Most akkor kantárral, vagy kantár nélkül kell lovagolni? Az én, hangsúlyozom az én válaszom az, hogy kantár nélkül, de kantárral. Ló és lovas közötti kommunikáció ugyanis alapvetően testbeszéddel zajlik. És hát ennek megfelelően nem lovas, nem ménesvezér, hanem kentaur szeretnék lenni, teljesen eggyé szeretnék olvadni lovammal. Ezért szeretnék kantár nélkül lovagolni. Hogy akkor mire való a kantár? A ló és lovas közötti kommunikáció egyszerűsítésére, a testbeszéd feltétlen érvényesítésére.

A testbeszédet ugyanis minden élőlény születésétől fogva érti. A nyomást, az engedést, a küldést, a hívást. A testbeszédet nem kell tanulnia a lónak. De mi van akkor, ha érti, de nem akarja teljesíteni? Mert a nem akarás az élet normális része, nem különös, nem ördögtől való, ha a ló nem reagál megfelelően a lovas testbeszédére: a közösségekben természetes, hogy a vezetéssel szembeni határokat minden résztvevő időről időre feszegeti, a családban pl. a gyerek rendszeresen puhatolja lehetőségeinek határait, és ez így van rendjén. Szóval, mit kell tenni, ha a testbeszédre a ló nem reagál megfelelően, azaz ha az elsődleges segítségnek nem enged? A válasz egyszerű, másodlagos segítséggel kell megerősíteni. Egyebek mellett erre szolgál a kantár.

De arra is, hogy a testtel jelzett összetett kommunikációt ne csak nagyjából, hanem egészen pontosan megértse a ló. Másodlagos segítségként lehetne ugyanis pálcát, nyakkarikát (cordeo), vagy egyéb eszközt is használni, de a ló számára a legérthetőbb és ennek megfelelően a legösszetettebb kommunikációt a kantár biztosítja.

A kantár tehát csupán arra kell, hogy precízebben kommunikáljon a lovas, valamit hogy mindenképp érvényt szerezzen testbeszéddel kifejezett akaratának. De csak akkor, ha erre feltétlenül szükség van! Mindezt fejezi ki a "descent de maines, descente de jambes" elv, aminek a részleteit ide kattintva lehet olvasni.