Közismert Kassai Lajos mondása: „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek”. Ez a ló- és lovasképzésre is érvényes, ugyanis sem a lovak, sem a lovasok nem olyanok, mint akár száz, vagy százötven éve, így bár elődeink tudásához sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet és nem szabad, mégis gondolataikat, kiképzési technikájukat a jelenkor körülményeihez kell igazítani. Ha az elmúlt évszázadok szakemberei közül bárki „most feltámadna s eljőne közétek” igencsak elcsodálkozhatna, mert megváltozott a ló, megváltozott a lókiképzés körülménye és megváltozott maga az ember is.
Megváltozott a ló
A lótenyésztés minden korban a felhasználói igényekhez igazodott, azt elégítette ki. Az igények azonban évszázadról évszázadra változtak. Mivel ezek egészen a XX. századig alapvetően katonai jellegűek voltak, ezért a katonai technika változásával együtt a lovakkal szemben támasztott igények is folyamatosan módosultak. A XIX. században például kettős változáson ment keresztül a lótenyésztés: egyrészről a hátaslovakkal szemben egyre nagyobb sebesség és menetteljesítmény-igényt fogalmazott meg a hadsereg, így a kvadratikus formák egyre hátrább szorultak, másrészről az egyre erősebben fejlődő úthálózat hatására a szállítás is hasonló átalakuláson ment keresztül, kialakítva a jukker lovakat a fogathajtásban.
A XX. század elején azután a gépesítés előre haladtával megszűnt a ló katonai, illetve gazdasági alkalmazása, ám nagy szerencsénkre a sport és a lovak sportfelhasználása került egyre inkább előtérbe. Azért szerencsére, mert a sportnak köszönhető, hogy mára nem pusztult ki Európából a ló. A sportfelhasználás azonban teljesen mási igényeket fogalmaz meg, mint a katonaság: például a szervezeti szilárdság, vagy az idegrendszeri stabilitás terén nagy kompromisszumokat is elfogad a korszellem, ha az kiugró teljesítménnyel párosul. Hiába olvasunk ezért például arról, hogy a terepen végzett munka milyen előnyös a fiatal lovak képzése során, ha azt sok esetben mégis csak alapos megfontolás után szabad napjainkban megkezdeni, mivel maga a ló sokszor alkalmatlan a tereplovaglásra, labilis idegrendszerével képtelen a környezet ingereinek befogadására. Az ilyen lónál könnyen adódhat olyan helyzet, amiben elveszti a lovas befolyását lova felett, a tereplovaglás a sokszor és sokhelyen leírt hasznosság helyett pont ellenkezőleg visszavetheti a ló kiképzését, sőt akár veszélyeztetheti ló és lovas testi épségét.
Megváltozott a lókiképzés körülménye
Megváltozott és a különbség a ló életének első napjától, sőt már sokszor magától a fedeztetéstől nyomon követhető, aminek eredményeként a három-négy éves lovak fizikailag és szociálisan határozottan fejletlenebbek elődeink által nyereg alá vett lovaknál. A „háznál” felnövő lovak elegendő hely hiányában fizikailag nem tudnak kellően kifejlődni és sokszor - társak hiányában - szociálisan is fejletlenek, de a ménesi tartásban is igen ritka az, hogy a fiatal lovak a hét hónapos koruktól elkezdendő szakszerű munkát naponta megkapnák. Így a ménesben, a többi ló társaságában szociálisan ugyan kifejlődnek, de tervszerűen végrehajtott napi munka nélkül fizikai fejlődésük nem tekinthető optimálisnak. Sőt! Az elmaradó munka elvadítja a fiatal egyedeket a ló háziállat mivolta ellenére is, így amikor megkezdődne a ló kiképzése, akkor hosszú ideig kell küzdeni azért, hogy egyáltalán elfogadja az embert vezetőjének.
Mindezeken túlmenően a ló kiképzése is individuálissá vált, általános, hogy egyéni lókiképzés zajlik, holott mindenki tudja, hogy a fiatal lovak képzése csoportban történik, mióta világ a világ. Csoportosan sokkal egyszerűbb a kezdő lépések megtétele, a ló fajtársai között nagyobb biztonságban érzi magát, az idősebb lovaktól pedig – azokat megfigyelve – sokkal gyorsabban tanulnak, hamarabb vesznek példát, sokkal gyorsabban értik meg a rendet és saját kiképzőjük elvárásait. Ez úgy a lovardai munkára, mint terepen történő képzésre igaz. A ménesi időszak után, a munkához való szoktatás, mint a lókiképzés első lépése (más néven nevelési időszak) igen megterhelő a fiatal ló számára. Ráadásul mindez általában új helyen, új környezetben történik. Nem véletlen, hogy a katonai szabályzat fiatal lovak csoportos munkába vételét írja elő, idősebb, már tapasztalt vezeték lovak segítségével. Manapság ez szinte elképzelhetetlen, ezért másképpen és sokkal lassabban kell a képzést lefolytatni, hogy a lovat különösebb lelki és fizikai sérülés nélkül lehessen átvezetni ezen az időszakon.
A kiképzés kezdeti lépéseinél a futószárazáshoz három ember szükséges a hagyomány szerint, ami a nyeregbeülés után módosul két ló két emberre (vezetéklovas módszer). A kétemberes futószárazás és lóraülés csak kompromisszum, egyedül pedig (ahogyan a legtöbb esetben történik) jóval nagyobb türelmet és időráfordítást igényel, mint amit elődeink optimálisnak tartottak, legalábbis akkor, ha mindezt kíméletesen és szakszerűen akarjuk végrehajtani. A katonai szabályzatban foglaltak megvalósítására manapság nincs sem mód, sem lehetőség. Mondhatjuk, hogy a világ felgyorsult, megváltozott, csakhogy a teremtő elfelejtett szólni erről a lónak.
Megváltozott az ember
A lovak és a kiképzési körülmények mellett az emberek is megváltoztak. Az ember elidegenedett a természettől és ezért a minőségi lovasképzés első lépése a természetismeret, a ló és ember közötti kommunikáció elsajátítása kell, hogy legyen. Erről a régi lovaskönyvekben mit sem olvashatunk, hiszen a vonatkozó ismeretek tudása mindenki számára természetes volt. De a modern embernek meg kell tanítani a természet törvényeit, meg kell tanítani azt, hogy a ló viselkedéséből mikor milyen üzenetet értsen: mikor bizonytalan a ló, mikor fél, mikor örül, mikor támad, stb. Meg kell tanítani azt is, hogy milyen legyen testi, lelki alapállása, fellépése, amikor lovával foglalkozik. A modern ember annyira távol áll a természettől, hogy észre sem veszi vonatkozó ismereteinek hiányát és mikor problémába ütközik, akkor értetlenkedve a lovat teszi felelőssé!
A természettől való elidegenedés az ember számára nem csak egyfajta vakságot okoz, hanem feszült pörgősséget is. Az embernek meg kell tanulnia a lóval való foglalkozás során, hogy a természet rendje a békességes határozottság.
Az ember abban is változott, hogy nem saját maga boldogságát keresi, célja sokkal inkább az, hogy mások szemében tetszést arasson, így a harmónia keresése egyfajta felszínességbe, formalizmusba torkollik. Ha a felszín, ha a formák rendben vannak, akkor a modern ember számára minden rendben van. De a teremtő erről is elfelejtett szólni a lónak. A ló számára a harmónia a részletekben rejtőzik és az számára fekete-fehér kérdés, vagy megvan, vagy nincs. És hát valljuk be, félig harmónia csak az önálltatás dimenziójában létezik, a természetben nem.
A ló- és lovasképzés legnehezebb kérdése azonban az, hogy nincsenek magasan képzett iskolalovak. Feladatok végrehajtására betanított lovak vannak ugyan, még olyanok is, amik akár magasabb feladatok végrehajtására képesek (pontosabban ahhoz hasonló dolgok végrehajtására), de olyan ló, ami lovasérzést tudna tanítani, az olyan kevés, mint a fehér holló. Napjaink legkiválóbb lovain legfeljebb bizonyos feladatok betanítását tudja elsajátítani a lovas, nem pedig a lókiképzést (ami nem pusztán a feladatok elsajátítását jelenti). Ezért a minőségi lovasképzésben a lovasnak saját magának kell felépítenie jólképzett lovát és a kettő együtt (a ló- és lovasképzés) bizony igen rögös és hosszadalmas folyamat. Ki lehet ezt kerülni készre képzett ló vásárlásával, vagy ki lehet kerülni a lovak addig történő csereberéjvel, amíg olyan különleges adottságú lóba nem botlik a kiképző, ami tehetségénél fogva nem igényli a részletekbe menő kiképzést, de végeredményben a lovas lesz a vesztes, tapasztalatok hiányában lovat képezni, tudását továbbadni, szakmát oktatni, még a látványos eredmények ellenére sem lesz képes. A Nemzeti Lovasakadémián ezért kell az akadémia tagjainak saját képzettségű lóval letenni a gyakorlati vizsgákat...
