Ki ne ismerné Nuno Oliviera örök igazságát, hogy a lépés a jámódok anyja? Ezzel együtt manapság nem divat sok időt fordítani a lépésben történő munkára, a modern kor lovasa azt legtöbbször csak fölösleges pepecselésnek gondolja. És hát valljuk be, van is benne logika, hiszen a díjlovas programok, - amelyek a versenyfeladatok leírásán túlmenően egyfajta iránymutatást adnak a lókiképzéssel kapcsolatos elvárásokról a többi szakág számára is – szinte csak egy szükséges, fajsúlytalan és ezért a pontozásban kevéssé honorált feladatnak mutatja a lépést. Ennek megfelelően a lépés megítélését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a díjlovas versenyek televíziós közvetítésekor a lépés feladat során gyakran nem is mutatják a lovat, hanem versenyzőről mutatnak közeli felvételeket, csak a lovas arca, keze, stb. látszik.

A LÉPÉSNEK VAN LENDÜLETE

A lépésmunka háttérbeszorulását erősíti a díjlovas szabályzat tévedése, miszerint a lépésnek – lebegési fázis hiányában – nincs lendülete. Azon túl, hogy ez az álláspont egyszerűen magának a lendületnek a félreértését jelenti, azt a hibás elgondolást ébreszti kimondatlanul, hogy a lépésmunka nem szolgálja a lendület kifejlesztését és folyamatos fenntartását. Ezzel szemben, a helyes lókiképzésnél a helyzet pont fordított: a lendület kimunkálása lépésben kezdődik és a lendületesség legegyszerűbb ellenőrzése is a lépésmunkában történik, a lépés ugyanis akkor minősíthető lendületesnek, ha más jármódba való átmenetkor (lépés-ügetés, lépés-vágta) a ló se felfelé, se lefelé nem mozdítja el a nyakát. De hát hogyan is lehetne lendületes az ügetés, és a vágta, ha lassúbb mozgás közben nem tud, vagy nem akar lendületesen mozogni a ló?

AZ ELENGEDETTSÉG FOKMÉRŐJE

A lendület mellet a lépés az elengedettségről is látványos visszajelzést ad. A merev ló az összeszedés hatására tiszta négyütemű járását elveszti, miután a merevségből fakadóan a mozgás során a hátulsó lábait a kelleténél lassabban emeli fel, ennek eredményeként felváltva rövidebb és hosszabb időközzel hallatszanak a patadobbanások, a hátulsó lábak az azonos oldali elülsővel kezdenek együttmozgást mutatni, szélső esetben kétüteművé válik a lépés.

Kellő elengedettség esetén viszont az összeszedés hatására a hátulsó lábak fokozott szorgalommal reagálnak, a hátulsó lábak a tiszta lépés járásától eltérve a hamarabb emelkednek fel a földről, ennek eredményeként ugyan a passzban járáshoz hasolóan felváltva rövdebb és hosszabb időközzel hallatszanak a patadobbanások, de a hátulsó lábak a másik oldali elülső lábbal kezdenek együttmozgást mutatni, szélső esetben kétüteművé válik a jármód. Ez az iskolalépés, ami csak kellő elengedettség esetén alakul ki és ami a ló természetes, dicsérendő járása. Olyannyira, hogy William Cavendish, Newcastle hercegének klasszikus lovaskönyve egész egyszerűen a lépést kétütemű jármódnak írja le.

LASSÚ MOZGÁS A MOZGÁSKULTÚRÁÉRT

A mozgáskultúra fokozása a lókiképzés eminens feladata. Az alapkultúrában természetesen igen nagy különbség lehet ló és ló között, azonban ez csak egy alaphelyzetet jelenthet, a kiképzett lónál hivatkozási indokot nem! A lókikpzés egyik legfőbb célja a ló erősítése, ügyesítése, hajlékonnyá tétele, mozgásának délceggé formálása – függetlenül attól, hogy születésétől fogva (a lótenyésztés eredményeként) milyen alapadottságokkal rendelkezik.

A mozgáskultúra fejlesztése lassú mozgás közben történik. Ezért elve a lókiképzésnek, hogy először mindent álljban, vagy lépésben kell megtanítani a lónak és csak akkor lehet a feladat ügetésben, majd vágtában történő kidolgozásához kezdeni, ha arra lépésben már magas fokon képes a ló. Ezt az elvet támasztották alá még a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveinek díjlovas programjai, amikor is az oldaljárásokat lépésben, már a könnyű osztályú feladatokban is be kellett mutatni. Az ügetés hosszhajltásokra közép osztályban, a vágta hosszhajlításokra nehéz osztályban került sor. Sőt – hogy ne csak díjlovas példa illusztrálja a lépésmunka pedagógiai előnyeit – a military lovaglás közismert technikája, hogy a tipusugrásokat (kicsi leugrást, felugrást, vizes akadályt, stb.) lépésben mutatják először meg a fiatal lónak és ha lépésben már ellenállás nélkül képes a feladat végrehajtására, akkor kezdenek hozzá az iram fokozásával és a jármódok emelésével történő akadályvételre.

Persze a lassú mozgásban való munka nem csak a ló, de a lovas mozgáskultúráját is javítja. Az üléssel (elsődleges segítség), valamint a szárakkal, csizmákkal, hanggal, pálcával (másodlagos segítségek) történő kommunikáció igen összetett. Annak lovas általi elsajátítása nem magától értetődő, hanem élethosszig tartó tanulás eredménye. És a hosszú, hosszú tanulás alatt nem csak a segítségadás módját kell érteni, hanem a segítségek időbeliségét is. Az egyes segítségek adásának ugyanis van optimális időpontja. Például a hátulsó láb lépésének hosszát, annak irányát csak akkor lehet szabályozni, amikor az a levegőben van. A felvétel időpontja ezzel pont ellentétes, miután a felvétel célja a hátulsó lábak ízületeinek erősebb hajlítása, a hátulsó lábak teherviselésének fokozása, ezért felvétel időpontjának megfelelő pillanata az, amikor a ló hátulsó lába a földet éri. Az „időablak” odáig tart, ameddig a ló hátulsó lába a nyugalmi helyzetet el nem éri és amikor a hátulsó láb tolófázisba kerül, amikor ízületeit nyitni kezdi, valamint azután, amikor a levegőben van, akkor hiábavaló a felvétel segítségének adása, még ha az technikailag tökéletes is.

A segítségadásnak tehát megfelelő ritmusa van ás ennek sokszor van bizonyos természetessége, például adott oldali hátulsó láb hosszabb előrelendülésének segítségadási időpontja az, amikor az azonos oldali csizma a „ló felé” lendül. Ha viszont a cél szorgalom fokozása, a hátulsó lábak hamarabb történő levegőbe emelkedése, akkor a lovas csizmájának a lépés másik fázisban kell hatásba kerülnie, akkor, amikor a hátulsó láb a neutrális helyzetből hátrafelé lendül. A csizmasegítség hatástalan akkor, amikor a hátulsó láb a levegőben van, de közvetlenül a földet érés után is. Ez a segítségadási időpont viszont a lovas számára nem teljesen természetes, (ezt bárki kipróbálhatja), ezért ezt a segítségadást sokat kell gyakorolni. A különböző segítségritmusok megtanulása és a lovas ügyességének fenntartása nem kevés munkát igényel.

Ugyanez vonatkozik az érzésre is. Az elengedettség, az egyenesség, az egyensúly, a lendület, stb. érzése csak hosszú gyakorlással fejleszthető. Mindkettő, a lovas mozgásának (a segítségadások) tökéletesítése és az érzés tökéletesítésének módja a lassú mozgás, a lépésben történő munka során lehetséges.

UNALOM

Sokszor mindezzel szemben azt szokták felhozni, hogy lépésben a ló elunja magát. Ez nem igaz! A gondolat nélküli lovas unja el magát, az a lovas, akinek nincs elképzelése arról, hogy lova és önmaga mozgását milyen irányban szeretné változtatni. És hát az „unalmat” erősíti a korszellem is: a modern ember nem szeret erőfeszítéseket tenni a siker érdekében, a modern embernek nem sajátja a kitartó, részleteket is kidolgozó, igényes munka. Mindenki, mindent azonnal akar és a lovaglásban, a lókiképzésben ott egyszerű megoldás, a lócsere, hiszen ha nincs gyors előrehaladás, akkor legegyszerűbb vagy a tenyésztő, vagy más lovas munkáját megvásárolni.

Másrészről a lépésmunkában látszik legjobban a ló ellenállása és ezt az ellenállást értik félre: a ló kommunikációját nem teljesen értő lovas az ellenszegülést unalomnak látja. Az ellenállás ugyanúgy származhat a ló együttműködési szándékának hiányából, mint a képesség korlátjaiból, ha a ló képtelen gazdája kérését teljesíteni (pedig szándéka meglenne rá) sokszor egyfajta dühvel reagál saját ügyetlenségére, ami szintén könnyen félreérthető.

JÁRÓISKOLA

A járóiskola a lépés iskolázásának legismertebb segédeszköze. A lépés járóiskola nem arra való, hogy a ló különlegesen mozogjon benne, a járóiskola célja a szabályosság és természetesség. Ezért a járóiskolába elég három-négy rúd és azokat sem szabad sem különlegesen magasra, sem különlegesen távolra állítani egymástól.