Zita – a ló, akinek a legtöbbet köszönhetek. Nem csak szakmailag, hanem sok tekintetben emberileg is. De a történet nem vele kezdődik.

2007-ben szerződést kötöttem a Sáripusztai Ménessel: egy 2004-es születésű, Ginus – Justboy származású, nyers csikót küldtek hozzám, Aranydiót, azzal, hogy belovaglom és a belovaglás után dönthetem el, hogy megveszem-e, vagy sem. Aranydió az egyik legszebb sárga ló volt, amit életemben láttam, olyan különös kisugárzással, hogy egyszerűen nem lehetett a szemet levenni róla - az ember csak bámulta és bámulta. Nem csak szép volt, de az átlagosnál jobb mozgással rendelkezett, szóval ideális ló lehetett volna. Egy bökkenő volt csupán, hogy elképesztően magas volt. Tökéletes arányai miatt ezt ugyan nem lehetett érzékelni, csak akkor, ha valaki közvetlenül mellé állt, de mégis ez volt az oka annak, hogy kezelhetősége és könnyű lovagolhatósága ellenére végül úgy döntöttem, hogy nem élek a vételi jogommal és így 2008 nyarán új lovat kezdtem keresnem.

Lovat találni persze nem egyszerű, hiszen az egyrészről szerelem, másrészről szerencse kérdése. Végül az egyik legkiválóbb lovas szakember, Szikszai Lajos barátom ajánlott egy lovat: ő ismerte szándékom és azzal keresett meg, hogy ismer egy eladó kancát Tolna megyében, ami szintén Ginus – Justboy, csak egy évvel idősebb Aranydiónál. Mint végül kiderült, a lovat a szintén kiváló Kapoly István lovagolta Simontornyán és amikor elindultam lónézőbe különös érzés fogott el. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy Sáripusztán az egyes évjáratokat ugyanazzal a kezdőbetűvel nevezik el és, ha a 2004-es évjárat A betűs volt, akkor az előző évjáratnak Z betűsnek kellett lennie. A történethez tartozik, hogy ikerlányaim egyikét Zitának hívják. Szóval a különös érzés a kezdetektől velem volt és amikor megérkeztem Kapoly Pistához és az istállóból előhozott egy gyönyörű kancát, az első kérdésem az volt, hogy mi a ló neve. A válasz Zita volt. A ló első látásra tetszett, szépsége mindmáig töretlen, de pont a neve miatt csak hümmögtem, mert a választásnál a sorsszerűségnek is akartam teret adni: hazaérve megkérdeztem Zita lányomat, hogy mit szólna hozzá, ha az új lovat Zitának hívnák (azt válaszolta, hogy részéről nem probléma), ezek után pedig hozzávetőleg két hónapig nem is foglalkoztam lóvétellel csak vártam, hogy mi történik a lóval, vajon mit tartalmaz a sors könyvében megírt, rá vonatkozó szakasz. Majd felhívtam Kapolyt, hogy meg van-e még a ló, arra vár-e Zita, hogy megvegyem. Hát várt, és így Zita 2008 kora nyarán megérkezett hozzám.

Zitát a kezdetektől fogva kizárólag saját örömömre lovagoltam – kényelmes, együttműködő hátaslovat szerettem volna nevelni belőle. Az a legfőbb célom, hogy még hosszú – hosszú ideig társak maradjunk és, hogy az idén tizenkilenc (!) éves ló szellemi és fizikai frissessége minél tovább, még legalább hat-nyolc évig megmaradjon.

2013-tól az Academic Art of Riding lovas mestereinek segítségével dolgozom, a dán magasiskolának 2017-óta vagyok rendes tagja. A fotók az ottani munka eredményét mutatják. Egyszerűnek tűnnek, de borzasztóan sok munka eredményét ábrázolják és az üzenetük az, hogy átlagos lóval is kimagasló képzettségre lehet jutni: nem az alapadottságokba, a talentumba, a tehetségbe kell pénzt fektetni, hanem a képzésbe kell energiát, motivációt, szakmaiságot, kitartást.

Az elmúlt másfél évtizedben Zita nem csak a lovasérzések rejtelmeibe avatott bele, de segítségével kezdtem meg nemzeti lovaskultúránk művelését, csillogása, figyelmes teljesítménye pedig nagyon sok lovasbarátot szerzett számomra. De ez mind semmi ahhoz az érzéshez képest, amit akkor ad, amikor „összeállnak a fogaskerekek”. Ezt leírni szinte lehetetlen. Aki találkozik ezzel az érzéssel az megérti az arab mondást, miszerint a férfi kedvese karjai között, könyvtárában és lova hátán érzi jól magát.