Ahogyan a kiképzésben az idomítási skálát meg lehet fogalmazni, pontosabban idomítási skálákat, úgy az egyensúlyra vonatkozó skálát is, hiszen az egyensúly nem magától és nem varázsütésre alakul ki, hanem évek hosszú munkája során és ennek megfelelően fokozatai vannak. Persze ugyanúgy, mint az idomítási skálánál, az egyes fokozatok csak elvileg előfeltételei a következőnek, a valóságban ez csak közelítés, egyfajta ökölszabály és ténylegesen minden fokozat hat minden fokozatra. Így, ahogyan a német idomítási skálában (ütem, elengedettség, támaszkodás, lendület, egyenesre állítottság, összeszedettség) a támaszkodás elvileg előfeltétele a lendületnek, a valóságban lendület hiányában nem lehet elérni megfelelő támaszkodást. Szóval az idomítási skálák csak egyfajta megközelítései a gyakorlati megvalósításnak és csak egyfajta, sokszor egyébként megkerülendő logikáját biztosítják a kiképzésnek, így a gyakorlat azt csak erős közelítésként fogadhatja el. Ugyanez áll az egyensúlyi skálára is.
1. Lelki egyensúly
A lelki egyensúly a ló békessége és kiképzője felé forduló figyelme, kiképzője vezetői pozíciójának elfogadása. Az izgatott ló képtelen kiképzője jelzéseire figyelni, hiszen az izgalom, a ló menekülő állat mivoltából fakadóan az együttműködés feladását, az egyéni taktikára, az önálló viselkedésre való törekvést váltja ki, így a kiképzővel való együttműködés minimálisra csökken, vagy teljesen meg is szűnik. Ezen túlmenően az izgatott ló teste és lelke feszült, ennél fogva semmiképpen sem átengedő, még azok a lovas segítségek sem mennek át rajta, amiket a beszűkült együttműködés során figyelembe vesz.
Sőt! Az izgatott ló lovaglása veszélyes, mert az izgatott ló fölött szerény a befolyás. A félelem az ilyen lovakon valós és igaz érzés: a veszélyes helyzetben pedig félni kell, a veszélyes helyzettől óvakodni kell. A lovasnak ilyenkor nem a félelmét kell legyőznie, hanem az izgatottságot kell kezelnie, a lelki egyensúlyt, illetve befolyását kell helyre állítania és megszűnik a lovaglás veszélyessége. A veszélyérzet hiánya nem bátorság kérdése, a veszélyérzet hiánya vagy vakmerőségből fakad (és a vakmerőség a szakismeret, a hozzáértés hiányát leplezi), vagy abból, hogy a lovas – a természetismeret hiánya miatt – észre sem veszi a ló izgatottságát.
Amikor például egy díjlovas versenyen pisszenni sem szabad, amikor egy vaku villanása veszélyes lehet, az a ló izgatottságát jelzi. Az izgatott ló ijedős, az izgatott ló semmiképpen sem magabiztos. A modern lovaglásban az a nehéz, hogy teljesítményt, nagy energiát az izgatott lóból nagyon egyszerű „kinyerni”, ezért a modern kiképzés a természet rendjét megerőszakolva sokszor még örül is a ló izgatott helyzetének, sőt nem csak örül, de a kiképzés idejének rövidítése céljából rá is van kényszerítve, hogy az izgatottság útját járja. A belső békességgel, lelki egyensúllyal rendelkező lovaknál igen hosszú idő, míg a béke fenntartása mellett, nagy erőkifejtést, nagy aktivitást lehessen elvárni, de a helyes képzés, az egyensúlyra való törekvés szempontjából vezettetve, semmi képpen sem adhatja fel a békesség, a lelki egyensúly igényét.
2. Oldalirányú egyensúly
Az oldalirányú egyensúly és az egyenesség kéz a kézben járnak. Az egyenes ló egymás melletti lábaira egyenlő teher esik és fordítva, ha az egymás melletti lábakra egyenlő teher esik, akkor a ló egyenes. Ezért a lovas az oldalirányú egyensúly biztosításával tudja az egymás melletti lábak egyenlő teherviselését és lova egyenességét elérni és fenntartani, illetve (egyéb érzések mellett) az oldalirányú egyensúly érzékelésével tuja az egyenességet is érzékelni. Az oldalirányú egyensúly érzése az, hogy a ló mindkét irányban egyformán fordítható. Ha az egyik irányban nehezebb a fordulat, akkor a másik oldalra eső vállak és csípők túlterheltek. Határozottabban megfogalmazva, a ferde ló a túlterhelt oldal irányában az ívekben befelé, míg a másik irányban kifelé törekszik. Az akadályok leküzdését a túlterhelt oldal irányába kitörve tagadja meg a ló.
Ráadásul az oldalirányban kiegyensúlyozatlan ló teste aszimmetrikusan fog erősödni, ami nyilvánvalóan természetellenes.
Mivel az egyenesség hiányában nem megy végig az erő a ló gerincoszlopán (az egyenesség hiánya pont azt jelenti, hogy a gerincoszlop rossz irányban áll), ezért a ferde ló felvehetetlen, azaz hosszirányú súlypontját nem lehet igazítani. A ferde, azaz oldalirányban kiegyensúlyozatlan ló mindenképpen az elejére esik. Ezért az elszaladós ló a ferdeségben izgatott lesz és sietni kezd (a ló minden nap a munka végére szaladós és ideges lesz), a magát megmerevítésre hajlamos ló viszont egyre visszatartóbbá válik a számára természetellenes helyzetben.
Az oldalirányú egyensúly hiánya az aszimmetrikus támaszkodásban is megjelenik. A túlterhelt oldalon a támaszkodás erős és merev, a másik oldalon pedig nem akar támaszkodást venni a ló.
3. Hosszirányú egyensúly
A hosszirányú egyensúly biztosítására csak az oldalirányú egyensúly birtokában vállalkozhat a lovas. Az elülső és hátulsó lábak egyenlő terhelése a lovas eminens feladata, egyenlő terhelés nélkül (azaz, ha az elején jár) a ló természetellenes helyzetben van, sebessége csak durva eszközökkel, vagy az előrelovaglás, illetve a hátulsó lábak aktivitásának megszüntetésével szabályozható. Itt is igaz az állítás megfordítása is. A hosszirányú egyensúly birtokában a lovas egészen finom segítségekkel tudja szabályozni lovát, illetve az egyensúly birtokában kezdheti meg aktivizálni a hátulsó lábakat, kezdheti meg a ló előre lovaglását. (Szeretném ismét aláhúzni, hogy az előrelovaglás kifejezés nem a ló egész testére, csupán a hátulsó lábakra vonatkozik, így az előrelovaglás nem jelent sebességet. És főként nem jelent izgatottságot.)
A hosszirányú egyensúly érzése az, hogy a lovas az ülésére tudja venni lovát, súlypontjának legkisebb elmozdítására a ló – követő magatartást tanúsítva – ugyanabban az irányban elmozdítja súlypontját. Ez csak akkor lehetséges, ha a két súlypont pontosan egymás fölé kerül. Ennek az érzékelése a lovaglás talán legfontosabb érzése, ennek az érzésnek az elsajátítása a lovas legfontosabb feladata. Ezt az érzést csak az az edző tudja átadni, aki maga is birtokosa ennek az érzésnek, aki maga is képes saját és lovas súlypontjának egy függőlegesbe hozására, aki maga is képes ülésére venni lovát. A ló ülésre vételét tulajdonképpen az első felüléstől, minden áldott napon érvényesíteni kell.
A hosszirányú egyensúly hiánya az erős támaszkodásban is megjelenik. A szár súlyánál erősebb támaszkodás csak akkor alakulhat ki, ha a ló nincs egyensúlyban, hiszen egyensúlyban nem tud a szárra erőt kifejteni a ló. Ezért, ha a támaszkodás a szár súlyánál erősebb, akkor a lovas az egyensúly feladására tanítja lovát.
4. Szár és csizma egyensúlya
Nemzeti kultúránk alapvető eleme, hogy a lovat segítségek közé kell venni. Azért vagyunk lovas nemzet, mert ez Magyarországon mindenki, még a nem hozzáértők számára is nyilvánvaló. Nem így van ez a világ más részein! Karl Philipp (akármennyire is a legnagyobb kortárs mesterek között tiszteljük és ezért munkájára akármennyire is csak a legnagyobb elismeréssel lehet tekinteni) például a szár-csizma, csizma-szár nélküli lovaglás hirdetője. Ez a szétválasztott segítségek technikáját, a segítségek közé vétel elutasítását jelenti. Nemzeti megközelítésünk ettől eltérő. Kókay Pál huszár ezredes világosan ír arról, hogy a szétválasztott segítségek technikáját csak a fiatal lovakon kell alkalmazni, csak a nem átengedő ló lovaglása során kell a szár-csizma, csizma-szár nélkül lovaglást alkalmazni. Keméry Pál huszár ezredes pedig összevágó segítségnek nevezi a szár és a csizmasegítség egyidejű alkalmazását (megkülönböztetve azt az egybevágó, azaz egymással nem egyeztethető szár és csizma segítségtől).
A szár és csizma segítség egyensúlyát azért kell felállítani, mert az összeszedettség az egyensúly és az aktivitás egyidejűségét jelenti. De hát ez másképpen nem is lehet. Egyensúlyban csak lendületes ló mozoghat, a lendület pedig elképzelhetetlen az egyensúly nélkül.
