Nemzeti lovaskultúránk nem újítható meg elődeink tisztelete nélkül. A tisztelet azonban nem teljes a múltba révedező sóhajtozással, az "örkényiek" manapság divatos felemlegetésével. Ez édeskevés. A valódi tisztelet az elődök megismerésén alapszik. Ez azonban nem egyszerű.

Azért mert a hetvenes, nyolcvanas, sőt a kilencvenes évek, egyébként rendkívül komoly állami támogatást kapó lovasai egyszerűen kultúrális karanténba zárták az őket megelőző lovasgenerációt. Ahelyett, hogy alázattal megtanulták volna a még élő elődöktől a lovas szakmát, ahelyett, hogy felkarolták volna évezredes hagyományainkat, egyszerű kézlegyintéssel tolták félre a "vén háborús bűnösöket", a kor legkiválóbb lovas szakembereit. Nagyot hibáztak. Nemzeti lovaskultúránk gyakorlatilag lenullázódótt, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek, autodidaktáknak, kulturálisan gyökértelennek tekinthető lovasgenerációja (tisztelet a kivételnek) nincs abban a helyzetben, hogy bármit is továbbadjon napjaink lovasainak.

Az elveszett kultúra visszaállítása nem egyszerű feladat, de elődeink munkájának, lovaskultúrájának lehető legrészletesebb megismerése megkerülhetetlen. Ez elődeink valódi tisztelete.