Nagyon sokan összekeverik a lovastudást (a lókiképzési szakértelmet) az egyes feladatok (ugrásváltás, féloldalazás, stb.) végrehajtásának képességével. A két tudás közti eltérés körülbelül olyan, mint az autógyártás és az autóvezetés közötti különbség. Az összetéveszthetőségre tanítványai kapcsán rá is tud játszani, hiszen a versenyeken a feladatokat kérik számon és látszólag az a kérdés, hogy az adott feladatot valaki végre tudja-e hajtani, vagy sem. Ezek az edzők azt hangoztatják, hogy drága pénzért, akár külföldön is de lovat kell vásárolni, mert a kiképzett ló fogja megtanítani a lovast. Ráadásul ez könnyű utca az edző számára: egyrészről más munkájával tud ékeskedni, másrészt az ilyen "lovasképzés" az edző részéről hozzáadott értéket nem igényel. Jobb esetben mindezt hibás gondolkodásnak minősítherjük. Az egyes feladatok, a különböző gyakorlatok a lókiképzés szerszámai. Nem az a kérdés, hogy végre tudja-e valaki hajtani a feldadatot, hanem az, hogy mikor használja, milyen céllal és milyen lovasérzéssel. A hibás gondolkodásból adódik az elmúlt évtizedek lovasképzésének sikertelensége, az, hogy hiába a számtalan külföldről vásárolt ló, hiába a szülők sokszor hihetetlen áldozatvállalása, az eredmények mindezt semmilyen módon nem igazolják. (A korosztályos eredményekkel ne kábítsuk egymást!)

A lovastudás, a szakértelem átadása, a lovasérzés megtanítása egészen más lovat igényel: az iskolalovat. Az iskolaló nem feltétlenül képes kimagasló versenyeredmények elérésére, de alkalmas gondolatok és érzések átadására. Az iskolaló a lovasedző saját terméke, amin pontosan be tudja mutatni tanítványának a lovaglás saját szája íze szerint kialakított csínját-bínját. Persze mindez kockázatvállalást kíván magától a mestertől is. Anyagi áldozatvállalást, mérhetetlen sok idő- és munkaráfordítást, ám iskolaló nélkül lehetetlen komoly lovasképzésről beszélni.