Egy kultúra, így a lovaskultúra művelése is az egymás után következő generációk mindegyikének külön-külön feladata: színvonalát fenntartani, ápolni, nyesegetni, átadni a következő generációnak. Ez általában sem könnyű kihívás, de napjaink lovaskultúrája kapcsán még nehezebb a helyzet. Lovas nemzet vagyunk, ami azt jelenti, hogy körülöttünk az átlagemberek, a nem lóval foglalkozó emberek is rendelkeznek egyfajta – egyébként helyes – elképzeléssel arról, hogy milyen a jólképzett ló, annak milyen izomzattal, hogyan kell kinéznie, hogyan kell viselkednie, stb. Ez kulturálisan például a népzenéhez, a néptánchoz hasonlítható. Bár a zenét, a táncot viszonylag kevesen művelik napi szinten, mégis szinte az egész ország érti és élvez a jó népzenét, a néptáncot és csaknem mindannyian meg tudjuk különböztetni a jót, a minőségit a közepestől, vagy a gyengétől – nem véletlenül vagyunk a zenében Kodály és Bartók, a táncban Tímár Sándor országa. Szóval egyrészről lovas nemzetként olyan közkultúrával rendelkezünk, amire méltán lehetünk büszkék, másrészről viszont a második világháború után a minőségi lovaskultúra, illetve annak művelése megszakadt, mert annak szakembereit – a korabeli lovaglás katonai sport lévén – a világháború utáni új hatalom politikai megfontolásokból üldözte. Jelentős részüket kivégezte, koncentrációs táborokba zárta, külföldre kényszerítette, megfélemlítette, szakmailag és emberileg ellehetetlenítette, a tsz-ek hátsó udvaraira, építőipari segédmunkásnak, vagy éjjeli őrnek száműzte, ezzel együtt pedig a minőségi lókiképzést a kulturálisan tiltott kategóriába minősítette. A hetvenes és nyolcvanas években új lovasgeneráció kezdett kialakulni, akik a kommunista hatalom támogatásával képesek voltak a lovaskultúrát a tűrt, sőt néhányuk esetekben a támogatott kategóriába átpozicionálni, de nem tudtak és politikai meggyőződésük miatt nem is akartak szakmai együttműködést kezdeményezni az előző generációval, a képzett szakemberekkel. Így a diktatúra teljes erőforrásrendszerének hátuk mögött tudásával ugyan bizonyos eredményekre formálisan képesek voltak, de tartalmilag eredménytelenek maradtak, hiszen hatezer év szaktudását nem lehet autodidakta módon, önképzéssel kitalálni. Ezért van az, hogy magyar díjlovas több mint nyolcvan éve nem volt olimpián. (Andics Bernadett a szabályt erősítő kivétel, aki Athénban paraolimpikonként résztvevő volt. Berni, egyebek mellett Okos nevű lovammal készült a versenyre, amire mindmáig büszke vagyok.)

Nem kétséges ezért, hogy a lovaglás magaskultúráját meg kell újítani, ismét közkinccsé kell tenni: a kultúra ugyanis egy szintre hoz, nivellál – kit felemel, kit visszahúz. A közkultúra emelése csak a magaskultúra művelésével, annak példaértékűségével, motiváló erejével lehetséges, mégha ez lassú folyamat is.

A magaskultúra megújítása csak az elődök kultúrájának életre lehelésével lehetséges. De mit tegyünk akkor, ha az elődök kultúrája sem volt teljesen egységes?

A lovaskultúra a XX. századi, gyökeresnek nevezhető fordulata a napóleoni háborúk katonai igényeinek változására vezethető vissza. A XVIII. század végéig az ideális lovaskatona a párharcra képes, végletesen képzett lóval rendelkező, lovával szinte kentaurként egybeforrott harcos volt. A napóleoni háborúk azonban világossá tették, hogy a helyzet megváltozott, a hadseregek kiképzőinek időarányosan sokkal több lovat és lovas kellett „előállítaniuk”, ám elegendő volt, ha a lovasok a végletes helyett „csak” kiváló képzettséggel rendelkeztek. A lovaglásnak a klasszikustól kis mértékben eltérő módszerét kezdték alkalmazni, amit campagne lovaglásnak nevezzük. A klasszikus, azaz akadémista és a campagne módszer különbsége a másodlagos segítségek használatában mutatkozik.

Az elsődleges segítség a testbeszéd, amit nyeregben ülésnek nevezünk. Az üléssel mindent ki lehet fejezni, így a lovas ülése kizárólagosan is alkalmas a ló irányítására, a lóval történő mindennemű kommunikációra. Az ülés egyben „érez” is, az üléssel minden információ „kinyerhető” a lóból: a lovas érzi a ló elengedettségét, egyenességét, annak egyensúlyát, lendületét, stb. Az elsődleges segítség, a testbeszéd (küldés-hívás, feszítés-engedés) születéstől fogva érthető minden élőlény számára, azt nem kell senkinek sem tanulnia, kivéve a XXI. századi, természettől elidegenedett embernek. (Ezért nem folyhat a lovasképzés elődeink módszereivel teljes mértékben megegyezően, először természetismeretet kell megtanítani a lovasoknak.) Továbbá az elsődleges segítséget nem lehet megszüntetni, az mindig áramlik egyik élőlénytől a másikig.

A másodlagos segítség (szár, csizma, hang, pálca, stb.) szintén ki tudja fejezni mindazt, amire az ülés képes. A másodlagos segítség azonban tanult nyelv, mégpedig mindkét fél, ló és lovas számára egyaránt. Csizma zárására és annak előrehajtó jellegére például meg kell tanítani a lovat, az nem magától értetődő, de a másodlagos segítségeket, például a különböző szársegítségeket (állító, direkt, indirekt, feligazító, felvevő, kitartó, stb.) a lovasnak is meg kell tanulnia és az adott helyzetben helyesen (és pont azt, még véletlenül sem mást) alkalmaznia. A másodlagos segítségekkel történő kommunikáció olyan, mintha egy finnel beszélnénk angoul: a kommunikáció csak akkor működik, ha mindkét fél érti az anyanyelvétől eltérő nyelvet. A másodlagos segítségek elsajátítása hosszú folyamat olyan, teljesen olyan, mint a nyelvtanulás. A másodlagos segítségek használata az elsődleges segítséggel szemben befejezhető, például a pálcasegítség teljesen megszüntethető.

Az akadémista lovaglás abban különbözik a campagne lovaglástól, hogy az akadémista lovas kentaurrá szeretne válni, azaz az elsődleges segítségek kizárólagosságára törekszik, a másodlagos segítségeket csupán az elsődleges segítségeinek érvényesítésére használja. A campagne stílus ennél megengedőbb, a másodlagos segítségek folyamatos használata nem kizárt és ezért az elsődleges segítségek precizitása sem akkora követelmény, ezzel együtt pedig az ülés érzése sem annyira kimunkált. Természetesen a campagne lovas is használja az elsődleges segítségeket, számára is kiemelt fontosságú az ülés, de nem törekszik annak kizárólagosságára. A campagne stílus előnye az, hogy radikálisan csökkenti a lókiképzés hosszát, a lókiképzés az akadémista megközelítés nyolc-tíz évéről három-öt évre csökken. A campagne stílus használatával azonban nem lehet a kiképzés tökéletességét megcélozni, meg kell elégedni a kiváló eredménnyel. Ennek folyamodványaként a lovak mozgáskultúrája sem tökéletes, amit a kiképzést követő használati idő rövidülésével kell megfizetni. A campagne stílus a lovasképzést is rövidíti, az ülés iskolázása ugyanis nagyon hosszú, rendkívüli kitartást igénylő folyamat és igen jól képzett lovat (magasiskolai képzettségű lovat) is igényel, ami a legtöbb esetben egyszerűen nem áll rendelkezésre. Persze ebből az következik, hogy a kiképzési tapasztalatok is kevésbé részletekbe menőek a campagne stílus művelői számára – a capmagne lovas számára esetleg érthetetlen helyzet, szituáció az akadémista képzettséggel rendelkező számára nyilvánvaló: nemcsak maga a probléma azonosítása, hanem annak elvszerű megoldása is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bármelyik megközelítés (akadémista, vagy campagne) előrébb, vagy hátébb való lenne a másiknál, de az akadémista lovasnak a részletek, egyébként hosszadalmas megismerése iránt nagyobb motivációval kell rendelkeznie.

A lovasakadémia, azaz a magasiskola, mint az akadémista stílus művelésének helye arra való, hogy a kultúra ott ne kényszerüljön kompromisszumokra, a kultúrát a maga egészében lehessen művelni és ezt az egészet lehessen átadni a következő generációnak.  A magasiskolákat a kompromisszumnélküliség nélküli elvszerűség teszi a harmónia és a szépség templomaivá.