A cikk első részében a szársegítségek általános elveit írtam le, illetve azoknak egy bizonyos megközelítését.

Azonban mindez önmagában működésképtelen teória. Sajnos! Ha mindez nem így lenne, sokkal egyszerűbb lenne lovagolni, sokkal egyszerűbb lenne a minőségi lókiképzés!
Hogy miért? El lehet azt képzelni, hogy pusztán a kar és lábtempók megtanulásával el lehessen sajátítani az úszást? Hát persze, hogy nem! Ugyan így szinte teljesen hatástalan a szársegítségek önmagukban való alkalmazása. És ez az indoka annak, hogy vonatkozó a magyar szakirodalom mennyisége (már ami a szársegítségekkel foglalkozik) szinte zéró. Elvétve ugyan egy-egy megjegyzést lehet találni, de mást nem.

Még talán Kókay ír a kérdéskörről legrészletesebben, de ő is csak korlátozással. Álláspontja szerint a nem teljesen átengedő lovat különválasztott szársegítségekkel kell lovagolni. Ez egy elég egyszerű, de rendkívül hatásos technika, melynek során a lovas nem alkalmaz egybevágó segítségeket, amikor hajt a csizma, akkor a szár enged, és ha a szár felvesz, akkor a csizma nem hajt. (Érdekes, hogy ominózus írásában másfajta szársegítségről nem is tesz említést!)

Azonban azt Kókaytól függetlenül meg kell állapítani, hogy átengedő ló esetén a gyakorlatban nem áll teljesen a különválasztott szársegítségek feltétlen alkalmazásának teóriája sem. Van, hogy lehet egybevágó segítséget helyesen használni és van, hogy nem. Van, hogy kell egybevágó segítséget használni és van, hogy nem.

A kulcs minden esetre a lovassegítségek összhatásában rejlik, amit ugyan olyan nehéz elmagyarázni, mint ahogyan az a fenti hasonlatban, az úszás esetében jelentkezik. Ha egyszer valaki megérzi az összhangot, akkor az onnantól kezdve nem süllyed el.

Sajnos a lovaglásban nem ilyen látványos a különbség a segítségek összhangját és annak hatékonyságát illetően. Nem tökéletes segítségadással is lehet többé-kevésbé hatékony a lovaglás, nem tökéletes segítségek esetén is lehet többé-kevésbé sikeres a lovas.