Az alábbiakban Panyi Gyuri írását közlöm Az öreg lovas útja című blogról. A bejegyzés közel egy éves. Ezért és mert nem vagyok a hortobágyi viszonyok ismerője, nem tudom, hogy a vonatkozó részlet aktuális-e, vagy sem. Mindezzel együtt a szöveget pusztán azért teszem közzé a Zabla és Kengyel blogban is mert szép, számomra hiteles, Gyurit pedig az egyik legjobb lovasembernek tartom Magyarországon és a szöveg az egyik legismertebb lovas sportteljesítményére való visszaemlékezése. Még akkor is ha én, a BMCS (Budapesti Menő Csávó) úgy vélem, hogy az MMCS (Mezőkeresztesi Menő Csávó) szóhasználatában néha meghaladja a Zabla és Kengyel határait. De Gyurit, azt hiszem, mindannyian így szeretjük. Az írás, Ács (Púder) Józseffel foglalkozó vége pedig különösen szíven ütött...
"Bár ez már egy eléggé elcsépelt videó, de ez is hozzám tartozik mint minden más ezen a blogon. A Sors fintora, hogy ennél sokkal nehezebb szakmai feladatokkal is megbirkóztam már, mégis aki ismer, az ezzel azonosít be. Pedig ha listát kellene állítanom még az első tízbe sem férne be. Nagyon sok lovas sunnyad az ismeretlenség homályában, akikre ha egyszer rámosolyog a szerencse s lehetőséget kapnak, megmutatják a képességeiket, aztán csinálják tovább a dolgukat, amit a Sorsuk rájuk szabott. Én is egy vagyok ezek közül, nem több nem kevesebb. Tudni kell még azt is, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez nem '97-ben, hanem egy évvel korábban történt, és egy héttel azelőtt, hogy Hortobágyra jöttem volna, egy németországi versenyen (Illsfeld, Baden-Würtenberg tartományban) már sikerült megugranom a 2.15-öt. Így aztán amikor a Zilahy Pista megkérdezte, hogy akarok-e csúcskísérletet csinálni, rögtön igent mondtam. Nyilván elindultam a puissance-ba is, és annyira magabiztos voltam, hogy azt hittem megy itt minden magától mint az ágyba szarás, hiszen a múlt héten már megugrottam a 2.15-öt, úgyhogy itt az is elég ha lazábbra veszem a figurát. Na, sikerült is úgy lovagolnom mint valami nyegleó majomnak, és a 1.96 centimétert szépen észrevétlenül lesuhintanom mindkét lovammal. Ezt a nagy égést, én meg előre elpofáztam, hogy mekkorákat ugrottam, most meg mindenki azt hiszi hazudtam. A magasugratás versenyszámát a Túri Józsi nyerte 2.05 méterrel. Ekkor jött a Zilahy Pisti, hogy ettől még megpróbálom a csúcsot megugrani...!? Már hogy a picsába ne próbálnám, hiszen eddig úgy néz ki, segget csináltam a számból, s összetehetem a két kezemet, hogy egyáltalán kapok még egy lehetőséget. Ugye, mennyire nem csak rajtunk múlnak a dolgok !? Két próbálkozó volt, a Túri Józsi és én. Kettőnk közül én vágtam neki először, és mielőtt ráfordultam volna eszembe jutott a Királynő, amikor sikerült vele megugranom a 1.75 centimétert. Azt mondtam magamnak, semmi mást nem kell tennem csak azt amit akkor ott Mernyén a Királynővel tettem. Egyéb iránt a mai napig azt tartom, hogy aki a 1.70 centit meg tudja normálisan lovagolni, annak a két méterrel sem lesz semmi baja. Ezt csak úgy közbevetettem. Szóval ott tartottam, hogy annál többet nem tehetek, mint amit hajdanán Mernyén, és ha sikerül sikerül, ha nem akkor meg megérdemlem a gúnyos mosolyokat, minek járt fölöslegesen a pofám. Megpróbáltam a lehető legjobban összelovagolni, úgy hogy a tempó is megmaradjon, ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, hiszen Django egy 192 centiméter (bottal) marmagasságú kis elefánt volt, akit nem lehetett csak úgy összecsomagolni. Nem is sikerült vele teljesen elengedtetnem a kezemet, kicsit fogott, de nem mertem jobban elengedni a fejét, mert féltem, hogy szétesik. A videón is látszik, hogy egy picit közel értem az ugráshoz, ezért az ugrás fölött nekem is nagyot kellett tornáznom azért, hogy a seggem ne maradjon a hátsó kápán, és a hátulja is átérjen, ha már egyszer az elejét sikerült felemelnie. Végül is sikerült, a videó tanúsága szerint. Köszönöm a lehetőséget a Zilahy Pistának, aki mindent megtett azért, hogy összegyűljön a pusztán tízezer ember abból a régióból, amit joggal nevezhetnénk Magyarország Aachen-jének. A Hortobágy a magyarországi lovasélet bölcsője, nincsen és nem is lesz hozzáfogható, hiába visznek el mindent a fővárosba az üzletemberek, az ott élők szívét nem tudják magukkal vinni. A németek sem vinnék a világ minden kincséért sem Aachent Berlinbe, mert tudják, hogy ha valaminek kitéped a szívét az meghal, azt már nem lehet feltámasztani, csak egy szobrot csinálni belőle, és nézegetni azt sóhajtozva, hogy "mi lovasnemzet vagyunk".....! Kérdezem én, milyen lovasnemzet az, aki ezt hagyja, aki nincs tisztában azzal, hogy mit művelnek a "lovasnemzetesek". Pár országot megjártam, és láttam igazi lovas szívű embereket, akiket mindenütt megbecsültek az adott országban, és ma ott tartunk, hogy külföldön előbb tudják felbecsülni az értékét a dolgoknak mint otthon. Ez a dilettantizmus eredménye. A szocializmusban kiirtották a lóállományunk legalább nyolcvan százalékát, és az hogy maradt még valami, azt azoknak az embereknek lehetne térden állva megköszönni, akik felismerték a vágólóban az értéket és befogták a kocsi elé. Onnan vették aztán vissza a határőrök és a megmaradt lovasiskolák. Na, most ezt a gyökeret tépik éppen nagy erővek kifelé, nem is merek odanézni. Büszke vagyok arra, hogy nem messze a Hortobágytól, Mezőkeresztesen nevelkedtem egy darabig, s talán éppen azért lett belőlem lovas, mert azokkal az emberekkel szívtam egy levegőt. Botrányosnak tartom amit ma a Hortobággyal tesznek, ez nem hogy lovasnemzetségre, de lelketlen szarháziságra, dilettantizmusra, idiótaságra, kapzsiságra és önteltségre utal. Hidd el fáj tőle a szívem. Minden tiszteletem a pusztai embereké, és ha valaha is bele akarsz kóstolni egy picit is milyen érzés igazi lovasemberek között lenni, menj le egy hétre a Hortobágyra, talán találsz ott még olyan embert akit nem sikerült elüldözniük a "lovasnemzeteseknek". És még valami. Szerepel ezen a videón egy ember, akit én nagyon kedveltem, tiszteltem, de ma már nincs közöttünk. "Púder"....! Felajánlom "Púdernek" ezt az ugrást, nekem már úgysincs rá szükségem......!"
