A lovak alapképzésének befejező pontja a nagykantár használatának megkezdése. A nagykantár két zablájától négy szár indul: a jobb- és baloldali feszítőszár, valamint a jobb- és baloldali csikószár.  A ló és lovas igényeitől és szokásától, valamint a felmerülő problémák megoldási módjától függően számos szárfogási módozat létezik, melyeket nem kívánok teljes körűen kifejteni, csupán a legfontosabbakat szeretném az alábbiakban megemlíteni.

A klasszikus XIX. századi katonai fogás teljesen eltér a ma megszokottaktól. No nem a szárak kézben való elhelyezkedése miatt, hanem azért, mert  a támaszkodást a lovas kizárólag a feszítőszárakon érvényesítette, a csikószár csupán lógott a ló nyakának két oldalán. Az ilyen szárhasználat rendkívül jól képzett lovast és lovat igényel, helytelen használat esetén a ló vagy túlzottan nekidől a feszítőzablának, vagy teljesen feladja a támaszkodást. Csak helyes használat esetén vesz a ló természetes és könnyed támaszkodást a feszítőzablán.

Napjainkban mindkét zablát „hatásba” szokták helyezni lovaglás közben, úgy, hogy a ló alapvetően a csikózablán támaszkodik, a lovas feszítőzablával való kapcsolata kissé könnyedebb a csikózablán vett kapcsolatnál, a feszítőzablához futó szár kevésbé feszül a csikózablához futónál.

Rendkívül klasszikusnak nevezhető az úgynevezett fillis féle fogás. Napjainkban általában az orosz lovasok használják. A lovas mindkét kezében két szárat tart, úgy, hogy a feszítőszárat a kisujja alatt, a csikószárat a hüvelyk- és mutatóujja között marokra fogja.

Klasszikus fogás továbbá az az aszimmetrikus fogás, melynek során a balkézben három szárat fog a lovas: a bal csikószárat és mindkét feszítőszárat, a jobb kézbe csupán a jobb csikószár kerül. A magam részéről ezt a fogást tartom a legelegánsabbnak. Klasszikus, különleges, a fogással a lovas ellenőrzi és bemutatja, hogy lova tökéletesen támaszkodik. Szinte olyan, mintha folyamatosan egy kézbe vett szárakkal lovagolna a lovas.

A modern szártartás szintén aszimmetrikus. Jobb kézben a kisujj és a gyűrűsujj közé kerül a jobb csikószár, a gyűrűs- és a középső ujj közé kerül a jobb feszítőszár. A bal kézben mindkét szár „eggyel lejjebb van”: a bal csikószárat marokra fogja a lovas, a bal feszítőszár a kisujj és a gyűrűsujj közé kerül. A szárak „kivezetése” a hüvelyk- és a mutatóujj között történik. Az aszimmetria célja, hogy a lovas könnyen egy kézbe tudja fogni a szárakat (ez természetesen a bal kéz), amikor is a bal szárak tartása ugyanaz, mint az előbb, a jobb csikószár a gyűrűs- és a középső ujj közé, a jobb feszítőszár a középső ujj és a mutatóujj közé kerül. A szárak igazítása így rendkívül egyszerű.

Szintén modern és talán a praktikumra való törekvést fejezi ki az a szártartás, ami az előzővel megegyezik, ám a bal kézben ugyanazon a módon fogja a szárakat, mint a jobb kézben, azaz a csikószárat mindkét kézben ugyanúgy tartja, mint a csikókantár esetében, a feszítőszárakat pedig eggyel feljebb fogja.

A fenti két modern szárfogás esetében a feszítő- és csikószárak a ló nyakán keresztezik egymást.  Végül itt kell megjegyezni, hogy a segédszárak fogása a két utolsó szártartással egyezik meg.