Manapság divat klasszikus stílusú lókiképzőnek lenni és még a legképzettebb sportlovasok is gyakran klasszikus stílusúnak gondolják munkájukat. Holott ez tévedés! De vajon, mit is jelent pontosan, mit takar a klasszikus stílus kifejezés?

Beszélgetések során rendszeresen találkozom azzal, hogy a legképzettebb sportlovasok klasszikus stílusúnak minősítik saját munkájukat. Jól hangzik, és bár megértem, miért mondják, állításuk tartalmilag mégis tévedés. Munkájukat edzőik tanítása alapján végzik, tartják magukat az általuk ismert hagyományokhoz, tisztelik elődeiket, de nem ez jelenti a klasszikus stílust!

Ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit is takar a klasszikus stílus, nézzük először a modern sítlus jellemzőit.

A modern stílus

A lovaglás és a lókiképzés a XX. század elejétől kezdve alapvetően megváltozott. A lovaglás elvesztette katonai és gazdasági jelentőségét, és különösen az 1950-es évektől a sportlovaglás jelentette a lótenyésztés, a lóval való foglalkozás legerősebb mozgatóerejét, és a lókiképzők gondolkodásának középpontjába a teljesítményfokozás került. A modern ugrólovas a lehető legnagyobbat akarja ugratni, a lehető legerősebb technikai kihívásokat jelentő kombinációkat szeretné minél nagyobb sebességgel teljesíteni. A modern military lovas lehetetlennek tűnő terepakadályokat és nagy távolságokat kíván rendkívül rövid idő alatt leküzdeni. A díjlovas a lehető legtökéletesebben szeretné az előírt feladatokat végrehajtani csodálatos mozgás bemutatása közepette. A teljesítmények a “hétköznapi” lovas, vagy ló számára mára szinte elérhetetlenek, a nézők számára felfoghatatlanok. A teljesítményfokozás megengedhetetlen edzésmódszereket eredményez, rendszeres a lovak bántalmazása, a dopping, a különböző tiltott szerek használata. A versenyeken a Nemzetközi Lovas Szövetség szabályzataiban boldog atlétának leírt ideális sportlóval még elvétve sem találkozni, a modern versenysport pedig az akarnokok sportja lett. Az etikai határokat átlépni nem kívánó “lovasember” kiszorult a lovassportból.

A klasszikus stílus

A modern stílus újdonság a lókiképzés történetében. A XX. századot megelőzően nem a teljesítmény fokozása, hanem az együttműködési készség kialakítása és a hosszú használati élettartam volt a lókiképzők számára a legfontosabb cél. Ennek megfelelően a kiképzési módszerek is eltértek napjaink gyakorlatától. A lókiképzéshez kapcsolódó széleskörű ismeretek hosszú éveken át tartó bővítése, az élethosszig tartó tanulás, a mesterről mesterre szálló ismeretek rendjéből és a ló tiszteletéből fakadó alázat, az együttműködés kialakításának kompromisszumokat is felvállaló útja nevelte a lókiképzőt lovasemberré, lovasmesterré. Ezt tükrözi Maximillian Weirother mondása, miszerint olyan lovas mestert még nem látott a világ, akinek a haját még nem őszítette meg a kor.

Mindemellett nem lehet az sem vitás, hogy a modern versenysport válságban van, a lovasteljesítmények tovább nem fokozhatók, egyre hangosabbak a lovakkal való megengedhetetlen bánásmódot kritizálók hangja. Továbbá azt is meg kell állapítani, hogy a modern elvárások hatására a lókiképzés évezredek alatt felhalmozott tudása, a régi mesterek gondolatai, módszerei, technikái feledésbe merülnek. Napjaink lovaskultúrája nem ismeri az évezredeken keresztül természetes módon gyakorolt iskolajármódokat, lovas feladatokat. A válságból kivezető út keresését mi sem jellemzi jobban, mint a természetes lókiképzők, a szabadidomítók egyre népesebb tábora, akik nem a teljesítményben, hanem teljesen más minőségű ló és lovas kapcsolatban találják meg örömüket.

És ez egyre inkább csak erősödni fog. Meggyőződésem, hogy a lókiképzésben és a lovaglásban a boldogságkeresés, a lóval közösen megélt örömteli együttlét, a harmónia keresésének kora kezdődik, és a szakemberek ismét fel fogják fedezni a XX. századot megelőző mesterek lókiképzési ismereteit, az iskolalovaglást, más néven az akadémista stílust.

A klasszikus stílus fogalom tehát az iskolalovaglást jelenti, míg a modern, vagy más néven campagne stílus a teljesítményszermléletű XX. századi lovast írja le. A két különböző stílus határozottan elkülönül egymástól. Mindez persze nem jelenti, hogy ez, vagy az a stílus jobb, és az egyik előrébb való lenne a másiknál - egyszerűen különbözőek.

A klasszikus stílust azért nevezik iskola vagy akadémista stílusnak, mert annak művelése zárt iskolákban, katonai akadémiákon zajlott. Az akadémista stílus, illetve annak művelése a XVIII. századig a lovaskultúra csúcsát jelentette. Ezek az iskolalovasok az 1700-as években az európai hadszíntereken megjelenő magyar könnyűlovasság, terepen is nagy sebességgel, akadályokat is leküzdeni képes lovaglását, kissé lenézően és tévesen mezei, vagy campagne lovaglásnak nevezték el. Megközelítésük tévedést és szakmai zavart tükröz. A magyar lovasok stílusa az általuk művelt akadémista stílustól csupán abban “különbözött”, hogy az iskolalovaglást nagy sebességgel is képesek voltak végrehajtani. A magyar könnyűlovasság nemcsak katonailag került fölénybe és késztette megújulásra az európai lovaskultúrát, hanem alapja lett a XX. századi sportlovaglásnak is.

A modern és klasszikus stílus különbsége

Miben különbözik tehát a két stílus, miben különbözik a klasszikus stílus és a modern stílus?

Míg a modern stílusú lovaglás csak a három alapjármódot használja - a lépést, az ügetést és a vágtát -, addig a klasszikus stílusú lovas az iskolajármódokat is: a kétütemű iskolalépést, az ügetés iskolajármódjait, a lebegési fázis nélküli piaffe-ot és a megnyújtott lebegési fázissal rendelkező passage-t, valamit a vágtához hasonló iskolajármódokat, a négyütemű iskolavágtát és a kétütemű redoppot, a terre a terre-t és a carriere-t.

Míg a modern stílusú lovas puhán követi lova súlypontváltozásait (ez az elv legjobban a military terepversenyén érvényesül), addig az iskolalovaglásban a lónak kell reagálnia a lovas súlyponti helyzetének változásaira.

Míg a modern stílusú ugrásoknál a ló elülső lábai érnek először földet, addig az iskolaugrásoknál (magasiskola) a ló vagy négy lábra érkezik, vagy a hátulsó lábai érnek először talajra.

Míg a modern stílus a teljesítményszelektált hibrid lovakat részesíti előnyben, addig az iskolalovaglás a fajtatiszta lovakat preferálja.

Nemzeti hagyományaink

Az öröm, a harmónia, a lóval megélt közös boldogság keresésében részben szerencsés a XXI. század lovasának a helyzete. Szerencsés egyrészt azért, mert nem kell új dolgot kitalálnia: a lókiképzés évezredek óta mesterről mesterre szálló kultúrája teljes egész, az nem szorul kiegészítésre. Másrészt azért szerencsés, mert a klasszikus lókiképzés nem kíván különleges adottságú, drága lovat, erre szinte minden ló alkalmas. A lókiképzés eredménye nem a ló átlagon felüli alapadottságaiból, hanem a lovas munkájaként megjelenő hozzáadott értékből következik.

De azért állítom, hogy csak részben szerencsés a mai kor lovasa, mert bár az iskolalovaglás a klasszikus lovaglás, mégis művelői napjaikban deviánsnak, az átlagostól eltérőnek látszanak. Sokszor úgy tűnik, hogy a klasszikus lovas, az iskolalovas “ül fordítva a lovon, holott a modernisták azok, akik az hagyományos lókiképzéstől eltértek.

Nekünk magyaroknak különös helyzetünk van mindebben, hiszen az iskolalovaglás művelésére nemzeti hagyományainkból, elődeink munkájából fakadó kötelezettségünk is van. Csak halkan jegyzem meg, hogy a világszerte ismert örkénytábori lovas szakemberek erőssége pont abban állt, hogy munkájuk az iskolalovaglásra alapult, ami világosan tetten érhető még a XX. század ötvenes évtizedeiben megjelent írásaikban is. Utána azonban tudásuk feledésbe merült, az őket követő lovas generációk tudásukat csak részben tudták átvenni, ismereteik, szakmai gyakorlatuk csak a campagne lovaglás területére terjedt ki. Mindezért nem kérdéses, hogy nemzeti lovaskultúránk emelése csak az iskolalovaglás széles körű elterjesztésével és művelésével lehetséges.

És a legfontosabb: a magyar lófajták alkalmasabbak a klasszikus stílusú lovaglásra, mint a jelenleg divatos nemzetközi hibrid fajták, ezért az iskolalovaglás divattá válásával a magyar fajták ismét közkedvetté válhatnak.