"A hagyományos lovasoktatás sokszor dogmatikus, mindent fekete-fehér kérdésre egyszerűsít le: "Mindig így kell csinálni és soha nem úgy"! Ennek a hagyománynak a gyökerei a katonai kiképzésre vezethetők vissza. A katonaságnál ugyanis nagyszámú lovat és lovast kellett egységesen és viszonylag alacsony szinten hadrafoghatóvá tenni. A valóság viszont az, hogy a lovak igen különbözőek, ugyan úgy ahogyan a szürkének igen sokfajta árnyalata van. A lovak nem olvasnak lovas tankönyveket. Ezért sokszor nem úgy viselkednek, mint ahogyan azt azok leírják. Ezért a régi mesterek azt mondják, hogy minden lóhoz külön-külön kell tankönyvet írni.
Ezért fontos, hogy a lovas mindenfajta előfeltevés nélkül kísérletezzen és hagyja, hogy a ló megmutassa a kiképzés helyes útját. Vesztenivaló nincs, a lovast csak saját megrögzöttsége akadályozhatja. A ló az ülés és a segítségek, valamint a feladatok legkisebb változtatására reagálni fog - kicsit jobbá, vagy kicsit rosszabbá válik. Ha rosszabb lesz, az sem tragédia, hiszen az ismételt változtatásoknak nincs akadálya.
Sok lovasból hiányzik a játékosság, hiányzik a szándék, hogy minden alkalommal tanuljon valamit lovától. Sok lovas annyira el van foglalva lova tanításával, hogy megfeledkezik arról, hogy saját maga is tanulhat. Sok lovas annyira retteg attól, hogy valami rosszat tesz, hogy elveszti kísérletezőkedvét. De aki nem kísérletezik, aki nem vét hibát, az nem is tanul.
A magam részéről az edzéseket egy bizonyos kérdéskör mentén szeretem megközelíteni. Szeretném mélységében megérteni az okokat és a kiképzési elveket. Az a célom, hogy lovammal egyre közelebb kerüljünk egymáshoz, egyre jobban és jobban megértsük egymást. Ellenkező esetben a lovaglás nem kielégítő számomra. A ló és lovas egymást tanítják. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kiképző nincs külső nyomás alatt, kizárólag a saját munkatempójának megfelelően dolgozhat. Felszínes előrehaladást ugyan el lehet érni a dolgok lényegi megértése nélkül is, de ha a lovas játékos és kísérletező, akkor hosszú távon messzebbre fog jutni."
Dr. Thomas Ritter
