Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a lókiképzésről nehéz írni. Nehéz, mert a különböző szinteken lévő lovasoknak sokszor különböző képpen kell magyarázni a részleteket, ezért a lókiképzés egyes kérdéseinek egyszerűsített magyarázata évszázados hagyománya a lovasképzésnek. Például a „zárd a csizmát” utasításra a lovas mindkét csizmáját egyszerre kell hatásba helyezni, holott a lókiképzés magasabb szintjén a csizmasegítségeket egymástól szétválasztva, azon az oldalon és pillanatban kell alkalmazni, ahol szükség van rá. A „János vitézt” más és másképp magyarázzák az általános iskolában és a középiskolában és még másképpen annak, aki az egyetemen is foglalkozik vele.

Másrészről nehéz a lókiképzésről írni, hiszen az írás csak tökéletlenül tudja kifejezni a mögöttes gondolatot. Harmadrészről a lókiképzés elméletének részletezése során legtöbbször érzésekről kell írni és a meg nem élt érzések sokszor hihetetlennek tűnnek az olvasó számára. Csak a megélt érzésekről lehet ugyanis elképzelésünk, azok az érzések, amelyekkel még nem találkoztunk felfoghatatlanok, elképzelhetetlenek számunkra, sőt néha lehetetlenségnek is tűnhetnek. Ráadásul a megélt érzések az érzékelő számára nyilvánvaló igazságok. Nagy intelligenciával és elfogadó képességgel kell rendelkezni ahhoz, hogy az érzékelő belássa, hogy esetleg az általa érzékelt igazságon túlmenően is van igazság és ha az általa érzékelteknél tényleg összetettebb a valóság, valamint ebben az összetett helyzetben másik érzékelő mást érzékel – és így más igazságot tart igazságnak – attól még a két igazság szintén igaz, mégha egymástól eltérőek is.

A semmitmondó támaszkodás

A támaszkodás nem szársegítség. Míg a szársegítségek (állító, direkt, indirekt, feligazító, engedő, felvevő, ellentartó, stb.) a lovas felől érkező információk, azaz a hír, az utasítás a lovas felől a ló felé halad, addig a támaszkodás ennek pont fordítottját célozza. A támaszkodáson keresztül a lovas szeretne hírt kapni a ló jellemzőiről:

• elengedettségéről, esetleges merevségének helyéről (a szárat megfogva érzékelnünk kell, hogy hol van blokk a lóban: a tarkónál, a marnál, a derekában, vagy még hátrább, a térdben, vagy esetleg a csánkban),
• egyenességéről, illetve ferdeségéről,
• egyensúlyi helyzetéről,
• lendületességéről.

Az információáramlás irányának különbözőségből fakad, hogy a támaszkodásnak a ló felé semmitmondónak, mondhatnánk szársegítségtől mentesnek kell lennie. Ezt írja le az a követelmény, hogy a támaszkodás erősségének a szár súlyával kell egyenlőnek lennie és ezért, ha a lovas keze és a ló szájszeglete között ennél erősebb a kapcsolat, akkor azt nem tekinthetjük helyes támaszkodásnak.

A támaszkodás semmitmondásából következik, hogy a támaszkodás nem egyenlő a száronléttel. A száronlét a keret elfogadását jelenti, a semmitmondó támaszkodás pedig nem jelölhet ki, semmifajta keretet. Ezért a száron lévő ló ugyan támaszkodhat, de a száronlétnek nem feltétele a támaszkodás, a támaszkodásban lévő ló viszont nem biztos, hogy száron is van.

A semmitmondó, a szár súlyának megfelelő támaszkodás alkalmazása sok gyakorlást igényel, mert azt csak független és elengedett ülés birtokában lehet megvalósítani. Ha a lovas nem ül egyensúlyban és emellett nem tudja testének minden izmát ellazítani az adott jármód akár nagyiramú meglovaglása során, akkor képtelen a helyes támaszkodás kialakítására és fenntartására, végeredményben pedig a ló állapotának érzékelésére.

Mivel valahonnan mégiscsak kell információt kapnia a lovasnak, ezért a helytelen támaszkodás többnyire azt eredményezi, hogy a lovas, ha a szeme sarkából is, de nézni saját lovát, ami viszont a lovat bizonytalanítja el, hiszen a lónak oda kell mennie, ahová lovasa néz és ha a lovas a lovat nézi, a ló nem tudja, hogy mi az elvárt menetirány.

A nagy testvér figyel

Azonban a támaszkodás nem lehet semmitmondó. Maga a megfigyelés, az obszerváció rendre készteti a lovat. Ezt talán azzal a példával lehet szemléltetni, hogy kiskutyámnak tilos a teraszon a kanapéra felülnie. Ennek ellenére mindig ott tanyázik, mindaddig, amíg ki nem lépek a teraszra. Abban a pillanatban, amikor tudja, hogy látom, leugrik a földre, az elvárásokhoz igazodik, mégpedig mindenfajta felszólítás nélkül is. Ugyanez a helyzet a nagyteljesítményű térfigyelő kamerákkal. Maga a kamerák jelenléte megfontoltságra, törvénykövető magatartásra ösztönzi az embereket. A ló pontosan érzi, hogy a támaszkodás célja a megfigyelés és így a támaszkodás önmagában is egyfajta rendet teremt.

Ebből azonban az következik, hogy a fiatal lónál, a támaszkodás felvétele óhatatlanul ellenállást vált ki, tiltakozik a folyamatos megfigyelés és az abból következő rend ellen, de ezt természetesnek kell elfogadnunk. Az ellenállás a lovas vezető szerepének elfogadásával szűnik meg, akkor amikor a lóban együttműködési szándék ébred. Azonban a támaszkodás rendteremtő mivoltából az is következik, hogy míg a támaszkodást a lónak kell felvennie, addig a támaszkodást a lovasnak kell fenntartania. Ha a ló megrövidíti, vagy oldalra fordítja nyakát, akkor ezt a lovas kezének ezt „le kell követnie” a támaszkodás fenntartásának érdekében, még akár a ököl hátra mozdításának árán is. A ló egyoldalúan nem szüntetheti meg a „nagy testvér figyel” helyzetet, hiszen ez a rend és a befolyás ló oldaláról történő egyoldalú beszüntetését jelenti, ami nyilvánvalóan megengedhetetlen. Olyan szép a magyar lovasnyelv! Nem azt mondja, hogy a kéz nem mozdulhat hátra, hanem azt, hogy nem hathat hátra és ez nagy különbség.

A támaszkodás a lovasképzés módszere

A lovaglásban az a legnehezebb, hogy a ló hátáról nem látszik a ló. A lovas csak érzésein keresztül tud hírt kapni arról, hogy milyen állapotban van lova. Az ember kétségtelenül kezével a legügyesebb. Ráadásul a lovasérzés tudatos tanulásának legegyszerűbb módszere az, hogy földről történő munkavégzés során a lovas a különböző érzésekre kiképzi saját kezét, ugyanis a földről történő munka az egyetlen, amikor a kiképző érez (mármint a kezével) de látja is a lovat. Lóra ülve azután ugyanazokat az érzéseket kell kezével megkeresnie a lovasnak, mint amit a korábbiakban már a földről megismert. Az érzések ilyen módon való tanulása hosszadalmas, de tudatos és részletekbe menő, ezért az igényes lovasnak megkerülhetetlen a földről történő munka, nem csak az érzések megismerése, de fenntartása és finomítása érdekében is. Az érzés a támaszkodáson keresztül érkezik a kézhez. A lovas azonban nem csak kezével tudja érzékelni a ló állapotát, hanem csizmájával is és a legképzettebb lovasok ülésükkel is. Ezért a képzett lovasoknak nincs feltétlenül szükségük a támaszkodásra. A támaszkodás nem a lókiképzés, hanem a lovasképzés módszere. Ha a lovas a földi munkával kiképzete és érzővé tette saját kezét, akkor lóra ülve csizmájának, majd ülésének érzéseivel azokat össze tudja hasonlítani és végeredményben a támaszkodás lesz az, amin keresztül saját, részleteket is érzékelni képes lovasérzését ki tudja fejleszteni.

A támaszkodáson ezen felül láttatja a lovas érzéseit és befolyását a lóra, ezért a támaszkodás megkövetelése segíti a lovastanár munkáját. A támaszkodáson keresztül a lovastanár is látja a ló állapotát és kívülről segíteni tudja tanítványának munkáját, a különböző érzések azonosítása során.