magasiskola nem formai, hanem tartalmi kérdés. Így az alapfeladatok lovaglása is magasiskola művelését jelenti, ha az az üléssel történő lovaglás kizárólagosságát célozza.

A campagne-lovaglás kettős értelme

A campagne-lovaglás a fentiek miatt kettős értelemmel rendelkezik. Kifejezi egyrészről a XIX. században kifejlesztett új stílust, de a magasiskola kezdő szakaszát is. A magasiskola ugyanis három kiképzési szakaszra oszlik: alapképzés (használati ló képzése), alacsony magaiskola (célja az iskolaegyensúly kialakítása az egyes feladatokban és jármódokban), föld feletti osztály (célja az iskolaugrások elsajátíttatása). Az egyes szakaszok az előző szakasz sikeres elvégzését feltételezik.

A Bécsi Spanyoliskola

Számunkra, magyar lovasok számára, Bécs megkerülhetetlen. Csak szeretettel és tisztelettel fordulhatunk a Bécsi Spanyoliskola felé, mégha az napjainkban komoly kihívásokkal is néz szembe. Ezek közül most - a teljesség igénye nélkül - csak kettőt említenék. Az első, hogy a magasiskola a közkultúra átlagos fogyasztójának felszínes, minőségi tartalmat nem, csak a formákat értő nyomása alá került. A másik, hogy immár száz éve a bécsi kultúrából hiányzik a magyar spiritusz, hiányzik az, amivel a bécsi magasiskola kiemelkedő kultúrájához a magyar lovaskultúra hozzájárult. Nem véletlen, hogy a két világháború között természetes módon alakítottak Budapesten is magasiskolát és a két iskola szinergiájának lehetősége, a budapesti magasiskola újraalapítása esetén is nyilvánvaló lenne. Persze a felállítandó Budapesti Spanyoliskolának is a legfőbb kihívása az lenne, hogy miként tudna tartalmában magaskultúrát megjeleníteni a közkultúra felszínes megközelítésével szemben, hogyan tudná elérni azt, hogy ne a magasiskola igazodjon a közkultúrához, hanem fordítva, annak alakítójává váljék. A válasz egyébként egyszerű: minél inkább átszűrődik a közkultúrába a magasiskola minőségi szemlélete, minél inkább megérti a közkultúra művelője a kizárólag üléssel történő lovaglás logikáját, annál inkább a tartalom és nem a formák fogják a közkultúrát alakítani. A folyamat önmagát erősítő jellegű. A magasiskola kultúrája és a közkultúra közötti hidat a sportlovaglás képezheti.

Az olimpiai szereplés

A lovaglás azért különleges sport, mert jobb ló birtokában versenytársaival szemben sokszor behozhatatlan előnnyel rendelkezik lovasa. Így a lovassport nagy részben a lovak alapadottságairól szól. Ezt legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy egy ló vagy át tud ugrani egy bizonyos méretű akadályt, vagy kombinációt vagy nem és kész, vagy képes teljesíteni egy military tereppályát, vagy nem. Persze a másik oldalról az is kérdés, hogy a versenyre való felkészülés során az alapadottságokat, a lóban lévő lehetőségeket, milyen mértékben sikerül felszínre hozni. A magasiskola, illetve annak tapasztalatai abban segítik a versenysportot, hogy a lehetőségek minél inkább érvényesülhessenek. Egyszerűbben megfogalmazva, ha például egy vizes akadály után szűk távolságra épített meredek ugrást kell megoldani, akkor a kettő között biztosan átmenjen a felvétel a lovon és a meredek ugrást ne “üsse ki” az egyébként tehetséges ló. Ezen a téren van mit tennünk, mert azt mégsem fogadhatjuk el, hogy a magyar lótenyésztés ne tudott volna “előállítani” az utóbbi évtizedekben egyetlen egy lovat sem, ami alkalmas lenne magyar lovassal az olimpiai elvárások olyan teljesítésére, ami a minősítő versenyek sikeres abszolválását is magában foglalja.

A magyar magasiskola

Magasiskola felállítása Magyarországon nem lenne előzmény nélküli. Bécsre eleve nem mint az osztrák, hanem a magyar-osztrák kultúra színhelyére kell gondolnunk és ezt az álláspontot kell leghatározottabban képviselnünk. A magyar könnyűlovas hagyományok örököseként nem tudok mást elfogadni. Sőt azt gondolom, hogy a két világháború között felállított spanyoliskola szintén ezt a logikát követte.

A magasiskola céljaként első sorban a lovaglótanár képzést kell kiemelni. Olyan szakemberek képzését, akik tudásukkal és munkájukkal hitelesen képviselik a magyar lovaskultúra legmagasabb szintű hagyományait, akik tevékenységükkel iránymutatást jelentenek a közkultúra és a sport számára.

Másodsorban a magasiskola céljaként kell megfogalmazni a magyar lófajták kipróbálását és reprezentatív bemutatását. A legmagasabb szintű kipróbálás nélkül hogyan is lehetne eldönteni a hazai lótenyésztés eredményességét. A magyar ló nem sportló. Ha valaki sportolni szeretne, akkor tanulmányozza a legnagyobb versenyek eredménytábláit és az ott szereplő lovak pedigréit. De ha valaki megbízható hátaslovat, biztos szervezeti ellenálló képességet, kiegyensúlyozott mentalitást, feltétlen együttműködésű lovat szeretne, akkor válasszon a magyar fajták közül. A fajták kiemelkedő képességeinek bemutatására a magasiskolai képzésnél látványosabb mód nincs.

Harmadsorban a magasiskola célja a magaskultúra kutatása, fenntartása és közkinccsé tétele. A lovaglásban a jóhoz közel áll a rossz, olyan mértékben, hogy néha a szakemberek számára is kérdés az adott ló kiképzésének minősítése.

Meg kell jegyezni továbbá, hogy minden magasiskola rendelkezik jellegzetességgel. A Bécsi Spanyoliskola például az egyes lovak kiképzése során keresi, hogy az adott ló alkalmas-e föld felett munkára és ha igen, akkor melyik feladatban mutat különös tehetséget. Ha megtalálják, akkor ezt az egyetlen feladatot próbálják a legmagasabb szintig kidolgozni. Ezzel szemben a francia magasiskola jellegzetessége az osztályban végrehajtott iskolaugrások bemutatása, mégha az nem mindegyik lónál is tökéletes. A magyar magasiskola jellegzetességének az osztályban végrehajtott iskolajármódokat kell megnevezni. Elődeinkre, könnyűlovas hagyományainkra való tekintettel ez különösen az iskolavágta osztályban történő bemutatására vonatkozik.

A descente a lovaglásban kettős értelemmel rendelkezik. Elsődleges értelme az engedés.

Az engedés a lovaglás legfontosabb segítsége. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a lovaglás alaphelyzete az, amikor a másodlagos segítségek használaton kívül kerülnek. Ennek az megértése viszonylag egyszerű, ha elfogadjuk, hogy ló és lovas közötti kommunikáció elsődlegesen testbeszéddel zajlik. Röviden ezt úgy szoktuk mondani, hogy a lovat üléssel kell lovagolni. Az ülés segítségeit természetes módon, születéstől fogva érti a ló, mert érti a testbeszédet: a hívást, az elküldést, a feszítést és a lazítást.

A testbeszéd, az ülés kommunikációja nem szüneteltethető. Ez azért nehéz kérdés, mert az ember manuális, a kezével a legügyesebb és így a lovasok többsége a kezére, pontosabban a szárakra hagyatkozik a lovaglás során és könnyen megfeledkezik az ülés, egyébként igen összetett kommunikációjáról. Ez súlyos hiba, mert az ülés segítségeinek figyelmen kívül hagyása egybevágóvá teszi a szársegítségeket.

Egybevágónak általában a szár és csizma olyan egyidejű használatát szoktuk nevezni, amikor azok egymással ellentétes utasítást adnak a lónak. De persze egybevágó minden egyidejűleg adott segítség, ami egymással ellentétesen hat. Így, ha a lovas nem figyel az ülésére – miután annak tevékenységét és kommunikációját nem tudja szüneteltetni – azzal óhatatlanul mást fog kérni lovától, mint az egyidejűleg alkalmazott szársegítség. Így például tilos felvevő szársegítséget adni a lónak, ha az ülés nem ad felvevő segítséget, vagy tilos a szárakkal a vállakat fordítani, ha az ülés nem ugyanezt közli a lóval. Hiszen minek is engedelmeskedjen a ló? Az száraknak, vagy az ülésnek? A ló számára ez lehetetlen helyzet, így vagy az egyik, vagy mindkét utasítást figyelmen kívül hagyja (mást nem tehet), a lovas pedig végeredményben az ellenkezést, az ellenállást, a merevséget tanítja lovának. A ló pedig annak lesz mestere, amit gyakoroltatnak vele: ha az ellenkezést, akkor annak.

Szóval a másodlagos segítségek csupán arra valók, hogy az elsődleges segítségnek, a testbeszédnek érvényt szerezzenek. A másodlagos segítségek a szár-, a csizma-, a hang- és a pálcasegítségek. A másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket meg kell tanulnia lónak és lovasnak egyaránt. A másodlagos segítségekkel való kommunikáció tanult nyelv mindkét fél számára. Olyan mintha egy némettel angolul beszélnénk. A másodlagos segítségek másik jellegzetessége, hogy azok szüneteltethetők. Sőt! Használatuk lényege pont az, hogy ha érvényt szereztek az ülés segítségeinek, akkor használatukat be kell fejezni. Ez az engedés, ez a descente. Ezt a lovasedzők általában úgy szokták mondani, hogy a felvétel után engedni kell, de valójában minden másodlagos segítséget, annak megszüntetésével, engedéssel kell befejezni.

Persze az engedés, a descente nem egyszerű: engedni nehéz. Azért nehéz, mert az ellazultan, szinte izomerő nélkül lovagláshoz nagy gyakorlat kell, azt nagyon-nagyon sokat kell gyakorolni. Feszíteni egyszerű, lazítani nehéz. Az ellazult ülés előfeltétele a független ülés: az, hogy a lovas kezeinek és csizmáinak használata nélkül, teljesen ellazultan tudjon a lovon ülni. Mozgás közben, dinamikus helyzetben persze néha nehéz eldönteni, hogy független-e a lovas ülése, vagy sem, hiszen nem kell a szárakkal, vagy a csizmákkal folyamatosan kiegyensúlyozni a nem független ülést, elég, ha csak időről-időre segíti meg magát a lovas. De ülése ilyenkor sem nevezhető függetlennek. Gyakori még a versenyzők között is, hogy ülésük csak látszólagosan független, formájában többé-kevésbé az, tartalmában azonban nem.

De a descante, az engedés azért is nehéz, mert azt csak akkor lehet alkalmazni, ha a másodlagos segítség hatékony volt. Legtöbbször azért nem enged a lovas, mert az elsődleges segítség érvényre juttatását célzó másodlagos segítségre, például a felvételre sem reagál a ló. Ilyenkor szokták mondani a lovas edzők, hogy "sok a kéz". Formálisan ez igaz, tartalmilag nem, mert hogyani is engedhetne a lovas, mit is tehetne mást akkor, ha nem reagál a ló.

A descente második értelme nem magához az engedés mozzanatához kapcsolódik, hanem a kikapcsolt másodlagos segítségekkel való folyamatos lovaglást jelenti. Ez a szárak és csizmák nélküli lovaglás, ez az úgynevezett descent de maines, descente de jambes lovaglás. Ez a magasan művel lovas jelképe évezredek óta. Az ilyen lovaglás persze nem jelenti azt, hogy sohasem alkalmaz a lovas másodlagos segítségeket, a szár, vagy a csizma sohasem kerül hatásba, hanem azt jelenti, hogy ritkán, csak időről időre jelzik azok a lónak azt, hogy figyeljen az ülés segítségeire és fogadja el azokat.

A descente nemzeti kultúránk része. A magyar katonai lovaglás egészen a XIX. századig alkalmazta a lovaglásnak ezt a formáját, mint a magaskultúra formai megjelenését. A változást, mármint, hogy követelmény lett a támaszkodás, a csizmák pedig a ló szőrére kerültek a Bécsi Spanyoliskola vezetőjéhez Maximillian Weyrotherhez kötjük. A forma átalakulása mellett azonban tartalmilag a lovaglás mit sem változott. Nemzeti lovaskultúránkban a támaszkodás mértéke a szár súlyával megegyező, tartalmilag pedig kikapcsolt állapotot kell, hogy jelentsen, azaz a támaszkodás szársegítség mentes. Ugyanez áll a csizmák használatára is. A csizmák ugyan a ló szőrén vannak, de azok alaphelyzetben hatáson kívül vannak, puhán, a ló testének érzékelésével, csizmasegítség nélkül fekszenek a ló oldalára. Ez az úgynevezett örkénytábori stílus.

A lovaglás megkerülhetetlen része az egyensúly és ennek megfelelően már minimális képzettség birtokában a lovasok törekszenek lovuk egyensúlyban tartására. A kérdés csupán az, hogy a szándék megvalósulását milyen módon tudják ellenőrizni, hogyan és miként érzi a lovas az egyensúly meglétét, vagy hiányát, illetve tud-e különbséget tenni az egyes egyensúlyi problémák között.

A független ülés

A ló egyensúlyban tartásának legelső feltétele az, hogy maga a lovas egyensúlyban legyen. A lovas akkor van egyensúlyban a ló hátán, ha mozgás közben nincs szüksége arra, hogy nyeregben maradását a szárakon keresztül kezével biztosítsa. Ez a független ülés - független a kéztől. A független ülés kulcsa az, hogy lovas pont középen ül a nyeregben, súlypontja semerre sem billenti el. Persze feltehető az a kérdés, hogy miért is ne lehetne a szárakba kapaszkodni a lovaglás során, miért nem mindegy, hogy milyen technikával tartja magát a nyeregben a lovas? Azért, mert a függetlenség egyfajta biztosítékot ad arra, hogy a lovas súlypontja kevéssé leng előre-háta, jobbra-balra és így maga a lovas nem zavarja az ló egyensúlyi helyzetét, másrészről a függetlenség biztosítja a tiszta kommunikációt, azaz, hogy a szárakat a lovas csak kommunikációra használja, egyensúlyozásra nem, harmadrészről a függetlenség biztosítja a lovas ellazultságát, mert egyensúly nélkül a lovas ülése óhatatlanul bizonytalanná és ebből kifolyólag merevvé válik. A tiszta kommunikáció és az ellazultság nélkül a ló képtelen természetes módon mozogni a lovas alatt és így képtelen egyensúlyba kerülni.

Lelki egyensúly

A fizikai (testi) egyensúly kérdéseinek tárgyalása előtt megkerülhetetlen, hogy a lélekről is szó ne essék. Lelki egyensúly nélkül (nyugalom, magabiztosság, békesség nélkül) a ló teste nem kerülhet egyensúlyba. Természetesen áll ez a lovasra is, sőt a ló lelki egyensúlyának forrása maga a lovas. Modern világunkban nem egyszerű és nem feltétlenül természetes a lovas lelki egyensúlyának fenntartása, mert a belső pörgés, a magas fordulatszám sajnos szinte “normális” jellemzőjévé vált a modern embernek. A lóval való munkát igen gyakran a lovas lecsendesítésével kell kezdeni, ellenkező esetben a lovon is egyfajta izgatottság uralkodik el a munka során.

Ennél még rosszabb, ha a lovas magáért az izgalomért, sokszor szinte a félelem érzéséért ül a nyeregbe - azért, hogy a stressz miatt öntse el a lelkesültség, az öröm érzése. A lovaglás azonban nem erről szól, a lovas stresszhelyzetére a ló teste is félelemmel, stresszel reagál, ami nem csak akadálya az egyensúlynak, de egyszerűen veszélyes is.

A lelki egyensúly érzését gyakorolni kell. Első lépésként képessé kell a lovasnak válnia arra, hogy érezze saját belső fordulatszámát. Ezután képessé kell arra is válnia, hogy szabályozza azt, csökkentse, vagy növelje. Legtöbbször a belső fordulatszám csökkentése a kihívás. A belső béke megteremtése sokszor nem egyszerű, de enélkül nincs minőségi lovaglás. Harmadszor a saját békességet, nyugalmat, magabiztosságot, a dolgok magától értetődését, a lóban is érvényesíteni kell. Ez először talán egy kicsit furcsán hangzik, de az ellenkezőjét mindenki ismeri. Azt, amikor a lóban keletkezik feszültség és az átragad a lovasra. Szóval a lelki egyensúly érvényesítése ennek pont az ellenkezője: nem a feszültség és nem lóról a lovasra, hanem a békesség és a lovasról a lóra. A lelki békesség a ellazultság alapja is.

Oldalirányú egyensúly

Ha az egymás melletti lábakra nem esik egyenlő terhelés, azaz, ha a ló oldalirányban nincs egyensúlyban, akkor a ló nem lesz egyformán fordítható mindkét irányban. Amerre az egyensúly elbillent, abba az irányba törekszik a ló, az ellenirányú fordulat szinte lehetetlen. Másrészről az oldalirányú egyensúly hiányában a ló gerincoszlopa nem tud természetesen működni a ló nem tudja a lovasa súlyát hordani, ezért oldalirányú egyensúly hiányában a ló a hosszirányú egyensúlyát mindenképpen elveszti. Az oldalirányú egyensúly hiányát a ferdeség kifejezéssel szokta a szakirodalom leírni.

Az oldalirányú egyensúly hiánya az asszimetrikus szárerőből érezhető: a támaszkodás kemény azon az oldalon, amerre elbillent az egyensúly, a másik száron viszont nem akar támaszkodást venni a ló. Ezen túl, ha a ló nem fordítható egyformán mindkét irányba (az egyik oldalra könnyen fordul, a másikra nem), akkor szintén az oldalirányú egyensúly hiányára lehet gondolni. Végül pedig a felvehetőség hiánya nagy valószínűséggel szintén az oldalirányú egyensúly hiányát jelzi.

Ha a ló nem vehető fel, akkor abba kell hagyni a felvételt, a vállakat a túlterhelt vállal ellenkező irányba kell vezetni és csak ezután lehet ismét megkísérelni a felvételt. Ellenkező esetben a ló számára lehetetlen helyesen reagálni a felvevő segítségre, így végső soron a lovas magát az ellenkezést tanítja lovának a felvétel ferdeségben való erőltetésével.

Hosszirányú egyensúly

A lovaglásban az egyensúly kifejezés általában a hosszirányú egyensúlyt jelenti. A ló akkor van egyensúlyban, ha megkezdi a lovas súlypontjának követését, ilyenkor a ló mindig a lovas súlypontja alá lép. Ellenkező esetben (amikor nincs egyensúlyban) képtelen a követési szándékát valósággá váltani. A lovas érzése hasonlatos ahhoz, minta egy hatalmas labdán ülne, súlypontjának legkisebb elmozdítására a ló hasonló irányba mozdul. A szöveg nem pontatlan, hiszen a hosszirányú egyensúly előfeltétel az oldalirányú egyensúly, így, amikor egyensúlyba kerül a ló, akkor hossz- és oldalirányban egyaránt rendkívül “figyelmessé” válik.

A szár és a csizma egyensúlya

Ha a ló egyensúlyba kerül, akkor a lovas azonnal megérzi és megérti a szár és csizma egyidejű használatának szükségességét és lényegét: azt, hogy a kiképzés célja a ló segítségek közé vétele. Ez a száronlét, ez az együttműködés alapja. A szár és csizmasegítség egyensúlya, illetve annak elsajátítatása a lóval a campagne kiképzés célja.

Egyensúlyi helyzetek

A ló összeszedésének célja a kellő hosszirányú egyensúly és ezzel együtt a fordulékonyság biztosítása. Ennek megfelelően, ha a vállak túlterheltek, azaz a ló az elején van, akkor nem beszélhetünk forulékonysgágról, sőt gyakran maga a váll vezethetősége is kihívás - a ló a lovas segítségeire nehezen reagál. Vízszintes egyensúlyban a ló fordulékonysága nagy mértékben növekszik, a lovas a lovat úgymond az ülésére tudja venni. Iskolaegyensúlyban nem csak a ló fordulékonysága, hanem egész testének manőverezhetősége is ugrásszerűen javul. A lóval minden jármódban, bármilyen irányban lehet mozogni, előre, fél oldalazásban, teljes oldalazásban, sőt akár hátrafelé is, a fordulatokat pedig nem csak a hátulsó lábak körül, de az elülsők körül is végre lehet hajtani. Igen, vágtában is, hiszen a fegyveres küzdelemben az ellenfél körüli fordulat során folyamatosan célra kell tartani a fegyvert. Szóval az iskolaegyensúlyra a manőverezhetőségből következtethet a lovas.

Előre bocsátom, hogy a kérdésre nem lehet fekete-fehér választ adni, hiszen igen különbözőek a motivációk és a célok, így a lókiképzés módszerei, technikái is azok. Ezért, ami az egyik esetben jó és támogatandónak tartható, az a másikban nem biztos, hogy az.

A lovaglás alapeszméje

A lovaglás az ősidők óta gyakorolt célját Pluvinel írta le és hagyományozta ránk: szerinte a lókiképzés célja a ló kizárólag üléssel történő lovagolhatóságának kialakítása. Ismételten aláhúzom, hogy ez nem Pluvinel gondolata, Pluvinel csak leírta azt, amit lovas mester elődjei rá hagyományoztak. Szóval a lókiképzés célja a kizárólag üléssel történő lovaglás. De ez nem jelenti azt, hogy felszerelés, kantár nélkül kellene lovagolni. A kantár nélküli lovaglás nem eszménye az elődöknek, bár a kantár nélküli lovaglás világosan mutatja, hogy a lovas tevékenységét mesteri szinten űzi.

Mire való a kantár?

Valójában azt a kérdést kellene feltenni, hogy mire való bármilyen felszerelés? Mire való a csikókantár, mire a nagykantár a feszítőzablával, mire való a bosal, mire a nyakkarika, mire a kapicán, vagy a csomózott kötőfék? De ugyanígy fel lehet tenni a kérdést, hogy mire való a sarkantyú, a pálca, sőt, mire való a nyereg. A válasz egyszerű: a ló iskolázásához szükségesek mindezek.

A teljesen kiképzett lóra például szükségtelen a nyereg, hiszen a jól kiképzett ló háta az ülést “magára szívja”, a ló a csizmák közé dagad, ráadásul a teljes kiképzésen átesett ló háta gyakorlatilag mozdulatlanná válik még a legnagyobb iram esetén is és a ló hátán való ülés olyan egyszerűvé és magától értetődővé lesz, hogy az nem igényel semmiféle segédeszközt, még a nyerget sem.

A segédeszköz, a felszerelés - így a kantár is - a ló iskolázásának szükséges kelléke és csupán arra való, hogy az ülés segítségeinek érvényt szerezzen a lovas.

Az ülés segítségei

Az ülés segítségei a követő magatartásból következnek. A lónak követnie kell a lovast, mint a gyermek az anyját. A lovon ülés esetében ez a súlypont követését jelenti. A lovas, súlypontjának előre vitelével gyorsítja, hátramozdításával lassítja, vagy megállítja a lovat, a súlypont oldalra való mozdításával pedig oldalt lépteti.

Másrészről a lónak mozgásával és felvett alakjával is követnie kell lovasa testének mozgását, alakját. Ezt legegyszerűbben úgy szokás megfogalmazni, hogy a fej a fejjel, a váll a vállal és a csípő a csípővel párhuzamos. Ezt persze úgy kell érteni, hogy a jól képzett ló “tükrözi” lovasa testét és annak minden változását. Így, ha a lovas oldalra fordítja fejét, akkor a ló állításba kerül, ha a lovas elfordítja vállát, akkor a ló fordulatba kezd, ha pedig a lovas elcsavarja testét (megszünteti vállának és csípőjének párhuzamosságát, azaz belső csípőjét és külső vállát előre tolja), akkor a ló hajlításba kerül.

Harmadrészről a lovas derekának mozgása fogja a lábsorrendet meghatározni, azaz a lovasnak különböző módon kell csípőjével mozogni ahhoz, hogy kifejezze lovának azt, hogy lépés, ügetés, vagy vágta jármódot kíván jobb kézre, illetve bal kézre. A lovas testének (derekának) bizonyos mozgása a ló gerincoszlopának bizonyos mozgását kell előidéznie, a gerincoszlop mozgása pedig meghatározza a lábsorrendet.

Az ülés ezen segítségeinek elfogadtatása a campagne lovaglás célja. Az iskolalovaglás, más szóval magasiskola ennél tovább megy. A lovas farok csontjának lenyomását a ló csípőjének lesüllyesztésével kell, hogy kövesse, a szeméremcsont felemelését pedig a mar felemelkedése.

A magasiskola földfeletti részében pedig “csupán” az a kérdés, hogy ha már mindenfelé követi a ló lovasát, ha már minden módon tükrözi testét, akkor, ha súlypontját felfelé mozdítja, akkor is fenntartja-e a követést. Ez az iskolaugrás.

A felszerelés a pedagógia eszköze

Az ülés segítségeit nem kell tanítani a lónak, az ülés segítségeit, a testbeszédet minden élőlény születéstől fogva érti. A kiképzés nagy kérdése az, hogy mit kell tenni akkor ha a ló mégsem reagál a lovas szándékának megfelelően. A válasz egyszerű, másodlagos segítséggel kell a testbeszédnek érvényt szerezni.

(Persze az első lépés az önvizsgálaté: a kiképzőnek ellenőriznie kell, hogy jól érzékeli-e a helyzetet és a ló tényleg az elképzeléstől eltérően reagált, vagy egyszerűen nem reagált a lovas segítségére, másrészről ellenőriznie kell, hogy jó-e a testbeszéde, kifejezte-e a teste azt, amit szeretne. Mindkettőt, az érzékelést és az ülés segítségadását is rendkívül sokat kell gyakorolni, az csak igen aprólékos és évek hosszú munkája következtében érhet el kellő minőséget. Ezért igaz Weyrother mondása: A világ még nem látott olyan lovas mestert, akinek nem őszült meg a haja.)

A kiképzés alapfelszerelése a csikókantár

A különböző szerszámok különbözőképpen hatnak lóra. Kiválasztásuk és használatuk során nem csak előnyeiket, hanem hátrányukat is vállalni kell. A csikókantár alapvetően a ló csontozatára és így egyensúlyára hat. Az oldalirányú egyensúly azaz egyenesség és a hosszirányú egyensúly legegyszerűbben a csikókantárral alakítható ki. A csikókantárral szemben a feszítőzabla inkább a ló izomzatára hat. Nem véletlen az, hogy nemzeti hagyományunk a kettő kombinációját örökítette ránk.

A csikózabla hátránya, hogy használata nem kedvez az állítás tökéletes végrehajtásának kiműveléséhez. Ideális esetben a ló fejének elfordításakor, azaz az állításkor a gerincoszlop a tarkónál befelé csavarodik és a külső fül kissé magasabbra emelkedik. A koponya az eredeti függőleges helyzetét megváltoztatja, az orrhát felső része beljebb kerül, mint az alsó. A csikókantár használata pont ellenkezőleg hat. Ha tehát a kiképző azt tapasztalja, hogy a csikókantárral végrehajtott állítás során a ló az ellenkező irányban csavarja a koponyáját, azaz a csikókantár úgy hat, hogy a tarkónál a szándékkal ellentétesen csavarodik a gerincoszlop, akkor megfontolhatja a kapicán használatát. A kapicán a ló tökéletes állításának és hajlításának eszköze. A kapicán viszont nem tudja megdolgozni a ló állkapcsát.

Hasonló a helyzet a bosallal. A bosal vállvezetés iskolázásának legpraktikusabb eszköze. Ám a bosal nem hat az állkapocsra és ha az állkapocsban merevség támad, azt a bosallal nehéz orvosolni. A bosal szintén nem kínál megoldást az állítás tökéletlenségének megoldására.

A nyakkarika a vállvezetést és az alsó nyakél felemelését segíti, az alacsony nyakillesztésű lovak feligazításának iskolázásában segít.

A csikókantár az alapképzés felszerelése. A csikókantártól való eltérés, más eszközre való váltás, vagy a döntés a különböző eszközök kombinációja mellett kizárólag a kiképzés adott helyzetére való válasz lehet. És itt akár a legkülönbözőbb kombinációk is szóba jöhetnek: csikószár és kapicán, feszítőzabla és kapicán, bosal és kapicán (cavesal), de láttam már nagykantár és nyakkarika kombinációt (a lovas az egyik kezében, négy szárat tartva fogta a nagykantár szárait,  a másikban pedig a nyakkarikát). De láttam már olyan esetet is, amikor csikókori sérülés miatt nem lehetett feszítőzablát tenni a ló szájába és a feszítőzablát hackamore-ral helyettesítették és azt kapicánnal kombinálták (ez a cavemore).

Legvégül még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a különböző felszerelések csupán a testbeszédre, az ülés segítségeire való feltétlen és precíz reakciót hivatottak érvényre juttatni. A felszerelés általában megkerülhetetlen, hiszen ló és lovas sohasem érheti el a tökéletességet, de a felszerelés nélküli lovaglás különlegesen mutatja be külső szemlélő számára az üléssel való lovaglás kizárólagosságát. Azért különleges módon, mert a felszerelés használata “kikapcsolható” akkor is, ha az a lovon van.

Annak idején, amikor a Kossuth téren álló Andrássy szobor újraalkotása zajlott, a szobor szinte félelmetes méretű gipsz mintájának elkészülte után lehetőségem nyíltt annak megtekintésére dr. Hecker Walter és Prutkay Zoltán társaságában. Aki lovasemberként először látja a szobrot, persze meglepődik a ló különös mozdulata kapcsán. Miféle jármódban ábrázolta Andrássyt a századforduló kiemelkedő szobrásza, Zala György? Vajon valóságos a mozdulat, vagy elhibázott, esetleg csak egy olyan művészi alkotással állunk szemben, ami a szobrász vízióját fejezi ki?

Az igazság egyszerű, még ha napjaink közkultúrájából kiindulva nehéz is azt elfogadni. Zala György olyannyira az élethű valóságot szándékozott ábrázolni, hogy maga a ló is egy konkrét ló mása, Andrássy Gyula fiának, Andrássy Tivadar Rigó nevű lovát ábrázolja. Magáról a mozdulatról pedig annyit, hogy a szobor az Országgyűlés határozata alapján kiírt tervpályázat nyertese volt, a kor szakembereinek előzetes (!) elismerésével készült, tehát a mozdulat természetes és a valóságot ábrázolja.

Iskolaügetés

Ha valaki fellapozza az első világháború előtt és után kiadott katonai szabályzatot, akkor a kiképzés leírásának végén furcsa, mára teljesen elfelejtett jármódról olvashat, az iskolaügetésről. A szabályzat vonatkozó fejezetéhez mellékelt rajzon egy passage szerű helyzetben ábrázolt ló-lovas párost lehet látni. Ugyanis passage-ban és iskolaügetésben a ló alakja és mozdulata azonos. Mindkét jármódban iskolaegyensúlyban jár a ló, amire a vállak megkönnyüléséből, illetve az ezt kifejező, vízszintesig felemelkedő alkarokból lehet következtetni – a két jármód között kizárólag a járás ütemében van különbség. Míg az iskolaügetés az ügetés normál ütemében kerül végrehajtásra, addig a passage üteme határozottan lassabb. Kimerevített helyzetben azért nem lehet a két jármódot megkülönböztetni, mert a pillanat nem fejezi ki az ütemkülönbséget.

A piaffe feladatot viszont kimerevített ábrázoláson is meg lehet különböztetni az iskolaügetéstől, mert a kettő nem az ütemben, hanem az iramban különbözik és a súlypont, illetve a hátulsó láb helyzetének viszonyából még a nem hozzáértő is automatikusan következtet a tolóerőre és ezzel együtt az előrehaladás sebességére, vagy annak hiányára. Míg tehát a passage az ütemében, addig a piaffe az iramában különbözik az iskolaütetéstől. 

A vágta iskolajármódjai

Ahogyan az ügetésnek van passage és piaffe szerű iskolajármódja, úgy vágtában is két iskolajármód létezik, ráadásul az egyes jármódok párba állíthatók. A négyütemű iskolavágta a passage párja, míg a kétütemű iskolavágta a piaffe jármódé. Ez azt jelenti, hogy ha piaffe feladatból indít a lovas vágtát és tartja az iskolaegyensúlyt, akkor a ló természetes módon kétütemű vágtába kezd. A kétütemű vágta a piaffe párja.

A kétütemű vágta ütemének lassításával – az iskolaegyensúly fenntartása mellett – a négyütemű iskolavágtához lehet jutni. Vágtában viszonylag könnyű a két jármód meglovaglása és magának az átmenetnek a végrehajtása, mert azt segíti a vágta belső energiája. Az ütem lassításával ugyanis a belső energia és ezzel együtt a hátulsó lábak aktivitása természetszerűen csökken, de a vágta magas alapenergiája általában elegendő a lassabb ütem mellett a kellő aktivitás fenntartására.

Nem ilyen egyszerű a helyzet ügetésben. A passage azért rendkívül nehéz feladat, mert a piaffe ütemének csökkentésével általában „elfogy” a ló kellő mértékű aktivitása. Az aktivitás fenntartása az ütem csökkentése során rendkívül hosszadalmas és munkaigényes folyamat, ezért ezt két, egyébként helytelen módon szokták „kicselezni”. Az egyik megkerülő módszer a passage tanítása spanyol lépésből. A ló először lépésben, majd ügetésben megtanulja, hogy a lovas jelzésére magasra kell emelnie elülső lábait. Ez a spanyolügetés és bár a spanyolügetés a passage jármódhoz olyannyira hasonló, hogy avatatlan szemeknek szinte megkülönböztethetetlen, mégis a két jármód alapvetően különbözik egymástól. Azért, mert a jó passage-ban a magasra emelt alkarok az iskolaegyensúly miatt megkönnyült vállak következményei, nem pedig a lovas jelzésének, vagy az elülső lábak piszkálásának. Az elülső láb jelre való emeltetése nem fog iskolaegyensúlyt eredményezni, ezért a spanyolügetés felől nem lehet eljutni a passage jármódhoz, ezért a spanyolügetésnek kiképzési értelme és jelentősége nincs.

A másik megkerülő módszer a sportpassage módszere. A lovas egybevágó segítséget ad a lónak, amire a ló merevséggel reagál, hiszen az egybevágó segítség érthetetlen számára. A merevség lassú ütemet eredményez és ha ez idegességgel, izgalommal párosul, akkor a ló a passage-hez nagyon hasonló a mozgásba kezd. A jó képességű lovaknál nagy a kísértés az egybevágó segítségekkel elért passage-szerű mozgás kialakítására, a „lebegtetésre”, de a kísértésnek való engedéssel a lovas ellehetetleníti a kiképzés jövőjét, ellehetetleníti a ló helyes összeszedését, azzal csak a tologatásra tanítja lovát.

Ha az ügetésben nehéz és hosszadalmas feladat a lelassított ütem mellett fenntartani a ló aktivitását, akkor még inkább áll ez a lépésre. Mert, hát a lépésnek is van piaffe szerű és passage szerű iskolajármódja. Mindkettő kétütemű jármód, az átlós lábak egyidejűleg érnek talajra, de, míg a piaffe jellegű iskolalépés rövid, de a normális campagne lépéssel megegyező ütemű, addig a passage szerű iskolalépés térnyerőbb, de lassabb ütemmel kerül végrehajtásra. A passage jellegű iskolalépés egyfajta díszlépés. A passage szerű iskolalépés aktivitásának fenntartása, illetve a ló betanítása az alacsony energiájú és lelassított ütemű mozgásban aktivitásának fenntartására talán a legnehezebb kiképzési feladat. Andrássy Gyula szobrán ez a jármód látszik. Szinte hihetetlen, ahogyan ezt annak idején Zala György és az újjáalkotás során Polgár Botond, Engler András és Meszlényi János szobrászművészek ki tudták fejezni:

• A jármód tiszta kétütemű
• Az iskolaegyensúly teljesen világos
• A mozdulat kifejezi, hogy ez nem ügetés, nem piaffe és nem passage
• Végezetül pedig látszik a jármód térnyerő volta, a ló előrefelé halad.

Legvégül a ló jármódja kapcsán meg kell jegyezni, hogy a téren lévő Rákóczi szobor a fejedelmeket jelképező jármódban, a támadó harci lovas jármódjában, iskolaegyensúlyú vágtában látható. Andrássy „csak” gróf volt, ezért őt nem illeti meg ugyanez a jármód, de mint a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnököt, lovának a leges-legnehezebb jármódban való ábrázolásával tisztelték meg.

Zita – a ló, akinek a legtöbbet köszönhetek. Nem csak szakmailag, hanem sok tekintetben emberileg is. De a történet nem vele kezdődik.

2007-ben szerződést kötöttem a Sáripusztai Ménessel: egy 2004-es születésű, Ginus – Justboy származású, nyers csikót küldtek hozzám, Aranydiót, azzal, hogy belovaglom és a belovaglás után dönthetem el, hogy megveszem-e, vagy sem. Aranydió az egyik legszebb sárga ló volt, amit életemben láttam, olyan különös kisugárzással, hogy egyszerűen nem lehetett a szemet levenni róla - az ember csak bámulta és bámulta. Nem csak szép volt, de az átlagosnál jobb mozgással rendelkezett, szóval ideális ló lehetett volna. Egy bökkenő volt csupán, hogy elképesztően magas volt. Tökéletes arányai miatt ezt ugyan nem lehetett érzékelni, csak akkor, ha valaki közvetlenül mellé állt, de mégis ez volt az oka annak, hogy kezelhetősége és könnyű lovagolhatósága ellenére végül úgy döntöttem, hogy nem élek a vételi jogommal és így 2008 nyarán új lovat kezdtem keresnem.

Lovat találni persze nem egyszerű, hiszen az egyrészről szerelem, másrészről szerencse kérdése. Végül az egyik legkiválóbb lovas szakember, Szikszai Lajos barátom ajánlott egy lovat: ő ismerte szándékom és azzal keresett meg, hogy ismer egy eladó kancát Tolna megyében, ami szintén Ginus – Justboy, csak egy évvel idősebb Aranydiónál. Mint végül kiderült, a lovat a szintén kiváló Kapoly István lovagolta Simontornyán és amikor elindultam lónézőbe különös érzés fogott el. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Sáripusztán az egyes évjáratokat ugyanazzal a kezdőbetűvel nevezik el és, ha a 2004-es évjárat A betűs volt, akkor az előző évjáratnak Z betűsnek kellett lennie. A történethez tartozik, hogy ikerlányaim egyikét Zitának hívják. Szóval a különös érzés a kezdetektől velem volt és amikor megérkeztem Kapoly Pistához és az istállóból előhozott egy gyönyörű kancát, az első kérdésem az volt, hogy mi a ló neve. A válasz Zita volt. A ló első látásra tetszett, szépsége mindmáig töretlen, de pont a neve miatt csak hümmögtem, mert a választásnál a sorsszerűségnek is akartam teret adni: hazaérve megkérdeztem Zita lányomat, hogy mit szólna hozzá, ha az új lovat Zitának hívnák (azt válaszolta, hogy részéről nem probléma), ezek után pedig hozzávetőleg két hónapig nem is foglalkoztam lóvétellel csak vártam, hogy mi történik a lóval, vajon mit tartalmaz a sors könyvében megírt, rá vonatkozó szakasz. Majd felhívtam Kapolyt, hogy meg van-e még a ló, arra vár-e Zita, hogy megvegyem. Hát várt, és így Zita 2008 kora nyarán megérkezett hozzám.

Zitát a kezdetektől fogva kizárólag saját örömömre lovagoltam – kényelmes, együttműködő hátaslovat szerettem volna nevelni belőle. Az a legfőbb célom, hogy még hosszú – hosszú ideig társak maradjunk és, hogy az idén tizenkilenc (!) éves ló szellemi és fizikai frissessége minél tovább, még legalább hat-nyolc évig megmaradjon.

2013-tól az Academic Art of Riding lovas mestereinek segítségével dolgozom, a dán magasiskolának 2017-óta vagyok rendes tagja. A fotók az ottani munka eredményét mutatják. Egyszerűnek tűnnek, de borzasztóan sok munka eredményét ábrázolják és az üzenetük az, hogy átlagos lóval is kimagasló képzettségre lehet jutni: nem az alapadottságokba, a talentumba, a tehetségbe kell pénzt fektetni, hanem a képzésbe kell energiát, motivációt, szakmaiságot, kitartást.

Az elmúlt másfél évtizedben Zita nem csak a lovasérzések rejtelmeibe avatott bele, de segítségével kezdtem meg nemzeti lovaskultúránk művelését, csillogása, figyelmes teljesítménye pedig nagyon sok lovasbarátot szerzett számomra. De ez mind semmi ahhoz az érzéshez képest, amit akkor ad, amikor „összeállnak a fogaskerekek”. Ezt leírni szinte lehetetlen. Aki találkozik ezzel az érzéssel az megérti az arab mondást, miszerint a férfi kedvese karjai között, könyvtárában és lova hátán érzi jól magát.

Tudást csak annak lehet átadni, aki megérett annak befogadására. Ellenkező esetben az oktató értetlenségbe, érdektelenségbe, ellenállásba, vagy akár haragba ütközik, akkor meg mire az erőlködés. Ezért zavarba ejtően nehéz, akárcsak a képzés egyes részeit is megosztani, vagy beszámolni arról. Hogyan lehetne például a levade különböző fajtáiról értekezni. Kit érdekel, hogy mi a különbség a terre a terre jellegű és a courbette jellegű levade között, ha mindenütt csak a levade-nek mondott, de pik-pak megtanítható pesade feladattal találkozik a néző.

A kultúra átadása nem csak nehéz, de időigényes és hiába a szándék, ha a környezetnek, a következő generációnak nincs befogadási képessége, akkor a kultúra megszakad és kész.

• A hátasló egyensúlya a használati, más néven vízszintes egyensúly.
• A használati egyensúlyban a lónak meg van a képessége az együttműködésre.
• A használati egyensúlyt legegyszerűbben a könnyed támaszkodásról ismeri fel lovas és külső szemlélő: a ló nem dől a szárnak (egyensúlyban van), de "elmegy" a szárig (hátulsó lába kellően aktív).
• A használati egyensúlyban a ló sebessége és menetiránya szabályozható, akár akadályok leküzdésére is képes.
• A használati egyensúly a ló számára természetes, a használati egyensúly kívánja a lótól a legkevesebb erőbefektetést, ebben tud a ló a legnagyobb távolságot megtenni, ebben tudja lovasát leghosszabb ideig hordani.
• A használati egyensúlyban a lovas erőkifejtés (!) nélkül tud, akár órákig, napokig lovagolni. A Don kanyarig csak használati egyensúlyban tud eljutni ló és lovas. :)
• A használati egyensúly az iskolaegyensúly előfeltétele.
• A használati egyensúly elérése vágtában igényel a legtöbb munkát.

Az összeszedettségről nagyon nehéz írni. Nehéz, mert az összeszedettség a ló egyfajta testi és lelki állapota és nehéz, mert az összeszedettség nem egy konkrét feladat, hanem a kiképzés eredménye. 

Az összeszedettség célja a fordulékonyság

Annak a lónak, amelynek nincs szüksége kiemelkedő fordulékonyságra, nincs szüksége komoly összeszedettségre sem. Ugyanis a ló, mint kifejezetten nagy testű prédaállat, védekezési taktikáját nem a fordulékonyságára, nem a menekülés irányváltásaira alapozza, hanem jó megfigyelő képességére és gyors reakcióidejére. A lónak így nem a legerősebb oldala a fordulékonyság, mégis az ember, a ló háziasítása óta eltelt hatezer évben ezt várta el tőle, mert katonaként az a lovas hatékonyabb, akinek fordulékonyabb a lova. A jobb lovas (fordulékonyabb lovával) mindig legyőzi a jobb vívót, hiszen olyan oldalról tud ellenfeléhez fordulni, azaz olyan oldalról tud támadni, ami a gyengébb (kevésbé fordulékony lóval rendelkező) lovas számára védhetetlen. Ennek megfelelően alakult még a verseny megnevezése is. A tournament, mint verseny kifejezés a lovagi tornák megnevezése volt, aholis a jobb fordulékonyság (turn) volt a döntő.

A ló összeszedésének célja a fordulékonyság javítása. Az összeszedettségben, valójában nem a hátulsó lábakra szeretnénk többletterhet juttattni, hanem az elülsőkről szeretnénk a terhet levenni azért, hogy a vállak megkönnyülésével a ló fordíthatósága radikálisan javuljon.

Az összeszedettségben a ló minden jármódban, minden irányban lovagolható: előre, fordulatban, féloldalazásban, teljes oldaljárásban, sőt hátrafelé is! Ez napjainkban csak lépésben nyilvánvaló, de a helyes összeszedés végeredményeként elért iskolajármódban ügetésben és vágtában is végrehajtható. (Nem véletlen, hogy a hátralépés a lépés iskolajármódjának lábsorrendjével, az átlós lábak közel, vagy teljesen egyidejű lépésével, közel, vagy teljesen kétütemben történik.)

Általánosítva, az összeszedettség célja nem csak a vállak fordíthatóságának, hanem a vállak mozgási sebességének minél pontosabb meghatározhatóságát célozza. A képzés célja teljesen legegyszerűsítve ugyanis az, hogy a ló arra és azzal a sebességgel haladjon, amerre lovasa szeretné. Ez a vállak mozgásirányának és sebességének meghatározottságát jelenti. Ha ez érvényesül, akkor a lényeg rendben van, ha nem teljesül, akkor semmi sincs rendben. A vállak mozgásirányának (vagy mozdulatlanságának) meghatározhatósága maga a befolyás. Ha a ló izgatott, feszült az nyilván nem jó, de mindez másodlagos a vállak vezethetősége mellett.

A test összeszedettsége

Testi értelemben a ló összeszedettségét úgy kell elképzelni, mint egy mént, ami új környezetbe, például számára ismeretlen lovak közé kerül: kihúzza magát, feligazodik, lábait „összegyűjti”, azzal a céllal, hogy bármely jármódban, bármely irányban meg tudjon indulni, és így robbanékonyságának, irányváltoztató képességének teljes képességével rendelkezzen, saját sebességét és haladási irányát minél jobban meg tudja határozni. A ló ilyenkor kerekdeden, ízületeinek teljes hajlékonyságával bir, kisugárzása és mozgása délceggé válik.

Ennek megfelelően az összeszedettségben a hátulsó lábak, az ízületek meghajlításával fokozottan a ló súlypontja irányába lépnek, „elülső lábai vállból szabadon, gömbölydeden mozognak, nyaka felfelé ívelt ... egész teste megrövidültnek látszik.” A ló háta mérsékelten leng, majd az összeszedettség fokozódásával még a mérsékelt mozgás is elcsendesedik, végül szinte mozdulatlanná válik. A hagyomány szerint az ilyen lovakra a bécsi spanyoliskolában próbaként teli pezsgőspoharat állítottak és a pezsgőnek nem szabadott kilöttyennie. Az elcsendesedő hátú ló mozgása olyanná válik, mintha zsinóron húznák és így az íjjal, vagy a későbbi korokban a lőfegyverrel való célzás egyszerűvé válik és maga az íjj oldása, illetve a lövés pillanata a mozgás (a vágta) bármely fázisában végrehajtható.

A lélek összeszedettsége

Az összeszedettség során a ló egyre inkább lovasára irányítja figyelmét. Ez teljesen természetes, hiszen ez az aktív együttműködés kelléke. Az iskolában nem véletlen, hogy a magatartás mellett a tanárok a szorgalmat is értékelik. Az együttműködéshez ugyanis szükséges, de nem elégséges feltétel a jó magaviselet, ahhoz a kellő szorgalom is szükséges.

Az összeszedés útja

Az összeszedettség állapot és nem gyakorlat. Ezért az összeszedettség „a lovaglás folyamán alakul ki a következetes elengedtető és tornáztató munkák következményeként.” „Ezek a gyakorlatok nem az összeszedésre, hanem az elengedtetésre irányulnak, a ló ízületeit és izomzatát tornáztatják, akaratát és felfogóképességét foglalkoztatják.” A ló az elengedtetés fokozása során önmagát összeszedi és figyelmét egyre jobban lovasára irányítja. Az összeszedettség hatására a ló egyre kisebb segítségekre reagál, miközben fordulékonysága, sebességének szabályozhatósága erősödik.

Az összeszedés útja semmi esetre sem a ló összepréselése, szűk keretben való lovaglása. Az összeszedés a kiképzés hosszú munkája eredményeként, az egyre fokozódó rugalmasságból és a hátulsó lábak egyre fokozottabb súlypont felé lépéséből alakul ki. Mindez a kiképzés elején kevésbé, később egyre inkább érvényesül, de a jó kiképzés során mindvégig megfigyelhető. Így az összeszedettségnek vannak fokozatai. Ez az oka annak, hogy a díjlovas feladatokban már könnyűosztályban követelmény az összeszedettség, de ez természetesen nem ugyanaz, amit később a közép-, nehézosztályban, vagy a nagydíj kategóriában elvárásként meg lehet fogalmazni.

Az összeszedettség nem a lovas határozottságának, hovatovább erőszakosságának kérdése. Sokszor látni olyan lovakat, amelyek tetszetősen felgörbítik nyakukat, de merev hátuk, visszatartó, vagy elszaladó mozgásuk világosan árulkodik arról, hogy ez csak forma tartalom nélkül. Külön nehézség, hogy az így – helytelenül összeszedett ló – átképzése sokkal hosszabb ideig tart, mint egy nyers csikó helyes belovaglása.

Az összeszedettség egyfajta vízió kérdése. Az összeszedettségben ugyanis egyidejűleg érvényesül az egyensúly és a hátulsó lábak aktivitása. Így az összeszedettség legfontosabb kelléke a lendület és a mozgás folyamatossága. Persze, hogy az, hiszen lendület és folyamatosság elképzelhetetlen helyes egyensúly nélkül. (A kiképzés nehézsége az, hogy az egyensúly viszont elképzelhetetlen kellő lendület és folyamatosság nélkül.)  Mindemellet az öntartás szintén megkerülhetetlen része az összeszedettségnek.

Mit lehet tehát mondani az összeszedettség elérésének módjáról? Sokat is, meg keveset is:

• A lovas bármely tevékenysége, ami a testi és lelki elengedettséget fokozza, az összeszedettség irányába vezeti a lovat.
• Ha a lovas egyensúlyba hozta lovát, akkor a hátulsó lábak aktivitását kell fokoznia, ha pedig az aktivitást sikerült megteremteni, akkor az egyensúlyi helyzetet kell javítani. Az egyensúly és az aktivitás közötti „hidat” a helyes és állandó ütem biztosítja.
• Az elengedtetés legfőképpen a lovas testi és lelki elengedettségén alapul. A lovasnak el kell fogadnia lova megfelelő teljesítményét, nem kell állandóan a kiválóságot erőltetni. A „négyes az jó!”
• Az összeszedettséget onnan érzi a lovas, hogy izomerő igénybevétele nélkül tud lovagolni, a ló hátán „semmit tevésbe” kell visszavonulni. Persze ez a lovaglás legnehezebb része.

A lószeretet, a lovakkal való mindennapos foglalkozás igénye a lovasember sajátja. Nem lehet tőle szabadulni.

Budapest belvárosában születtem. A leges-leges belvárosban. Viccesen azt mondhatom, hogy fiatalon azt gondoltam: a Kiskörútnál útlevél ellenőrzés van, mert odáig tart a világ. Ennél kijjebb a városban szitnte sohasem kerültem, életem minden pillatana (lakás, iskolák, szórakozás) mind ezen a területen belül, magas házak között, beton és aszfaltrengetegben zajlott. Se kutyánk, se macskánk nem volt, állatot csak az utcák fáin, a háztetőkön láttam veréb, galamb, varjú formájában. Mi lehetett mégis az, ami ebből a környezetből, egy vad idegen első hívására (Eőry István), tízévesen a lovakhoz rántott. Mi az oka annak, hogy azóta, közel ötven éve, minden napom - legalább fejben - a lovak körül forog. Annak ellenére, hogy mindent megpróbáltam, megtettem, hogy más irányba fordítsam életem menetét: középiskolámat a legerősebb budapesti gimnázium matek szakán végeztem, majd a Műegyetem, később a Közgáz diploma, majd doktorátus következett és ezeknél távolabbi tudományok a lovaktól talán nem is léteznek. Állásaim is az egyetemhez, bankokhoz és más nagyvállalatokhoz kötöttek - mindig, minden csak távolított a lovaktól, azután mégiscsak meg kellett adnom magam a sorsszerűségnek.

Mi ennek az oka? Mitől van, nem csak bennem, de minden lovasemberben ez a szinte végletes és végzetes érzelem? Hiszen a ló csak egy állat. Miért nem a kutya? Vagy miért nincsenek olyan tömegben növényekkel, például fákkal foglalkozó emberek, mint ahányan mi lovasemberek vagyunk?

Vajon ez az érzés a természetszeretetből fakad? Vagy abból, hogy amikor a lóval egyszer csak kialakul a harmónia, amikor a fogaskerekek a helyükre kerülnek, akkor az mással összehasonlíthatatlan boldogság és ez az érzés tartja fogva a szívet, a lelket? Vagy talán szüleim családja és az elődök lelki öröksége, akik a ameddig csak vissza lehet látni a történelemben (és ez évezredeket jelent, hiszen édesapám révén jász vagyok, édesanyám révén honfoglaló magyar) könnyűlovas harcosokként reggeltől estig lóháton voltak?

A választ nem tudom, csak az érzést és annak folyamatos hömpölygését tapasztalom minden nap.

A vállat be a lovaglás aszpirinje – szokták mondani. De vajon miért? Milyen módon hat a vállat be feladat a ló állapotára és hogyan javítja azt? Ezen túlmenően miért csak a vállat be, vagyis mi az oka annak, hogy a farat be feladat és ezzel együtt az oldaljárás és a perdülés kimarad a gondolatból? 

A vállat be lényege a külső váll könnyítése

A vállat be feladatot általában úgy írják le, hogy annak két kritériuma van: az egyik, hogy a ló hosszhajlításban legyen, azaz gerincoszlopa oldalirányban hajlításba kerüljön, a másik az, hogy a ló három patanyomon haladjon úgy, hogy a hajlítás szerinti belső hátulsó láb a külső elülső vonalában járjon. A három patanyomon való mozgás úgy alakul ki, hogy a külső patanyomon a hajlítás szerinti külső hátulsó láb, a középső patanyomon a külső elülső és a belső hátulsó láb, míg a belső patanyomon a belső elülső láb halad.

Meg kell jegyezni, hogy van olyan szakirodalom, ami a három patanyomon történő mozgást két patanyomon való mozgásnak nevezi és a két patanyomon való haladást pedig egy patanyomon történő mozgásként írja le, ez azonban senkit ne zavarjon meg. Ugyanis a szakszöveg sokszor csak nehezen tudja leírni a valóságot, és hát ez az élet más területeire is igaz. A magam részéről konzekvensen tartom nemzeti hagyományunkat és a hosszhajlításokat három patanyomon történő mozgásként írom le, pontosan úgy, ahogyan az a lovarda talaján látszik. Szintén meg kell jegyezni, hogy a vállat be feladatot néha négy patanyomon is végrehajtják, a magam részéről ennek nem látom értelmét.

A vállat be fenti leírása (hosszhajlítás és három patanyom) azonban csak nagyon durva megközelítése a feladat lényegének. Ha csak az előző két kritérium számítana, akkor a feladatot nem vállat be gyakorlatnak, hanem patát be gyakorlatnak kellene nevezni. J A feladat neve azonban nem patát be, hanem vállat be – és nem véletlenül. A feladat lényege ugyanis a vállak bevezetése, mondhatnánk befelé való döntése és ezzel együtt a külső vállra eső teher könnyítése. A megkönnyült külső váll persze látható végeredményre vezet, a jó vállat be végrehajtása során a külső elülső lábtő kissé magasabbra emelkedik.

Az egyszerűsítő hagyomány

Miután a problémamegoldás alaptaktikája a részekre osztás, a vállat be feladat tanítása során az a legnagyobb kérdés, hogy először tanítsa-e a lovas az oldalra történő mozgást és azután a hajlítást, vagy először hajlítani kell a lovat és azután oldalra léptetni.

Érdekes, hogy kizárólag az első módszer maradt ránk hagyományként. Ennek megfelelően a vállat be tanításának a módszere az, hogy a lovas első lépésként megtanítja lovának a csípő csizmára való engedtetését, ennek eredményeként a ló képessé válik az eleje körüli fordulatra. Második lépésként a vállak oldalirányú vezethetőségét alakítja ki a lovas és lova így képessé válik a hátulsó lábak körüli fordulatra. Ha mind a kettő megy, akkor a vállakat és a csípőket egyszerre is lehet oldalra vezetni, ez a csizmára való engedés feladata. Ennek megfelelően a csizmára való engedés hagyományosan hajlítás nélkül történik. Ezek után ha a csizmára való engedés feladatban az oldalra haladás irányával ellentétesen hajlítjuk a lovat, akkor elvileg a vállat be feladathoz, a menetirányba való hajlítással az oldaljárás (a farat be feladat átlóvonalon való) végrehajtásához jutunk. A probléma azonban az, hogy a csizmára való engedés feladatban a ló magától értetődően menetirányba dől és az ebből következő vállat be végrehajtása során nem a külső, hanem a hajlítás szerinti belső vállát fogja könnyíteni. Magyarán ez egy nagyon gyors módszer, de nem a vállat be feladat elsajátítására, hanem csupán egy, ahhoz nagyon hasonló feladat elsajátíttatására. Ráadásul az módszer szinte lehetetlenné teszi a korrekciót, a lónak gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni azt, hogy a helyes feladat végrehajtáshoz az ellentétes irányba (a belső irányba) kellene dőlnie, hogy az a külső váll könnyítését eredményezze.

A vállat be helyes tanítása

A vállat be feladat során a hajlításnak van elsőbbsége az oldalra léptetéssel szemben. A helyes módszert legegyszerűbben futószáras helyzet feltételezésével lehet megérteni. Első lépésként a követő magatartást kell kialakítani. Ez azt jelenti, hogy a lovas testbeszéddel és ha kell futószárral (ami a belső direkt szárat jelenti a lónak) maga felé vezeti a ló vállát. Ennek eredményeként a ló válla a belső oldalra, a lovas felé dől, ezt a külső elülső láb mozgásából lehet ellenőrizni, a külső elülső lábnak a körív megtartása mellett a lovas felé, befelé kell lendülnie. Második lépésként a ló vállára tett pálcával kell szabályozni a befelé való dőlés mértékét. A ló két segítség közé kerül, a lovas befolyása kialakul, a belső direkt, a vállakat befelé vezető szár hatását a pálca fogja szabályozni, míg a pálca vállakat kifelé vezető hatását a belső direkt szár. Ezt a technikát a ló hátán a külső szár, belső csizma technikának nevezzük. A váll befelé való döntésével és a kétoldali befolyás érvényesítésével a ló, bár a köríven halad, mégis a lovas felé lép folyamatosan. Ennek lelki hatása a követő magatartás kialakulásában, fizikai hatása pedig az egyenességben – összességében a ló sebességének ugrásszerűen javuló meghatározhatóságában jelentkezik. A ló egészen könnyen felvehetővé válik.

A felvehetőség birtokában lehet azután aktivizálni a hátulsó lábakat, amit a hajlított helyzetben először a két patanyomon történő haladást három patanyomon történő mozgás kérésével, a far enyhe kiterelésével lehet érvényesíteni. Ilyenkor a három patanyomon történő mozgás a külső váll könnyítésével együtt jár. A belső láb határozottan a külső elülső láb felé mozdul, míg a ló a törzsét a súlypont alá lépő láb fölött tartja (ezért kell a befelé dőlés) és nem mozdítja el a belső hátulsó lát földet érési pontja fölül, kifelé. A későbbiekben nem csak a far kiterelésével (egyfajta farat ki helyzettel) lehet a vállat be feladatot végrehajtani, hanem az ügyesebb lóval a vállak bevezetésével is. Mindezért van az, hogy a vállat be feladat leírása először körön történik a XVIII. században.

A vállat be az félig farat be feladat

A körön történő vállat be a hátulsó lábakat aktivizálja, a súlypont felé lépő lábak hatására a ló nyaka előre nyúlik. A feladat ezért elengedtető hatású, lelkileg is és fizikailag is. A feladat körön történő helyes végrehajtása során világosan látszik, hogy a vállat be feladat és a farat be feladat során a vállak ugyanabba az irányba, azaz befelé haladnak, azonban a farat be feladat során a csípők is a futószárazó felé mozognak. Ez az oka annak, hogy míg a vállat be feladat alapvetően elengedtető jelleggel hat, addig a farat be feladatnál az összeszedő jelleg domborodik.