A modern lovassport egyik „hozadéka” az, hogy a lovasok a nagy és látványos sportteljesítmények gyors elérését szorgalmazzák. Mégpedig mindezt mindenáron. Ma már a felkészülés természetes része a lovak bántalmazása, az egyszerű veréstől a különleges felszerelések használatáig. Divatja van (szinte a szakma ismeretét jelképezi) a lovak különleges kikötési módszereinek, vagy a durvábbnál durvább zablák használatának. Nemrég volt „szerencsém” olyan „zablát” látni az egyik „szakboltban”, amiről szó szerint hárman sem tudtuk megállapítani, hogy egyáltalán melyik része való a ló szájába! De a szakmai hozzáértést jelképezi a különböző, egyébként tiltott szerek alkalmazása részletes ismerete is.

Persze értem én, hogy a professzionális lovasoktól (azoktól, akik ebből keresik kenyerüket) az élet, a kenyérharc megköveteli a gyors és hatékony módszerek alkalmazását. De hát a többiek? Akik a legodaadóbb társuk fizikai és szellemi egészségét teszik tönkre a „sikeresség” érdekében?

A hagyományos megközelítésben nem csak a lovak teljesítménye, hanem a ló használati idejének meghosszabbítása, hosszú időre való kiterjesztése minősítette a kiképzőt. És valójában ez ma is így van! Nagyon komoly leckét kaptam erről a napokban, amikor Sabine Oettel, az Academic Art of Riding lovas mestere munkában mutatta be 26 (igen, jól olvassák, huszonhat) éves lovát. Először a díjlovas nagydíj feladatait lovagolta le, majd iskolajármódokat, iskolaugrásokat lovagolt. Mindezt nyereg nélkül, majd a munka végén maga elé ültette kétéves kisfiát és ketten is végrehajtottak egy-két komolyabb feladatot.

A megengedhetetlen módszerek alkalmazása a lovak fizikai és mentális sérüléséhez, ezzel együtt a ló fokozódó ellenállásához vezet. A használati élettartam meghosszabbítására az erőszak, az akarnokság nem alkalmas! A szakma ismerete, a ló oktatása, tanítása, együttműködő-készségének kialakítása viszont igen!