Egyik legkedvencebb lovas ábrázolásom Zrínyi VII. Miklós (1620-1664), vagy ahogyan általában ismerik, a költő portréja. Egész történetet és szakmát elmesélő kép, ami nem csak a lovas, hanem a kép készítőjének lókiképzéssel kapcsolatos magas szintű hozzáértését dicséri, hiszen ilyen részletességgel megörökíteni a lovaglás részleteit csak úgy lehet, ha maga a látottakat megörökítő művész is egészen pontosan ismeri azokat.
Hitelesség
A lovasokat megörökítő rajzok, festmények kapcsán persze midig felvetődik, hogy vajon az mennyire közelíti a valóságot, vagy mennyiben a fantázia, esetleg egy eszmény szüleménye. Nos Zrínyi a korabeli Európa (!) egyik legünnepeltebb hadvezére volt. Elismertségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az 1664-es tavaszi hadjárat sikerei miatt világszerte a „Magyar Marsnak” nevezték, I. Lipót hercegi rangra akarta emelni, VII. Sándor pápa hadvezéri kalappal és saját aranyból öntött arcképével, IV. Fülöp spanyol király az aranygyapjas renddel, XIV. Lajos francia király (a napkirály) pairséggel (hűbérúri címmel) tüntette ki, a bajor és württembergi választófejedelmek atyjuknak, II. János György szász választófejedelem pedig testvérének nevezte. Hadvezérként, könnyűlovas katonai szakemberként pedig nem kérdéses, hogy kiemelkedően, számunkra szinte elképzelhetetlenül magas lovas képzettséggel rendelkezett.
A kentaur
A mai lovaskultúra szemüvegén keresztül a képre tekintve elsőre a szárak és csizmák nélküli lovaglási, a „descente de maines, descente de jambes” stílus tűnik fel. Erre csak a tökéletesen kiképzett ló és lovas párosa képes: az a ló, amelyik tökéletesen érti és elfogadja a kizárólag üléssel történő lovaglás segítségeit és az a lovas, aki csupán ülésével is mesterien tudja uralni lovát. A szárak és csizmák nélküli lovaglás a lókiképzés csúcsát jelentik, különösen az iskolajármódok és így a képen a passage esetében, hiszen az a ló és lovas teljes összeforradását jelzik, de nem csupán az egy testté, egy akarattá történő egyesülést, hanem ennél többet – a kentaurt testesíti meg, ami a szellem diadalát jelképezi a test fölött.
Száronlét szár nélkül
A passage jármód persze azt is jelzi, hogy Zrínyi lova tökéletesen száron van. Ezt első ránézésre nehéz elfogadni, mert napjainkra a száronlét és a támaszkodás annyira kéz a kézben jár, hogy szinte elképzelni sem lehet a száronlét másfajta módját. Pedig a száronlét és a támaszkodás két teljesen különböző, egymástól független fogalom. Míg a száronlét, mint a keret folyamatos elfogadása, annak feszesség nélküli, puha kitöltése a ló feltétlen együttműködését jelzi és ezért nemzeti lovaskultúránk alapja, addig a támaszkodás a ló és lovas közötti kommunikáció egyik eszköze, amin keresztül – XXI. századi megközelítéssel – kétirányú információáramlás zajlik. A ló- és lovasképzés módszertanának hagyománya a száronlét és a támaszkodás együttes megkövetelése. Ennek két oka van. A keret fogalmát, annak érzését, és technikai kivitelezését elöl és a vállaknál oldalról legegyszerűbben a szárakkal tudja meghatározni a lovas és elfogadni a ló, másrészről a támaszkodás segít a lovasoktatónak, mint kívülállónak, hogy látvány alapján minősíteni tudja a ló bekereteltségét és segíteni tudjon instrukciókkal a lovasnak. Ez a módszertani hagyomány az oka annak, hogy napjainkra a száronlét és a támaszkodás szinte elválaszthatatlan fogalmak és a legtöbb lovas nem tud különbséget tenni a két fogalom között.
A csizmákkal teljesen hasonló a helyzet, mert a csizmák szintén a kommunikáció eszközei: azok a keretet hátulról és a csípőknél oldalról határozzák meg. De a használati ló kiképzésének végén, amikor megkezdődik a kiképzés magasiskolai szakasza, a kommunikációt (így a keret meghatározását is) egyre inkább átveszi az ülés, míg végül a ló- és lovasképzés mesteri szintjén kizárólagossá válik az. A száronlét, azaz a keret meghatározása az üléssel történik. Ez látható a képen. Zrínyi lova a josipovichi ideának megfelelően öntartásban mozog: a keretet elöl a lovas hátravett válla, a ló vállait oldalról a lovas combjának elülső éle, a csípőket oldalról a lovas combjainak hátulsó éle határozza meg, hátulról pedig a lóban kifejlesztett lendület, az aktív szorgalom a keret meghatározója.
A test elfordítása lenyomott belső ülőcsonttal
Zrínyi a passage jármódot a képen hajlítottan egyenesen lovagolja. A hajlítottan egyenes szakkifejezésben a hajlítottság a gerincoszlopra vonatkozik, az egyenesség – kissé egyszerűsítve – a kétpatanyomon való haladást fejezi ki. A kétpatanyomon való haladás a képen nyilvánvaló, azt nem kell magyarázni, a hajlítottságot viszont igen. A hajlítottság abból látszik, hogy a ló felénk fordítja fejét, az oldalsó nézőpont ellenére a külső szembolt is látható. A ló hajlítottságára a lovas üléséből is lehet következtetni. A fejek, vállak, csípők párhuzamosságának elvéből következik, hogy a lovas jobbra fordított feje, jobbra forduló felsőteste (előretolt bal váll) és az ellentétesen csavart csípője (előre tolt jobb csípő és comb) a ló hajlítottságát eredményezi, amit jobb ülésnek nevezünk.
A lovas bal csizmája nem látszik a ló hasa alatt. Ennek legfőbb oka az, hogy a jobb üléshez az ülés jobbra mozdítása, a jobb ülőcsont lenyomása, a bal ülőcsontnak a ló gerincoszlopához való közelítése és felemelése tartozik. Ez oly mértékben csavarja befelé a ló gerincoszlopát és mellkasát, hogy szemből nézve külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a hajlítás belső oldalán hosszabbra lenne csatolva a lovas kengyelszíja.
Kamu passage, verseny passage, passage
A képen Zrínyi passage jármódban halad. A passage a jármódok királynője, talán a legnehezebb jármód. Nehézsége abban áll, hogy az ütem lassításával a ló erőkifejtése természetszerűen csökken. Míg piaffe-ban a szükséges energia a magasabb ütem miatt viszonylag egyszerűen érthető a ló számára, addig az energikus mozgás szükségességének megértetése a passage jármódban – a lelassított ütem miatt – csak hosszú és igen türelmes munka eredménye lehet. Vágtában issé egyszerűbb a helyzet. A kétütemű vágta, mint a piaffe párja, szintén viszonylag egyszerűen megtanítható a lónak és a lassúbb ütemű iskolavágta, mint a passage „vágtapárja” sem igényel olyan sok munkát, mert a vágta alapenergiája nagyobb az ügetésnél és így a kellő energia még lelassított ütemű mozgásban is a ló és lovas „rendelkezésére áll”. (Nyilván iskolalépésben legnehezebb a kiképző helyzete, amit szintén végre lehet piaffe és passage jelleggel is. A Kossuth téri Andrássy szobor például passage jellegű iskolalépést ábrázol.)
Szóval a passage nehézsége abban áll, hogy a lelassított ütemhez meg kell tartani a ló erőteljes mozgását. A hosszú és sziszifuszi munkát két módon lehet megkerülni, de ezek egyike sem elégítheti ki az igényes megközelítés elvárásait mégha végeredményben csaknem hasonló mozgást eredményeznek is, mint amit az elvszerű munka eredményez. Az egyik az, amikor a ló az elülső lábait nem az iskolaegyensúlyból következően (a vállak megkönnyülésének okán) emeli magasra a ló, hanem azért, mert érti lovasának kérését. Spanyol lépésből, az elülső lábak ütögetéséből csak kamupassage fejleszthető ki.
A másik lehetőség a ló feszességének növelése, például egybevágó segítségek alkalmazásával. Az egybevágó segítségek a ló számára értelmezhetetlenek, az értetlenség pedig feszességet eredményez. A ló ilyen „lebegtetése” a versenypassage, amit a helyes passage-től a ló feszessége különböztet meg. A feszesség nyilvánvalóan ellentétes a lókiképzés alapelveivel, a versenypassage esetében azonban a közkultúra a szemet bántó helyzet ellenére is engedményt tesz. A jó passage ezzel szemben az üléssel lelassított ütem és a magas energia együttes eredménye. A már említett „descente de maines, descente de jambes” stílus az egybevágóság hiányát, a ló megfeszítettségének teljes hiányát, azaz a passage tökéletességet bizonyítja.
