A vállat be talán a legfontosabb feladat a kiképzés során. A régi mesterek szemében az idomítás sarokköve, tartóoszlopa, az összes lovaglási feladat szülő anyja volt. A XX. század egyik legnagyobb kiképzője Nuno Oliveira nevezte a lovaglási problémák aszpirinjének.

A vállat be faladatot tulajdonképpen Nevcastle hercege vezette be a XVII. században, bár a gyakorlatot ő még körön végezte. Egyenes vonalon történő végrehajtását Robichon de la Guérinière írta le egy évszázaddal később.

A gyakorlat lényege az, hogy a belső hátulsó láb súlypont felé való léptetésével erősíti annak hajlítottságát, az egyensúly általános javításával fokozza a külső elülső váll szabadságát, a ló hajlítottságával nyújtja a külső oldal nyak és hátizmait, könnyíti a külső oldalon a támaszkodást, illetve csökkenti a ló természetes ferdeségét, erősíti a ló egyenességét. A vállat be egyformán hajlékonnyá alakítja a lovat mindkét oldalra.

A feladatot a modern díjlovaglás három patanyomon hajtja végre, ám a klasszikus lovaglás a négy patanyomvonalú figurát is ismeri. Ha a feladat nem teljesen három patanyomon kerül bemutatásra (a külső elülső lábat a lovas nem vezeti teljesen a belső hátulsó elé), akkor azt vállat előre feladatnak nevezzük. A vállat be hosszhajlítás, azaz a ló gerince teljes hosszában, a tarkójától a farkáig hajlításba kerül.

A feladat végrehajtása során a testsúly a belső oldalt terheli, a belső szár a hajlítás mértékét, a külső a keret mutatja a lónak, a belső csizma a hevederen a hajlítást és a szorgalmasságot támogatja, a külső csizma a heveder mögött a far „kiesését” gátolja. A lovas vállai a ló vállával, csípője a ló csípőjével párhuzamos.

A vállat be tanítása történhet kézen, körszűkítéssel, vagy csizmára való engedés feladatból.