A lókiképzés során  minden valamire való lovas két összefüggéssel természetes módon szembesül:
• A megfelelő elengedettséget a tarkótól induló hajlításokkal lehet elérni, az izmok nyújtása előröl hátrafelé haladó sorrendben lehetséges. Az izmok nyújtása során a ló a nyakát előre és lefelé tolja, hátát felemeli.
• A ló hatékony és könnyed „birtoklása” a helyes egyensúlyból ered, a helyes egyensúlyt pedig (Bodó Imre kiváló cikkében nagyon szemléletesen írja le) egyrészről a hátulsó lábak súlypont alá léptetésével, másrészről a nyak és a tarkó emelésével lehet elérni.
Az a lovas, aki csupán az elengedtetéssel, lova mélyre lovaglásával foglalkozik, a hátulsó lábakkal, illetve a ló teljes egyensúlyával kapcsolatban csupán várakozó helyzetben van. Lova vonal mögé kerül, előbb-utóbb a szárakra fog feküdni, a rövid, összeszedett jármódokban a ló vontatottá válik, az átmenetek durváká lesznek. A képzés előrehaladtával az eleinte tehetséget mutató lóról „kiderül”, hogy „rendkívül nehéz lovaglású”. (Hányszor hallható ez a magasabb kategóriában versenyzőktől!)
Az a lovas, aki viszont csak a ló egyensúlyával foglalkozik (ez a típus az, akit általában kiváló ugrólovas-tehetségként szoktak számon tartani, de sajnálkozva állítja még önmagáról is, hogy idomítani, „huppogni” nem tud, és nem szeret) lovát elengedtetni nem tudja, hazai versenyen még csak-csak, ám nemzetközi szinten eredményt képtelen elérni.
A kettős igényt persze nem könnyű egyszerre érvényesíteni. A megvalósítás nem csak sok munkát, tényleges képzési elképzeléseket igényel, hanem az ezekhez tartozó lovasérzéseket is világosan ismerni kell.
Mélyre lehet és kell a lovat lovagolni, de egyensúlyát közben el nem vesztheti, a lónak a könnyedséget mindvégéig fenn kell tartania - feledni pedig pillanatra sem szabad: a mélyrelovaglás nem cél, hanem eszköz!