A hétvégén átadták a megújított Nemzeti Lovardát. A megnyitó mindannyiunk - minden magyar lovasember - számára ünnep. Nekem piros betűs. Hiszen még pár évvel ezelőtt is nem így állt a dolog: bedózerolás fenyegette a Tattersallt és ha talán meg nem értett jószándékkal is, ha kéretlenül is, de a magam módján minden erőmmel préseltem a lovas környezetet az intézmény fennmaradását biztosító változásokért. Most ez megtörtént és örömmel tölt el. Mert a Tattersall az enyém is. Évtizedeket töltöttem el pályáin jó időben, rossz időben, napsütésben, esőben, szélben, fagyban, versenyeken, hétköznapi edzéseken. A Nemzeti Lovarda olyannyira "beszippantott", amire talán a legjobb példa az, hogy tizennégy és huszonhat éves korom között nem láttam a Balatont. :) Ha csak egy kicsi időm is volt, egyből a Tattersallba mentem - más nem is létezett számomra csak a lovarda a Kerepesi úton. Így ott voltam a Tattersall utolsó büszke időszakában, láthattam a mára legendssá vált személyeket: Hargitai Mátyást, Laczi Tibort, Hársvölgyi Józsefet, Lászay Józsefet, Tóth Bélát, Lénárd Bélát, Szabácsy Istvánt, Akacs Ödönt, Rónay Antalt, Ákos Ajtonyt, Balczó Andrást, hogy csak a legidősebb általam ismert lovasgenerációt soroljam.
Az ünnep a megállás, a tisztelet, a számadás ideje is, különösen akkor, ha egy intézményt adnak át. Egy létesítményt felépíteni, újáépíteni nem egyszerű feladat, de a munkának koránt sem ez a legnehezebb része. A hely szellemiségét megteremteni (ez esetben megtartani) az igazi kihívás. Szurkolok azért, hogy a megújulás az elődök által megteremtett genius locit (a hely szellemét) csak erősítse és mindenki, versenyzők, szervezők, nézők az elődök emlékezetével tegyen közös kultúránkért!