A lovas- és lókiképzés szakma, minőségi tudást csak mestertől lehet szerezni, így mester csak mesternek lehet tanítványa. Ezt az elvet még a versenyeredmények sem írják felül, ezért az edzőválasztásnál az első kérdés az, hogy ki a mestered mestere.

A legnagyobb mesterek mindig is számontartották elődeiket. Bent Branderup például így ad számot mestereiről: Bent Branderup elődje Egon von Neindorff, Egon von Neindorff elődje Richard Wäjten, Richard Wäjten elődje Ottó Lörke, Ottó Lörke elődje Felix Bürkner, Felix Bürkner elődje Hans von Heydebreck, Hans von Heydebreck elődje Paul Plinzer, Paul Plinzer elődje Gustav Steinbrecht, Gustav Steinbrecht elődje Louis Seeger, Louis Seeger elődje Maximilien Weyrother, Maximilien Weyrother elődje Adam Weyrother, Adam Weyrother elődje Francois de La Guérinière, Francois de La Guérinière elődje M. Wendeuil, M. Wendeuil elődje Antoine de Pluvinel, Antoine de Pluvinel elődje Giovanni Pignatelli, Giovanni Pignatelli elődje Frederico Grisone, Frederico Grisone elődjei pedig a XV. században Bizáncot elfoglaló török seregek elől Szicíliába és Nápolyba menekülő lovasmesterek.

Mindez azért fontos, mert szakembernek, mesternek senki sem nevezheti ki önmagát. Ez minden szakmában így van. Nem lehet cukrász, asztalos, mérnök, orvos, jogász, stb. senki sem, csak akkor, ha bizonyos iskolákat elvégez: mesterektől tanul, majd tudásáról vizsgákon számot ad és mindezt az ott oktatók bizonyítvánnyal elismerik. A bizonyítványon szereplő aláírással az oktatási intézmény vezetője “nevére veszi” a tanulót, tudásához, megszezett ismereteihez saját (!) nevét adja. A szakembernek, így a lovas szakembernek sem az a mestere, akire csak úgy hivatkozik, (“annak idején tanított”, “láttam ahogyan lovagolt”, “hétvégi kurzusain vettem részt”). Mestereként csak arra lehet hivatkozni, aki a hivatkozót maga is elismerte és felvállalta tanítványának. Helyes tehát, hogy egyre többen hivatkoznak “örkénytábori” tanáraikra, mestereikre, de mindezt óvatosan kell elfogadni. (Nem véletlen, hogy az örkénytábori iskola elvégzését is bizonyítvánnyal, oklevéllel igazolta a tábor mindenkori parancsnoka.)

Autodidakták kora

A többség azonban még csak ezt sem teszi. Napjaink lovaskultúrájában bevett gyakorlat az, hogy komoly végzettség, előtanulmányok nélkül is lehet bárki lovasedző. Valamiféle papírt persze kell szerezni az edzői jogosultsághoz, de hát már bocsánatot kérek! Az edzők többsége tanítványai körében komoly végzettség helyett saját versenyeredményeire hivatkozik, vagyis arra játszik rá, hogy a lovaglást tanulni vágyó nem tud különbséget tenni az eredményes lovas és a szakember között. És hát valljuk be: a laikus tulajdonképpen joggal gondolhatja, hogy aki sikeres a versenyen az biztosan ért a lovagláshoz, a lovas- és lókiképzéshez. Azonban ez messzemenően nincs így! A lovassportban az eredmnyeket alapvetően az határozza meg, hogy milyen alapadottságú és képzettségű lóval vesz részt a versenyző, márpedig a kiváló alapadottságú lovat, sőt akár a képzett lovat is meg lehet vásárolni, esetleg így, vagy úgy meg lehet szerezni és ilyenkor az eredmények köszönő viszonyban sincsenek azzal, hogy edzőként, lovas szakemberkét egyébként minyen színvonalon áll az illető. A helyzet olyan mintha valaki egy márkás autó vezetőjeként azt állítaná, hogy tud autót gyartani. Lehet, hogy tud, de nem feltétlenül.

Futók a Margitszigeten

De miről lehet megismerni a jó lovasszakembert? A szakértők, a közelállók persze ismerik az egész szakmát, de egy többé-kevésbé kívülálló milyen jelekből tájékozódhat? Onnan, hogy a jó szakember lovasai és lovai boldogok. Csak másodsorban eredményesek, elsődlegesen boldogok, hiszen a lovaglás, a lókiképzés a harmóniát célozza. És ez más sportokban is igy van: a nem profi sportoló alapvető célja nem a teljesítmény, hanem a boldogság. A margitszigeti futók, a hétvégi kerékpározók, a munka mellett esténként teniszezni lejáró, vagy küzdősportot művelni kívánó amatőr célja a harmonikus mozgás boldogító érzése. Így, ha a lovaglás állandó kihívás, csak a problémák forrása, merő küzdemem, akkor edzőt kell váltani, még akkor is, ha a versenyen az eredmények egymás után jönnek. Ilyenkor ugyanis a siker a ló alapadottságaiból és a drága pénzen vásárolt képzettségből következik, nem pedig az edző, vagy a lovas által megteremtett értékből. A boldogság ezzel szemben csak harmóniából, a harmónia pedig csak szaktudásból következhet.

Mesterről mesterre

A szakértelem, a lókiképzés tudománya évezredek óta mesterről mesterre száll generációról generációra. Ezt napjainkban sem lehet megkerülni. A Bent Branderup által vezetett lovasakadémián a lovas mesterré válás feltételei a következőek. Vizsgát kell tenni futószárazásból (kikötőszár nélkül végre kell hajtani a jármódok közötti összes lehetséges átmenetet, valamit vállat be (!) és farat be (!) feladatot mindkét kézen), vezetőszáron végzett munkából (hosszhajlítások vezetőszáron), le kell tenni az apródvizsgát (hosszhajlítások lépésben és ügetésben nyeregből), a lovagvizsgát (hosszhalítások vágtában nyeregből), majd két további válaszható vizsgát kell abszolválni. Vizsgázni lehet például piaffe munkából (átmenetek minden jármódból paffe-ba, hosszhajlítások piaffe-ban, fordulatok az eleje és hátulja körül), passage-ból, a vágta iskolajármódjaiból, föld felettei munkából (iskolaugrások), stb. Feltétel továbbá az, hogy a mesterjelölt két lovasát sikeresen tújuttassa az első négy vizsgán, illetve az, hogy lovagláselméleti előadást tartson, majd hogy az összes addigi vizsgáját a mestervizsgán egyidejűleg, ismét bemutassa. Első megközelítésre azt lehetne kérdezn, hogy mi ebben a nehéz? Aki például középosztályú díjlovas versenyen vesz részt, az lépésben és ügetésben tudja telejesíteni az apródvizsga követelményét? Hát nem! Mesteri fokon legalábbis nem. Nem nevezheti magát szakácsmesterenek az, aki otthon képes töltött káposztát készíteni, még akkor sem, ha a vendégeknek különösen ízlik az alkotás. Sőt egészen más minőségű a szakmai tudás a középiskolát (szakiskolát) elvégezve, mint ugyanazt megtanulni felsőfokon. Aki otthon a fürdőszobában szépen énekel, az még távol van attól, hogy mestere legyen az éneklésnek, a hanképzést évekig kell nehéz munkával iskolázni.

A campagne iskolát idehaza mondhatom kimerítően kijártam: közel három évtizedig (!) voltam Dallos Gyula tanítványa, nála 1981-ben értem el, hogy lován, Csongoron a legmagasabb kategóriában, a bajnoki kategóriában versenyezhettem, a következő évben pedig ugyanebben a kategóriában Bakutz nevű lován volt szerencsém versenyezni. Azután éveken, évtizedeken keresztül jöttek sorban azok a lovak, amelyek Dallos Gyula vezetésével lettek kiképezve. Mindezt az ismeretet az elmúlt évtizedek legjobb magyar lovasszakembereinek végiglátogatásával gyarapítottam: dolgozhattam velük együtt, ülhettem lovaikon. A teljesség igénye nélkül, csak a magyar bajnok lovakat felsorolva: Bordal (díjlovaglás, Dallos Gyula, Bordalt versenyeken is lovagolhattam, amiért külön köszönet jár Dallos Gyulának), Kapitány (díjlovaglás, Lovász József, meg kell jegyezni, hogy Kapitány határeset, Lovász József Fergeteg nevű lovával lett magyar bajnok), Bálvány (díjugratás, Ákos Ajtony, Bálvánnyal díjlovaglásban versenyezhettem is), Fernandó (díjugratás, Somlay Tamás), Zsizsik (military, Soós Attila), Gábris (military, Tuska Pál), Nimfa és Sovánka (military, Kaizinger Balázs), Wrangler (trail, Pollák Tamás), No Blues On My Cd (barrel racing, Kastély Attila, Dörnyei József tulajdonaként ülhettem rajta), Hickorys Joshua (cutting, Szalontai Zoltán).

Mindezek után 2012-ben kezdtem meg akadémi képzésemet. 2014-ben, az első két vizsga letételvel formálisan is megkezdtem a vizsgasor letételét a Bent Branderup lovasakadémiáján (Academic Art of Riding), ezzel párhuzamosan 2016-ban az első két vizsga letételével tagja lettem a Sabine Oettel által vezetett Escuela Equitabilis-nak. Sabine Oettel az Academic Art of Ridng lovas mestere.