Nem tudom, hogy a Gondviselőnek, a sorsnak, a fátumnak, vagy csupán a szokásos formámnak köszönhetem (én az elsőre tippelek), Bad Füssinggel belenyúltam a tutiba. Míg magamat a díjlovaglás klasszikus oldalához tartozónak vallom, addig vendéglátóm a barokk lovaglás nem artisztikus, hanem a használati oldalát műveli, kicsi baucherizmussal fűszerezve.

Most senki ne „fejezze abba” a poszt olvasását, becs’ szóra nem lovaglásról, hanem kultúráról fogok értekezni, miközben megmagyarázom a fenti mondatot!

A XX. század második felében, a lókiképzés gyorsuló iramban profanizálódott: a szakmát a hagyományos módszerekkel, igényesen képzett katonai szakemberek helyett egyre inkább a lóval való foglalkozás történetébe, hagyományiba, fortélyainak ismeretébe kevésbé beavatott civilek művelik. Persze ennek sok előnye is van, például az, hogy a második világháború után a gépek nem szorították ki életünkből a lovakat, Európában még fellelhető a háziló. Hátránya viszont az, hogy a külső formák egyre inkább háttérbe szorítják a tartalmat, a versenyeken a lovak rendkívüli alapadottságai többet érnek, mint a magas képzettség.

Nekem viszont a képzettség jön be és az odavezető út foglalkoztat. Hogyan is lehetne másképp, mikor a nagy mozgás preferálása a német, holland és belga tenyésztők érdekeit szolgálja, magyar lovas elődeink viszont valamilyen okból másfajta lovak tenyésztettek. Ez most nem nemzetieskedés, nem akarom a posztot piros, fehér, zöld festékkel leönteni, hanem egyszerűen annak a kérdése, hogy ha nekünk agarunk van, másoknak foxija, akkor ne abban kelljen versenyezni, hogy melyik hozza ki hamarabb a kotorékból a vadat! A miénk másra való!

A barokk lovaglás kifejezést sokszor lehet mostanában hallani. Egyre divatosabb. A magam részéről minden esetre nem találom kifejezőnek: miért is akarna bárki évszázadokkal ezelőtt stílusban lovagolni, ráadásul nincs ilyen, vagy olyan lókiképzés, csak jó és rossz. Számomra ez a kifejezés azt jelenti, hogy a lovas próbálja magának megszerezni azt a tudást, amire elődeink az előző évszázadokban, évezredekben eljutottak. A barokk szó ugyan utal az értelmezésemre, de nyilvánvalóan nem fejezi ki azt teljesen. Ezzel a magyarázattal a stílus nem avítt, sőt korszerű is lehet! Korszerű azért, mert visszafordíthatja a trendet, amelyben szinte csak a ló adottságai számítanak. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy a trendforduló egybeesne az ember természetes szépérzékével. Míg fiatal a ló, addig mindenki az adottságokat értékeli, amint azonban idősödik egyre inkább a tanult, a lovas súlyával is harmonikusan mozogni képes egyed az, ami tetszést vált ki mindenkiből.

Azonban, mint mindennek, ennek is vannak vadhajtásai – amikor a művészi mozgás öncélúvá, artisztikussá válik, a képzés elveszti eredeti célját, és nem egyszerűen lovagolható használati ló a kiképzés végeredménye.

A baucherizmust mibenlétéről itt és most csak annyit, hogy az irányzatot Farcois Baucher mindmáig igen vitatott módszeréről nevezték el. Módszerét Louis Seeger álláspontját követve sokan tagadják, ám nem szabad elfelejteni, hogy a stílus Alexis L'Hotte-nak köszönhetően teljesen átitatta a francia lókiképzést, és ezen keresztül jutott el korunk klasszikus lovasaihoz. Ehhez én azt tenném hozzá, hogy egy kis baucherizmusból még baj nem fakadt!