Vajon a régi lovasábrázolásokon miért lóg a szár? És egyáltalán helyes dolog-e az ilyen stílusú lovaglás? A válasz tulajdonképpen nagyon gyakorlatias és megértése nem is különösen bonyolult.
A ló hátulsó lábának mozgása két teljesen elkülönülő részre osztható. Az előrelendülésre és a hátralendülésre. A hátralendülés mértéke határozza meg az előrehaladás sebességét. Minél nagyobb a hátralendülés szöge, annál gyorsabban halad előre a ló, annál nagyobb a lovat és lovast előrehajtó erő. A hátralendülő lábak hatását tapasztalhatjuk akkor, amikor szorosan a falhoz állunk úgy, hogy lábhegyünk a falhoz ér. Ebben a helyzetben nem tudunk nyomóerőt, tolóerőt kifejteni a falra. Ahhoz, hogy erőt tudjunk kifejteni, talpunkkal hátrább kell lépnünk. Minél hátrább lépünk, minél inkább hátravetjük lábainkat, annál nagyobb erőtvel tudunk a falra hatni. Ha nagyon neki akarunk veselkedni, akkor nagyon hátra kell támasztani lábunkat. Ugyan ez a helyzet a ló tolóerejével is. Minél nagyobb a láb hátrafelé lendülésének szöge, annál nagyobb tolóerőt tud kifejteni a ló. A hátaslónál persze nem mindíg akarunk nagy sebességgel haladni, ezért a lovasnak képesnek kell arra lennie, hogy ezt a szöget változtassa. Ha gyorsan akar haladni, akkor növelni kell a szöget, ha lassan akar haladni, akkor csökkenteni kell. Ha be akarja szüntetni az előrehaladást, akkor a hátra szöget meg kell szüntetni.
A hátulsó láb előrelendülése teljesen más hatású. Az előrelendülés növelésével a hátulsó láb egyre inkább a ló és lovas súlypontja alatt ér talajt és ezzel együtt egyre több súlyt vesznek fel. A hátulsó lábak teherviselésének növekedésével az elülső lábak teherviselése természetesen csökken. Minél több súly esik a hátulsó lábakra a ló annál fordulékonyabb, annál nagyobb a lovas manőverező képessége. A hátaslónál ezért mindig célszerű fenntartani a hátulsó lábak előrelendülését. Lovas nyelven ezt lendületnek nevezzük. A lendületnek azért nincs köze a sebességhez, mert a sebesség a hátulsó lábak hátralendülésének szögével arányos, a lendület az előrelendülés szögével.
Lovasként szerencsések vagyunk, mert az előrelendülés szöge teljesen független a hátralendülés szögétől. Ezért van az, hogy ha a hátralendülés szögét teljesen lecsökkentettük, attól még előrefelé lendülhet a ló lába és így akár állóhelyben is tudja folytatni a jármódot a ló. Ilyen például a piaffe.
A szárhasználat az előre és hátralendülés kérdésében különleges szeretpet játszik. A lovas számára a kihívás az, hogy a szárakkal csak az előrelendülés szögét lehet korlátozni, a hátralendülés szögét nem. Ezért van az, hogy a szárak puszta meghúzásával nem lehet megállítai a lovat, nem lehet a sebességét lassítani, mert a szárak hatásba helyezése nem a hátralendülés szögét csökkentik, hanem az előrelendülés szögét.
Persze a lovas nem nélkülözheti a szárak hatását. A szárakat mindebből következően úgy kell használni, hogy azok hatásba kerülhessenek, de ne gátolják a lendületet, ne csökkentsék a hátulsó lábak előrelendülésének szögét. Érzékeny, mondhatnám figyelmes megközelítéssel azt lehet tapasztalni, hogy a szár már megfeszülése előtt alkalmassá válik a lóval való kommunikációra. A "semmi" és a feszesség közti ilyen állapotot nevezzük támaszkodásnak. A támaszkodásnál tehát nem feszülhet meg a szár, mert az káros (akadályozza a lendületet), de alkalmasnak kell arra lennie, hogy a lovas szándékait közvetítse a lóhoz. Ezt fogalmazták meg elődeink úgy, hogy a támszkodás helyes mértéke a szár súlyával egyezik meg. Ha ennél erősebb a támaszkodás, akkor az helytelen. Bent Branderup ezt úgy fogalmazza meg, hogy ez a helytelen, túl erős kapcsolat (amit egyébként a modern lovas természetesnek tart) Josipovich Zsigmond gondolatainak félreértéséből származik.
A helyes támaszkodás persze a ló- és lovasképzés eredménye. Egy ló, egy lovas sem születik úgy hogy a támaszkodásnak ezt az optimális módját tudja lovaglás közben fenntartani, az hosszú-hosszú tanulás, hosszú-hosszú munka eredményeképp alakul ki. A régi ábrázolásokon használt "lógó" szárak a mesteri lovaglás, a mesteri lókiképzés jelképei.
