Ízlés kérdése! Bizonyos határok között kinek, mi tetszik jobban.

Persze a könnyedség igénye nem vitatható. A hagyományos magyar álláspont az, hogy ha a szárat egy darabon cérnára cseréljük, az nem szakadhat el lovaglás közben. Ez a szemlélet a könnyedséget, az egyensúlyt teszi a lovas gondolkodásának középpontjába. A könnyedség természetesen nem jelenti azt, hogy a ló feladná a zabla keresését, a lovas által meghatározott keret rugalmas kitöltését.

Mindemellett nem feledhető az az „igény” sem, hogy a lovas kezeiben a hátulsó lábak tolóerejét kell éreznie. Ez a szemlélet az elengedettséget és egyenességet hangsúlyozza: a hátulsó lábak tolóereje csak az elengedett lovon „áramlik előre” saját és lovasa testén egészen a zabláig, a két oldalon pedig csak akkor vesz egyenlő támaszkodást a ló, ha a hátulsó lábak egyformán tolnak, azaz a ló egyenes.

A támaszkodás harmadik szempontja az állandóság, de ez most nem témája bejegyzésnek.

Az biztos, hogy „vonal mögött” a fenti elvárásokat képtelen kielégíteni a ló, az orrhát függőleges mögé kényszerítésével a ló számára lehetetlenné válik a könnyed és elengedett mozgás, a hátulsó lábak helyes tolóerejének mobilizálása pedig szóba sem jöhet.