Már majdnem tíz éve annak, hogy egy kedves barátomtól egy Reich Károly grafikát kaptam. A grafikán egy ló és egy női alak látható. Minden áldott nap, amikor otthonról a lovardába indulok megnézem a képet és erőt merítek magamnak. Nem tudok ugyanis betelni azzal, hogy a művész milyen egyszerűen volt képes ábrázolni a két alakot. Néhány vonal az egész, mégis hibátlan. Néhány vonal az egész és kész. Mennyit kellet gyakorolni ahhoz, hogy képes legyen valaki ilyen egyszerűen kifejezni két alakot! Milyen művészi színtet kellett elérni ahhoz, hogy az egyszerűség egyben a tökéletesség is legyen!

A mesteri lókiképzés valójában az egyszerűséget célozza! A díjlovagló veresnyek ugyan teljesen félreviszik az eredeti gondolatot és azt sugallják, mintha valami különlegeset kellene mutatnia a mesterien kiképzett lónak: hihetetlen nagy iramfokozásokat, végletesen nagy hordozóerőt, dagadó izmokat, stb, stb... De ez nem így van, ez a XX. század tévedése. A díjlovas versenyeken látható lovak és képzettségük számomra olyanok mint a fotosoppolt női képek. Olyan ideált próbálnak felmutatni, amik az életben nem is léteznek. Még egyszer szeretném kijelenteni, hogy a mesteri lókiképzés az egyszerűséget célozza, a végletesség a belső tartalomban, a végletes együttműködésben mutatkozik meg. Az együttműködés adja a harmóniát, másodlagosan pedig a lovas és a ló hosszú távú mentális és fizikai egészségét. (Ha valaki a külcsínyt erőlteti, abba idő előtt tönkre megy a ló is és a lovas is.)

Tavaly felülhettem Pénzes Gábor lovaira. Gábor a lókiképzés igazi mestere! De, ha valaki a lovait kívülről szemléli, akkor az együttműködőkészség nyilvánvalósága mellett nem fog semmi különöset látni. Ám ha valaki felül a lovára és fegyvert vesz a kezébe, akkor azt fogja tapasztalni, hogy Gábor lova, maga a tökély, azt fogja érezni, hogy a ló nem is segítségekre, hanem szinte a lovas testének részeként reagál a lovas gondolataira.

Ugyan ezt éreztem a háten Sabine Oettel lován. A tökletességet! Azt éreztem, hogy a ló a testem része volt, amire gondoltam, azt végrehajtotta, legyen az hosszhajlítás, piaffe, passage, stb. Nem arra kellett gondolnom, hogy pontosan hogyan kell az adott feladat segítségét adni, hanem csak magára a feladatra és a ló úgy hajtotta azt végre, mint a kezem például egy pohár megfogását!

Lovaglását megörökítettem. Nem azért, mintha díjlovagló versenyeken esetleg ne lennének láthatóak fényesebb feladatvégrehajtások. Hanem azért, hogy az egyszerűség, a végletes együttműködőkészség kerüljön rögzítésre, és azért, hogy a lovas segítségadásai is rögzítésre kerüljenek. És saját magamnak, hogy emlékezzek!

És azért, mert a mestert tisztelem.