Ha akarjuk, ha nem, a lóraülés, a lóval való foglalkozás folyamatosan formálja a lovat. A kérdés csupán az, hogy milyenre és hogy az alakítás céltudatos és szakszerű, vagy sem.
A lóval való foglalkozás - ha akarjuk, ha nem - mindig alakítja a lovat. Ennek megfelelően sokfajta lovas és sokfajta ló és lovas kapcsolat létezik: a bérlovastól a versenyzőn keresztül a kiképzést magas szinten művelő szabadidőlovasig. A kapcsolat alapvetően attól függ, hogy mi a célja a lovasnak a lovával. A kezdő bérlovas nyilvánvalóan el szeretné sajátítani a lovaglás alapjait, a haladó - ilyen-olyan rendszerességgel - szabadidejét kívánja eltölteni lovak és hozzá hasonló érdeklődésű emberek között. Mi, lovasemberek tudjuk, hogy a ló szeretete, a ló közelségének igénylése valami megmásíthatatlan és olthatatlan belső vágyon alapszik, aminek folyamatos kieléígtése számunkra megkerülhetetlen. A bérlovasban ezt az érzést kell tisztelni.
A versenyzés nem egyenlő a minőséggel
Saját ló birtokában, azonban ló és lovas kapcsolata egészen más. Mindenekelőtt a lovas számára megkerülhetetlenné válik, hogy megfogalmazza céljait, különben igen hamar unalmassá válnak a lovas hétköznapok. Nagyon egyszerű megoldást kínál a versenyzés. Versenyezni azért jó, mert motivációt ad mások legyőzésének lehetősége, maga a versenyen való részvétel pedig visszajelzést biztosít a lóval való munkára, képzésének előrehaladására. Elvileg.
A gyakorlatban mindez azonban erősen megkérdőjelezhető. Megkérdőjelezhető, mert versenyek eredeti céljától eltérően, a szabályzatokban megfogalmazott szép gondolatokkal ellentétben a versenyek nem a ló és lovas harmóniáját, a boldog atlétát (happy athlete), hanem a puszta teljesítményt értékelik. És ez teljesen más! Általában az győz, akinek jobb (értsd:drágább) lova van, akinek a felkészülési lehetőségei (lovarda, edző, nem utolsó sorban állatorvosi segítség) jobbak, aki több versenyre tud eljárni, és így nagyobb a gyakorlata. Így normális hozzáállással, átlagos lóval a társak legyőzésének lehetősége szinte lehetetlen.
A teljesítményszemlélet az oka annak, hogy lovas versenyeken csak elvétve látni boldog lovat, boldog lovast. A nézőnek sokszor az az érzése, hogy pont a versenyzés az, ami a lovaglás örömét, ló és lovas harmonikus kiteljesülését megakadályozza.
Szintén a teljesítményszemlélet az oka annak, hogy a komoly versenyeken már olyan elvárásokat támasztanak lóval, lovassal szemben, amik már-már irreálisnak tekinthetők. Átlagos ló és lovas páros még csak nem is álmodozhat teljesítéséről. Lovas versenyeket nézve sokszor az az érzésem, mintha valami vicces kung-fu filmet néznék, ahol az ugrások, a mozdulatok már nem hitelesek, azokat csak valami trükkel lehet végrehajtani. És a lovas versenyeken igen sokszor ez így is van. Azonban ezeknek a trükköknek, ”lókiképzési fogásoknak”, állategészségügyi “megoldásoknak” a magam részéről nem kívánom kitenni lovamat.
Mondhatnánk persze azt, hogy mindez az ugrósportra, a militaryra vonatkozik. De a díjlovas versenyekkel sem vagyok megelégedve. Ezeken a versenyeken ugyanis mind a közönség, mind a bírók valami különlegeset várnak. Valami csodálatos élményben szeretnének részesedni. Ezt támasztja alá például az, ahogyan a pontozási “világcsúcsokat” ünneplik. A képzés eredményeként megvalósuló harmónia azonban nem ilyen. Számomra a természetesség nem extrém, az extrém nem természetes. Pont az ellenkezője: a természetesség egyszerű, olyannyira, hogy az gyakran majdnem unalmas. Mindez persze nehezen “adható el” és ezért a modern díjlovassport eltávolodott a klasszikus lókiképzéstől, a versenyek egyfajta show-vá alakultak, a feladatok bemutatása szinte a cirkuszporondot idézi, ahol a műlovarok és műlovarnők bemutatják csodálatos tudásukat.
Mindezért nagyon határozottan ki kell állni amellett, hogy a minőségi lovaglás nem egyenlő a versenyzéssel, a versenyzés pedig nem egyenlő a minőségi lovaglással.
Boldogság és egészség
Persze a célok megfogalmazása során a lovas azzal is szembesül, hogy a lovaglást, a lókiképzést igen különböző stílusokban folytatják. A jól és helyesen képzett lónak ugyanis igen sok jellemzője van és a sok jellemző között óhatatlanul mindenki felállít bizonyos prioritást, sorrendet. Lesznek olyan jellemzők, amelyek ha nem többel, de egy árnyalattal fontosabbnak tekint a kiképző a többinél. A western pleasure versenyen például az elengedettséget tekintik a legfontosabb szempontnak. A paso fino stílusban a szorgalmasságot. A modern díjlovaglás - legalábbis számomra - a ló alapadottságainak (!) bemtatására törekszik. Én a boldogságot keresem és a ló mozgásának tökéletességét. Boldogságot, mert a lovast valójában ez tartja “rabságban”. Az, amikor kialakul a harmónia és az öröm elömlik lovon, lovason. Ez az, amiért nap-nap után nyeregbe szállunk, ami miatt képesek vagyunk naponta órákat eltölteni lovunkkal. A XXI. század lovasa a boldogságot keresi!
Míg a ló a XX. században sporteszköz volt, addig mára a kikapcsolódás, az öröm forrásává és ezzel együtt a család részévé, családtaggá vált. Éppen ezért fontos a ló mozgáskultúrájának kidolgozása. A mozgáskultúra ugyanis nem csak felfényesíti a ló mozgását, hanem mentális és fizikai egészségét is biztosítja, akár rendkívül hosszúra megnyújthatja a ló használati időtartamát. A helyesen mozgó ló ugyanis lassabban öregszik, kevésbé kopik. A dolog teljesen hasonló ahhoz, mint amikor balettiskolába kezdik járatni a szülők gyermeküket. Az iskolába való beiratással általában nem az a célja a szülőknek, hogy végül csemetéjük a Hattyúk tavát táncolja el az operaházban, hanem az, hogy jó kiállású, délceg megjelelnésű legyen és egészségesen fejlődjön, testét a későbbiekben jó tartással, helyesen, azaz egészségesen használja. Valójában ebben, a mozgáskultúra kifejlesztésében tud érvényesülni a sokszor megfogalmazott boldog atlétává nevelés, XXI. századi kifejezéssel a lówellness.
Mindezért minden lovasnak azt tudom tanácsolni, hogy ha nem boldog, ha nem látja örömtelinek lovát ne késlekedjen, változtasson.
