Sokféle képen lehet elérni azt, hogy a ló engedelmeskedjen. A lehetőségek szinte skálaszerűen kategorizálhatóak.

A skála egyik „széle” az, amikor a lovas erőből érvényesíti akaratát. Nagy sarkantyú, különféle flikk-flakkos zablák, segédszárak, kikötőszárak, durvaság… Járható út – egy ideig. A ló mindig keresni fogja a kibújás lehetőségét a lovas befolyása alól, és azt adandó alkalommal meg is teszi. Rosszabb esetben úgymond kierősödik és a lovas erőszakosságán felülkerekedve, kivetkőzik magából, időről – időre erőből tagadja meg az együttműködést, az engedelmességet. (Ismerjük ezt, a kiképző ilyenkor szokta mondani, hogy a ló nehezen lovagolható!)

Sokkal gyengédebb és talán optimálisnak mondható, ha a lovas dominál, fellépésével, határozottságával alakít ki alá – fölé rendelt kapcsolatot. Ez nem rossz, de én nem erre vágyom.

A magam részéről ménesvezér szeretnék lenni, szeretném, ha lovam követő (!) magatartást tanúsítana, szándékaimat, elvárásaimat ennek megfelelően hajtaná végre.

A kellő önhordás, a puhaság, az átengedőség, a lovasra való koncentrálás, ha ideiglenesen fenn is áll, nem lesz folyamatos és bármikor megszűnhet a követő magatartás hiányában. A ló csordaállat, vagy ő a vezér és akkor ő a felelős a közösségért, vagy van vezére és akkor annak döntéseit kell követnie, de bármi áron.