Csak én látom úgy, hogy a csehek és osztrákok másodvonalbeli lovasai a hétvégi versenyen hazavágták a teljes magyar élmezőnyt? (Már, ha lehet egyáltalán magyar élmezőnyről beszélni, akkor, amikor a nagydíj kategóriában egyetlen egy lovast tudtunk kiállítani!) Csak én látom úgy, hogy sem a nehézosztályban, sem a nagydíj kategóriában egyetlen egy ló sem tudott iskolaegyensúlyban mozogni? Csak én gondolom, hogy az út, amelyen a magyar díjlovaglás halad, az nem vezet sehová?

A hivatalos álláspontot persze a szakági honlap adja: hatalmas sikerről számol be a fiatal lovak világbajnokságán. Valóban hatalmas siker – de tenyésztői (!), már bocsánatot kérek!

Ami viszont a lényeg, hogy magyar díjlovagló csapat utoljára 1981-ben jutott ki világversenyre, a laxenburgi európabajnokságra. Harmincegy, leírom számmal is, nehogy valaki azt higgye, hogy tévedés, 31 éve! A jelenleg sportoló lovasok többsége nem, hogy nem emlékezhet erre, hiszen még nem is élt akkor! Ennél még a focisták is jobbak, az ő utolsó nemzetközi szereplésük 1986-ban volt…

P.S.: Azért két lovast mégiscsak kiemelnék: Kafka Nándit, aki valami olyan különleges kisugárzással lovagol, ami (legalábbis engem) minden egyes alkalommal magával ragad, és Németh Gábort, aki legalább elindult a nagydíj kategóriában és becsülettel, reményt keltő lovaglással teljesítette azt. (Harmadiknak, zárójelben idebiggyesztem Garai Máté nevét, de az ő kitartásával, szorgalmával szemben elfogult vagyok.)