Sokan azt állítják, hogy a kiképzett ló a legjobb tanítója a lovasnak. Ez részben igaz: annak idején több tízezer (valójában fogalmam sincs, hogy mennyi, de bődületesen sok) ugrásváltást végezhettem Dallos Gyula lovain és ezért bárki mondhatja, hogy így könnyű rutint szerezni, így könnyű soha el nem múló érzéshez és magabiztossághoz jutni. De mit tegyen az a lovas, akinek ez nem jut osztályrészül? Mindenesetre kezdjen gondolkodni!
Az Egyensúly, Elengedettség, Egyenesség könyv ide kattintva rendelhető.
Végülis a lovaglásnak nem a legnehezebb feladata az ugrásváltás, csupán két feltétele van: a ló áthajlíthatósága és a segítségadás megfelelő időzítése. Az áthajlítás az új belső csípő előretolásával (pongyolán az új belső csizma hevederre csúsztatásával) az új külső csípő hátravételével (pongyolán az új külső csizma heveder mögé csúsztatásáva) történik, miközben a lovas az új belső ülőcsontot terheli, az új külső ülőcsontot tehermentesíti. A segítségadást egyszerűen ollózásnak is szokták nevezni. De melyik a segítség adásának megfelelő pillanata?
Természetesen az amikor a ló lábai a földön vannak, hiszen magát az ugrásváltást a lebegési fázisban hajtja végre a ló és a segítségadással ezt a pillanatot kell annyival megelőzni, hogy a ló képes legyen a lovas kérését felfogni és arra helyesen reagálni.
Kívülről nézve látszik, hogy mikor vannak a ló lábai a földön.
A ló hátán (az érzés szerint) az a megfelelő pillanat, amikor a lovas csípői felfelé és hátrafelé mozdulnak. A képen az a pillanat látszik, amikor a ló külső hátulsó lába már a földön van, ez az a pillanat, amikor a lovas csípője legelőrébb és legmélyebb helyzetből már megindult felfelé és hátrafelé. Az ugrásváltás segítségére ekkor nyílik lehetőség.
Az előző részt ide kattintva olvashatod!
