A magyar díjlovaglásban jelenleg generációváltás zajlik. Az előző genrációt, Dallos, Kövy, Komjáthy, Lovász képviselte, tagjaik személy szerint közel állnak szívemhez. Évtizedes egyéni tevékenységükről mindannyian csak a tisztelet hangján beszélhetünk, jómagamat először Kövy András ültetett nyeregbe (ez még akkor volt, amikor nemhogy a nagy, de még a kisfedeles sem állt Kaposváron), majd több mint három évtizedig (!) Dallos Gyula tanítványa voltam. Most sem szeretnék a „saját fészkembe piszkítani”. Mégis, ha mérlegét kell vonni, azt a legsommásabban úgy lehet megfogalmazni, hogy generációjuk siralmas állapotokat hagy maga után.
Precízebben fogalmazva, (mert hát nem lennénk igazságosak, ha nem említenénk fel, hogy ők sem örököltek mosolygósabb helyzetet) azt kell megállapítani, hogy generációjuk nem tudott változást hozni a magyar lókiképzés 70-es évekre kialakult állapotán. Bár Kövy és Komjáthy (Ádám Zoltán révén), Lovász (Szemere Csaba révén) még hozzájutott a magyar hagyományok tiszta forrásához és képzettségük a magyar husztártiszti hagyományok folytatása, maguk, Dallos Gyulával együtt képtelenek voltak az új generáció kinevelésére, a modern magyar lovaskultúra továbbadására – munkájukhoz a feltörekvő fiatalok egyike sem köthető. (Egyedül Kövy lovasa, Buga a szabályt erősítő kivétel.) De hiányoznak azok a 30-as, 40-es, 50-es években járó magas szinten versenyző amatőr lovasok is (az olimpián 70-es éveiben járó versenyző is szerepelt), akik jelenlétükkel, anyagi erejükkel életben tarthatnák, mozgásba hozhatnák a magyar díjlovaglást.
Ám nem csak edzőként, lókiképzőként szintén megállapíthatjuk generációjuk eredménytelenségét, a versenyekről hiányoznak azok a nagydíj kategóriájú, vagy nehéz osztályú, kiképzett, „kész” lovak, amelyek iskolalóként, öreg tanítómesterként, versenyről versenyre örömöt, élményt és tapasztalatot adnának amatőr versenyzőknek. Az amatőrökkel kapcsolatban az az általános gyakorlat alakult ki, amikor is külföldről vetetnek velük nagyértékű, de képzetlen lovakat (A, L, M osztályúakat), majd azokat a lovasokkal együtt próbálják kiképezni. Ennek eredménye volt az idei nemzeti bajnokság, ahol a két érdemi kategóriában (nagydíj kategória, nehéz osztály) írd és mondd 5 (mindenki jól látja öt!) hazai képzésű ló tudott starthoz állni. Itt még egyszer szeretném jelezni, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején ugyan ez volt a helyzet. 1981-ben (ha jól emlékszem) Dallos Gyula legidősebb tanítványként azért lovasított, azért indított a nagydíj kategóriában (akkor még nem így nevezték és a nehéz osztály egy kategóriát képzett a nagydíj kategóriával), hogy ne három, hanem négy startoló legyen a magyar bajnokságon. Most is szeretném ezért köszönetemet kifejezni!
Hogy mi az idős generáció sikertelenségének oka? Sok minden, de talán a legfontosabb az, hogy az idős generáció nem tudott választ adni arra, hogy a versenysportban edzőként, vagy versenyzőként akar részt venni, saját tanítványaikkal folyamatosan konfliktusba, érdekellentétbe kerültek. Legjobb példa erre Pachl Péter, vagy Szeicz Erika sportolói életútja.