A legkedvesebb lovasfotómon szerepel, Kókay Pállal. Számomra a fénykép mindig azt sugallja, hogy nincs szükség puccos külföldi lóra, jó kiképzéssel a hazai is tökéletes lehet.

Zalavár felépítése távol áll a modern ideától, nyilvánvaló átengedőségével mégis könnyedséget sugároz. Feligazítottsága, öntartása, tarkóban való hajlítottsága különleges. Kecses fejének homlokvonala éppen hogy megközelíti a függőlegest. Támaszkodása olyan, amit a lovasok képzeletbeli nagykönyvében definiáltak a régi mesterek: a szárakban csak önmaguk súlya érezhető, ha egy darabon azokat cérnára cserélnénk, akkor a cérna nem szakadna.

Mindez együttesen biztosítja a lovas előírás szerű kéztartását: függőleges felkartartás mellett, Kókay alkarja Zalavár szája felé mutat, illetve öklét ennél a pozíciónál kissé magasabban tartja úgy, mintha két pohár vizet hordozna. Pálcája így természetes módon fekszik combja előtt, ami a hagyományos magyar lovaglási stílus egyik jellegzetessége!

Ha már a természetességnél tartunk. Érdemes külön megfigyelni Kókay combfekvését, mai szemmel nézve szinte „rövid kengyelét”, szembe állítva azt a mostanság divatos túlzó szokással. A „hosszabb kengyel” nem jelent mélyebb ülést, sőt! Jelent viszont bizonytalanságot, a független ülés és a zártság feladását!

Visszatérve Zalavárhoz: feladatvégrehajtása előírásszerű. Felemelt elülső lábának alkarja a vízszintest közelíti, hátulsó lábának emelése a másik lábának patamagasságát éri el. Ültetettsége túlzástól mentes, erőltetettséget, izzadságszagot a legkisebb mértékig sem áraszt.