Lovas nemzet a magyar – hallani sokszor és aki ezt mondja, annak igaza is van! Lovasnemzet vagyunk, de ha becsületesen magunkba nézünk azt is meg kell állípítanunk, hogy most, a XXI. század elején, lovaskultúránknak nem a legfényesebb napjait éljük meg. A kommunizmus évtizedei mélyrepülésbe vitték nemzeti lovaskultúránkat: az elődök munkái feledésbe merültek, megszakadt a mesterről mesterre szálló szaktudás folytonossága, nincsenek kortárs ikonikus lovasok, akik szaktudásukkal, lovaglásukkal példát mutathatnának a fiatalabb generációknak.

Mindezt azzal együtt állítom, hogy meggyőződésem az is, hogy a XX. század, mint a lovassportok százada után olyan korba érkeztünk, amiben a lovaglás ismét hagyományosabb irányt vesz. A versenyzés teljesítményszemlélete helyett a lóval való mélyebb kapcsolat kialakítása, a ló jólétének előtérbehelyezése válik a lovasok, lókiképzők legfontosabb szempontjává. Ennek során pedig hazánkban, de akár más országokban is mindennek a könnyed és praktukusságra törekvő magyar változata fogja leginkább vonzani a lovasokat. A magyar stílus divattá fog válni. A hagyományos magyar lovaglási stílus ismételt felfedezése, felkutatása, megismerése és megismertetése, valamint közkinccsé tétele ezért eminens feladatunk.

A nemes és értékes gondolatok és eszmék, sőt akár egy egész kultúra megbecsülését mi sem fejezi ki jobban, mint annak rendszeres elismerése, áttekintése, ünneplése. Javaslom ezért a Magyar Lovaskultúra Napjának évről évre történő megtartását.

A Magyar Lovaslultúra Napja alkalmat adhat a kultúra szélesebb körben való terjesztésére, a kultúra művelőinek összefogására, számadásra, a kultúra szinvonalának növelésére.

A Magyar Lovaskultúra Napjának minden év október 16-át javaslom. Hadik András 1757-ben ezen a napon érte el csapataival Berlint, megkezdve ezzel a „legnagyobb huszárcsínyt”, egyben a legismertebb magyar lovasbravúrt.