A modern lókiképzés minden helyzetben az idomítási skála alapján értékeli a ló munkáját, képzettségének minőségét. Ezzel szemben a klasszikus álláspont a 3E logikáját követi, a kiképzés minden napját a 3E fejlesztésére, csiszolására fordítja. A 3E az elengedettség, az egyensúly és az egyenesség.

Az elengedettség

Mint minden sportban, a lovaglásban is minden erőkifejtést lazítás előz meg és követ. A lazítás az izomzat nyújtását jelenti. Az izomzat nyújtása nélkül az erőkifejtés nem lesz optimális, a sérülés kockázata jelentősen nő. A lovaglásban az izmok nyújtását, a lazítást elengedtetésnek nevezzük. Ezt a nyújtást az oldalirányú hajlítások segítségével lehet végezni. Az oldalirányú hajlítások során a külső oldal izmai megnyúlnak. Pont ez a különbség az oldalirányú és hosszirányú hajlítás között: a hosszirányú hajlítással az izmok nyújtását elérni nem lehet. Az izmok nyújtása, azaz az oldalirányú hajlítás után végzett egyenesre állítás során a ló (megnyújtott izmai miatt) hátát felemeli, nyakát mélyre és előre nyújtja.

Ebből következően a mélyen és hosszan előrenyújtott nyak, valamint a felemelt hát az oldalirányú hajlítás eredménye! Szintén meg kell állapítani, hogy miután az elengedtetés célja az izmok nyújtása, ezért a mélység önmagában nem „erény”, a mélység csak a hosszú nyakkal együttesen kaphat pozitív megítélést, valójában a hosszan előrenyújtott nyak és a felemelt hát eredményezheti a kiképzés szempontjából helyesnek mondható mélységet.

Az izmok elengedtetése lelki „elengedettséget”, nyugalmat, békességet is eredményez. A megfelelően elengedtetett ló nyugodt, „ágyút lehet mellette sütögetni.” Ezzel szemben a félénk, ijedős ló sem lelkileg, sem izomzatában nem lehet kellően elengedett. Az elengedtetésnek ezért lelki oldala is van, a ló lelki relaxációjának javítása erőteljesen hozzájárul a kellő fizikai elengedtetés eléréséhez. A ló belső elengedettségét leginkább az biztosítja, ha lovasára „ménesvezérként” tekint, biztonságát lovasa nyugodtságából meríti, együttműködő készségét a ménesvezért követő magatartására alapozza. Az ilyen lovas tudja lovát kívülről láthatatlan jelekkel (és nem a látható segítségekkel) lovagolni, az ilyen lovas tudja lovát testével irányítani, az ilyen lovasnak szinte nincs szüksége a szárak és a csizmák használatára. Ezért van az, hogy a klasszikus lovasok, problémák esetén szinte azonnal lóról szállnak és kézen orvosolják a hibát: a ló mellett a testbeszéd és a testbeszéd alapján kialakítható ménesvezéri viszonyrendszer az, amire gondolkodásuk logikáját, befolyásukat alapozzák. Ezért mindenkinek melegen ajánlom a napjainkban egyre divatosabb szabadidomítók munkájának vizsgálatát, eredményeik nagyra értékelését. Ezen a téren nekem Lezsák Levente adott nagy segítséget.

Az egyensúly

A lovaglás kapcsán többféle egyensúllyal kell foglalkozni. Mindenek előtt a lovas egyensúlyával. Az a lovas, aki nem tud helyes egyensúlyban ülni a lovon, annak az ülése nem lesz független. A független ülés lovas szaknyelvünk egyik legszebb fordulata, tömör kifejezés: az ülés független – mármint a kezektől. A független ülésű lovas a saját egyensúlyát a szárakba való kapaszkodás nélkül is minden helyzetben meg tudja tartani. A független ülés kívülről történő megítélése nem egyszerű, mint azt már korábbi cikkemben leírtam, de a lovas, ha kellően becsületes önmagával szemben pontosan érzi ülése minőségét.

A ló és lovas közös egyensúlya közös súlypontjuk helyzetétől függően háromféle lehet. Csikó, vagy remonte egyensúlyról beszélünk, ha a közös súly nagyobb része a ló elülső lábára esik. Ebben az esetben a súlypont az elülső lábakhoz esik közelebb. Vízszintes egyensúly esetén a lábak egyformán terheltek, míg iskolaegyensúly esetén a hátulsó lábakra esik a közös súly nagyobb része, a súlypont a hátulsó lábakhoz közelít. A ló annál robbanékonyabb, fordulékonyabb, együttmúködőbb, minél hátrább tudja helyezni a közös súlypontot, minél jobban közelíti az iskolaegyensúlyt. A súlypont előre-, hátra-, jobbra-, vagy balramozdítását a lónak meg kell tanulnia! Ez nem megy egyik napról a másikra!

A remonte egyensúly helytelen állapot, az az elülső lábak túlterheléséhez vezethet (remontesántaság), de a helyes lovassegítségek alkalmazását is megakadályozza. A helytelen, előreesett súlyponttal ugyanis a ló sem a saját sebességét, sem mozgásának irányát nem tudja kellő mértékben befolyásolni, a ló nem ura a közös súlynak. A tánylegesen tehetetlen ló a lovas számára ellenállónak tűnhet. Valójában nem az, csak nincs abban a helyzetben, hogy a lovas segítségeire reagáljon: a ló elsiet, elrohan, fordulékonysága minimálisra csökken. (Tipikus, hogy a napi munka kezdetén nyugodt ló a munka előrehaladtával egyre idegesebb, végül a munka rendszeresen a szárak rángatásába, fizikai erőszakba torkollik.)

A közös súlypont hátrafelé való elmozdítását a ló kétféle módon tudja elérni. A egyik (mindenki szajkózza) a hátulsó lábak ízületeinek meghajlításával, a hátulsó lábak alálépésével. Az lókiképzés problémája az, hogy a fiatal ló sem nem elég ügyes, sem nem elég erős, ízületei pedig nem elég hajlékonyak ahhoz, hogy az alálépést kellő mértékben és ideig megvalósítsa, arra csak korlátozott mértékben képes. A másik lehetőség a súlypont hátrafelé való elmozdítására (Bodó Imre világosan leírja vonatkozó cikkében) a nyak és tarkó hátra és felfelé való emelésével, azaz feligazodással történhet. (Ezzel minden jobb érzésű urgólovas tisztában van. Sajnos a díjlovasok a környezet megítélésétől tartva teljesen lemondanak ennek a lehetőségnek a használatáról, mindig csak mélyre és mélyre lovagolják lovaikat. Még akkor is, ha problémájuk varázsütésre megoldható lenne a feligazítással.

Itt kell kitérni arra, hogy a lókiképzés legnagyobb ellentmondása az, hogy az izmok nyújtása, a hosszan mélyre előrenyújtott nyak teljes ellentmondásban van az egyensúllyal szemben támasztott elvárásokkal. A napi képzés, a tréning egyik legfontosabb célja az, hogy a megkívánt egyensúlyi helyzet és a megkívánt izomlazaság egyszerre teljesüljön, a kellő feligazítottságot az izmok megfeszítése nélkül tudja végrehajtani a ló!

A súlypont kezelésének tanítására szintén a hosszhajlítások szolgálnak: a vállat be típusú feladatok befelé és előre, a farat be típusú feladatok kifelé és hátra mozdítják a súlypontot. Ezért van az, hogy a vállat be, csizmára való engedés, eleje körüli fordulat inkább lazító jellegű, míg a farat be, oldaljárás, hátulja körüli fordulat inkább összeszedő jellegű feladat.

Egyenesség

Egyenesnek nevezzük azt a lovat, amelyik hátulsó lábaival a súlypont felé lép, elülső lábai a hátulsó lábai előtt haladnak. (A kérdés nem teljesen egyszerű, hiszen a hátulsó lábak szélesebben állnak, mint az elülsők, tökéletesen két patanyomon a ló nem tud járni, de jelen cikk terjedelmi korlátai miatt a témakört nem részletezem.)

A fenti meghatározásból az is következik, hogy a ló fordulatokban, íveken is tud lovasértelemben egyenesen mozogni, akkor ha az elülső lábak a hátulsó lábak nyomvonala előtt mozognak. Ezt relatív egyenességnek nevezzük.

A ferdeség a ló természetes sajátsága, a két oldalra (jobbra és balra) különböző ügyességű, izomzata nem egyforma. Ezt a különbözőséget példázza legjobban az, hogy ha egy feladatot az egyik kézre elsajátított a ló, attól a másik kézre még nem biztos, hogy végre tudja hajtani, azt a másik kézen szintén el kell sajátítania. (Nem az intelligenciája hiányzik a lónak, hanem az izomzata, az ügyessége!)

A legnagyobb mesterek évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy a ló jobbra, vagy balra ferde. Lovon ülve általában az az érzés, hogy jobbra ferde. Egyenes vonalon a lovas a ló bal száját merevebbnek érzi, a jobb szárral viszont nehezen tudja felvenni a támaszkodást. A ló jobbkézen, at íveken látszólag könnyebben lovagolható, mint bal kézen. Precízebb lovas azt érzi, hogy jobbra bal indirekt szársegítséggel fordul könnyebben a ló, balra pedig bal direkt szársegítséggel. A jó ugróedző az akadály bal oldalán áll, mert a lovak általában balra törnek ki az ugrás megtagadása során. A díjlovasok azt érzik, hogy balkézen inkább a vállat be, jobb kézen inkább a farat be feladatot könnyebb végrehajtani. Jobbra könnyebb a féloldalazás, a különösen merev lovak inkább a balra való féloldalazás során mutatnak egyenetlenséget, antrittot. Futószáron a bal kézen kifelé, míg jobb kézen befelé törekszik a ló.

Valójában mindez abból fakad, hogy a ló vállai kissé balra tolódnak, szélső esetben balra ki is esnek. A bal oldali izmok alapvetően hosszabbak és gyengébbek, a jobb oldali izmok rövidebbek és erősebbek. A jobb hátulsó lábával a ló kevésbé „szeret” a súlypont felé lépni, mint a másikkal, fiatal lónál még a hátulsó lábak lépéseinek hossza is különböző lehet.

Érdekes, hogy mindezzel szemben kézen dolgozva általában a másik oldalra „ügyesebb” a ló, kézen nem a jobbkézre, hanem a balkézre egyszerűbb dolgozni. Egyes lovas mesterek éppen ezért állítják, hogy a ló balra ferde. Ők azt gondolják, hogy mindez azért van így, mert a ló bal oldalán többet tartózkodik a lovas, az ügyesség ezért aszimmetrikus.

A ferdeség problémája végigkíséri a lókiképzést, azt teljesen megszüntetni talán nem is lehet. Mind a vezethetőség (az elülső lábaknak a hátulsók elé való vezetése), mind a két oldal izomzatának különálló tornáztatása az asszimetria oldása érdekében, az ügyesség egyformára való fejlesztése, a fentiekből következően, a hosszhajlítások végrehajtásával történik.

A hosszhajlítások a lókiképzés legfőbb eszközei.